Frankofón szövegkörnyezetben a francia nyelv parafrázisaként szoktuk használni a langue de Molière, vagyis a Molière nyelve kifejezést, ha nem akarjuk megismételni a francia nyelv szókapcsolatot. Szöget üthet a fejünkbe, hogy miért. Miért éppen Molière[1] nyelvéről beszélünk, és miért nem mondjuk Balzacéról, vagy Proustéról? Ráadásul 400 év telt el Molière születése óta, tehát egészen biztos, hogy az a francia nyelv, amelyet ma Franciaországban és a többi frankofón országban használnak, nem Molière nyelve. Sőt, ezek a frankofón nyelvváltozatok sem hasonlítanak egymásra, legkevésbé a 17. századi francia nyelvre, még kevésbé a 17. századi színpadi nyelvre, ahol pörgették az r hangot, énekelve, deklamálva szavaltak a színészek. Miért Molière nyelveként emlegetjük tehát általában a francia nyelvet? A továbbiakból ez remélhetőleg kiderül, de elöljáróban megemlíthető, hogy egyfajta nyelvi uniformizálás áll a jelenség hátterében, valamint a francia forradalom kodifikációs munkája és legitimálási kényszere. A forradalomnak olyan francia szerzőre volt szüksége a kulturális legitimációhoz, aki a klasszikus francia kultúra letéteményese, tehát az úgynevezett Nagy Század szülötte, hiszen ebben a században alakul ki a szigorúan vett francia irodalmi nyelv a 16. századi Du Bellay nyelvújító törekvéseit követően. Valóban a 17. században kodifikálják nem csupán a tiszta, meghatározott szókincset használó irodalmi nyelvet és annak helyes használatát, a bon usage-t, hanem a klasszikus esztétikát is. Az 1635-ben alapított francia Akadémia valóságos esztétikai bíróságként ítélte el például Corneille Cid című tragikomédiáját, mivel nem tartotta be a klasszikus dramaturgia szabályait. De a 17. századi szerzők közül egyik sem felelhetett meg a forradalmi elvárásoknak, a republikánus, sőt, a jakobinus ideológiát és értékrendet sem közvetíthették. De azért akadt egy olyan szerző, aki klasszikusnak számított, ráadásul „balos”, társadalomkritikus nézeteket vallott, és antiklerikálisnak is tekinthették. Ez a szerző pedig nem volt más, mint Molière. Mindez persze joggal vitatható és leegyszerűsítő kép Molière-ről, de az utókor sajnos, főleg az oktatásnak köszönhetően, szükségképpen sematikus mondatokat és képet örökít tovább a jövő generációinak. Ezt a képet próbáljuk árnyalni a következőkben.

Ha megvizsgáljuk a magyar recepciót, akkor láthatjuk, hogy Molière összes művét lefordították magyarra a 18. és 19. században,[2] a teljes életmű így a magyar kulturális örökség része lett, tehát méltán írhatjuk körül a magyar nyelvet is Molière nyelveként, hiszen a fordításoknak köszönhetően egyes szereplők (Tartuffe, Harpagon), mondatok („Gyuri Gyuri Dandin Gyuri”)[3] és komikus helyzetek (Orgon az asztal alatt) beépültek a kulturális és nyelvi tudatunkba, ahogy ez megtörtént a világ majd minden országában. Persze ebben a kötelező olvasmányoknak is nagy szerepe van, ahogy annak a ténynek is, hogy színházról van szó, és, mint tudjuk a színházi előadás közvetlenül hat a nézőre. Márpedig Molière darabjai zseniális dramaturgiáról, jellemábrázolásról árulkodnak. Egyetemes utóélete és hatása ezen kívül annak is köszönhető, hogy általában az emberről szólnak, valamint a szerző nem ítélkezik, nem bírálja az emberi jellemet, hanem megmutatja csupán, és még csak tükröt sem tart a társadalom elé, hanem nevettetni akar. És a 17. századi lélekelemző szemléletnek megfelelően egyszerűen csak arra kíváncsi, hogy mitől lesz egy emberi jellem, vagy viselkedés nevetséges. Ahogy az Embergyűlölő című darabban a józan Philinte mondja: „Ne izgassanak úgy erkölcsök és szokások / S értsük meg egy kicsit az emberi világot: / Ne sújtsa folyton íly emelkedett szigor, / Hiba is érdemel elnézést valahol. / […] Én annak veszem az embereket, amik; […]. »[4] A magyar fordításból hiányzik a Molière művészetére leginkább jellemező kulcsszó, a douceur, szelídség, szeretet, vagyis az, ahogyan a francia költő az ember felé fordul. Az ember kifejezés is nagyon fontos, így egyes számban, hiszen a 17. század nem a francia emberekről beszél, az ókori Görögországban játszódó tragédiák sem az ókori emberekről szólnak, hanem általában az emberről valamiféle egyetemes értékrend és lelkivilág alapján. Az igaz, hogy ezt az egyetemes értékrendet a Nagy Században a francia királyi udvar és az Akadémia határozta meg. Míg Európában mindenütt tombol a barokk, az építészetben, művészetben és a színházban is, addig a francia 17. század kidolgozza az előíró klasszikus esztétikát, amely szerint a valóságot és a természetet közvetetten, megszépítve kell ábrázolni. Ugyanakkor a barokk elemek, az illúzió, a mise en abime, a trompe l’œil stb. is megjelenik a francia színházban, sőt a színpadképben, a dramaturgiában és az építészetben is, például Pierre Corneille Illusion comique [A komikus illúzió] (1636) című darabjában.

Ez a század tehát a színház kora volt Franciaországban, és a király, valamint a politikusai is pontosan látták, hogy a színháznak, főleg akkoriban, amikor szinte ez volt az egyetlen szórakozás és társadalmi esemény, mekkora tudatformáló hatása van.

Ahhoz, hogy megértsük Molière történeteit és szereplőinek viselkedését, ismernünk kell a Napkirály korát és erkölcseit. Ha ez így van, akkor hogyan lehetséges, hogy máig érvényes jellemeket látunk Molière színpadán? Lehet, hogy nem olyannak látjuk őket, ahogy a 17. századi közönség, de számunkra is van üzenetük, mindnyájan ismerünk ilyen figurákat, itt Magyarországon, 400 évvel a megalkotásuk után. Ezek szerint működik az egyetemesség, ezek szerint az embernek valóban vannak univerzális tulajdonságai, érzései és reakciói. Sőt, megkockáztatom, hogy az egyik ilyen legfontosabb egyetemesen érvényes emberi tulajdonság a nevetés és nevetségesség. Ez még akkor is így van, ha nem csupán Molière darabjait vetítjük a későbbi szerzők műveire, hanem mindez visszafelé is igaz, és anakronisztikus módon, saját korunkat, értékeinket és szemléletünket is visszavetíthetjük Molière századába.

Ha érthetetlen számunkra, hogy például a Fösvény című darabban Eliz, Harpagon lánya, miért nem hagy ott csapot-papot, hogy hozzámenjen az imádott Valérhoz a csúf és öreg Anzelm helyett, akiről kiderül végül, hogy Valér apja, akkor nagyon figyelmesen kell olvasnunk a darabot. Cléante, aki a darab elején el akarja mesélni Eliznek a nővérének, hogy ő is szerelmes, ezt mondja: „De mielőtt folytatnám, tudatában vagyok, hogy atyám úr fölöttem, hogy pusztán azért, mert fiának nevezhet, meg kell hajolnom alázatosan akarata előtt.”[5] Az idézetből és a szöveg folytatásából kiderül, hogy a korabeli jogrend szerint az apának a felesége és a gyermekei felett ugyanolyan teljhatalma volt, mint a királynak az alattvalói fölött. Ha egy apa kitagadta a gyermekét, az egyenlő volt a megsemmisüléssel anyagilag és erkölcsileg egyaránt. A mai értelemben vett nagykorúság akkoriban még nem létezett. Nem véletlen, hogy Molière miért figyel annyira a nők jogaira és miért leplezi le a házasságszerzők által előre elrendezett házasság intézményét.

Molière nem csupán az utókor számára kulturális örökség, saját korában is óriási sikere volt, valódi irigyelt celeb lett belőle. Elsősorban protektorainak, a királynak és a király fivérének, a Monsieur-nek köszönhetően, és annak ellenére alkothatott viszonylag szabadon, hogy komédiaszerző volt. A 17. században, ahogy már szó volt róla, merev kodifikálási kényszer nehezedett a költőkre. Az Akadémia egyetlen méltó és magasrendű műfajt fogadott el, a tragédiát, amelyet ráadásul Arisztotelész nyomán a legapróbb dramaturgiai részletekig beszabályozott. Arisztotelész nyomán, hiszen a Poétikát az Akadémikusok és Richelieu a saját merev és totalitárius ideológiájuknak megfelelően értelmezték: megalkották az úgynevezett hármas egység (idő, tér, cselekmény egységének) a törvényét, bevezették az illem (bienséance) szabályát, vagyis csak azt lehetett közvetlenül ábrázolni a színpadon, ami a jó ízlést nem sértette, tehát gyakorlatilag semmit, ami a testtel kapcsolatban állt (evés, ivás, halál). De a legfontosabb dramaturgiai szabály a valószerűség szabálya volt. Vagyis csak a néző számára racionálisan elfogadható sorrendben és módon megjelenített események és jellemek kerülhettek tragédia színpadára. A kötelességtudat és a szenvedély harca hosszú alexandrinusokban megírt tirádákban jelenhetett meg csupán. A klasszikus tragédiában ezért lehetetlen volt csodás, mitológiai történeteket színpadra vinni, majd csak a század második felében jelenik meg az opera és a balett (Molière alkotja majd meg barátjával, a zeneszerző Lullyvel az új műfajt, a balett-vígjátékot), ahol mitológiai történeteket látunk és fantasztikus gépezetek működnek a színpadon, ami nem csoda, hiszen a mechanika tudományának korában vagyunk.

Az Akadémia durván meg is támadta és el is marasztalta azokat a tragédiaköltőket, akik nem tartották be a szabályokat. Így járt például Pierre Corneille is, és emiatt robbant ki a híres Cid-vita. Azért volt egy költő, Jean Racine, Molière ellenlábasa, aki annak ellenére, hogy gondosan betartott minden törvényt, zseniális tragédiákat alkotott és óriási sikert aratott.

Ha mindez így volt a fennmaradt dokumentumok és művek tanúsága szerint, akkor honnan Molière sikere, miért védte és miért szerette annyira a király, hiszen komédia-, és nem tragédiaköltő volt. Nem sok elmélkedés maradt ránk tőle a saját írói gyakorlatát illetően, csak a Nők iskolájának kritikája, a Versailles-i rögtönzés és néhány előszó,[6] de ezekből kiderül, hogy Corneille-hez hasonlóan úgy véli, hogy a dramaturgiának megvan a maga logikája, ez a logika pedig felülírja a többi szcenikai elemet. A szöveg határozza meg a kompozíciót és nem fordítva. A komédia tehát sajátos dramaturgiát igényel, bár Molière általában követi a fent vázolt esztétikai szabályokat (az események 5 felvonásban, a bevezetés, a bonyodalom és a megoldás szerint haladnak előre). Sőt, szerinte a komédia műfaja sokkal megfelelőbb a klasszikus törvények betartására, hiszen polgári, intim környezetben játszódik, és nem bonyolult a cselekmény. Talán az illem kérdése vethet fel problémákat, de ezt a nevetéssel korrigálja. Jól látható, ahogy Molière az ókori elődöket (Plautust) imitálja, de merít az improvizáción alapuló francia populáris komédiából, a farce-ból és az itáliai commedia dell'artéból, ahol a test és a gesztusok játszanak a mimika helyett. Utóbbit a párizsi Itáliaiak Színházában ismerte meg közelebbről, amikor a társulata az itáliaiak által is használt Hôtel de Bourgogne-ban működött.[7] Molière tehát a populáris műfajokon keresztül sajátította el a helyzet- és jellemkomikum dramaturgiáját, s mivel remek utánzó volt, a nyelvezet általi jellemábrázolást is. A híres nyelve azonban némi kételkedésre ad okot, ahogy látni fogjuk. Mintegy 35 darabot írt összesen (némelyiknek bizonytalan a szerzősége), ezek közül tizenhatot prózában, a többit versben, vagy vegyes formában. Egyes szakemberek a darabok összevetésének köszönhetően, a legelsőktől a legutolsókig, azt tapasztalták, hogy egy Rouenban, Corneille-nél töltött időszak után minőségileg megváltozott Molière nyelve a kissé durva népies mondatok csodás alexandrinusokká, tizenkét szótagos, rímes verssorokká változtak. Corneille, a hűséges és őszinte barát segített volna neki?

Mielőtt válaszolnánk erre a szakmai közvéleményt egy század óta megosztó kérdésre, lássuk, ki is volt Molière, hogyan alakult az élete, hogyan lett Poquelin-ből Molière, és hogyan született meg a nyelve.

Jean-Baptiste Poquelin életéről látszólag sokat tudunk, részint korabeli szubjektív visszaemlékezésekből, valamint az utókor elképzelésiből, regényes életrajzi feldolgozásokból, de a valós élettörténetben sok a képzelőerő által kitölthető fehér folt. A kutatóknak nehéz a dolguk, ha a Molière figurája körül kialakult legendáriumot bizonyítani szeretnék alátámasztó dokumentumok, levelezés stb. segítségével. Állítólag Molière halála után egy paraszt kopogtatott a Comédie-Française portáján azzal, hogy elhozta egy ládában Molière minden papírját, de a portárs azt mondta, hogy zárva a színház, jöjjön vissza másnap. A paraszt odébbállt, de soha nem jött vissza. Molière iratai így mind eltűntek. Nem maradtak utána se vázlatok, se levelek, se kéziratok, kivéve az általa aláírt hivatalos papírokat, illetve az életében megjelent műveket és egyéb színházi dokumentumokat. Valószínű, hogy ez a történet is a legendához tartozik és várakozással tölti meg a szíveket, hiszen nem a papírok megsemmisüléséről szól az anekdota, így valahonnan mégiscsak előkerülhetnek majd kéziratok. Az egész világ ismeri Molière-t, a színházi embert, de maga az ember elrejti előlünk a titkait.

Jean-Baptiste Poquelin a Les Halles (Nagycsarnok) negyedben született Párizsban, a Saint Honoré utcában. A csodás módon megmaradt keresztlevele szerint a Saint Eustache templomban keresztelték meg 1622. január 15-én. Apja és anyja polgárcsaládból származtak, kényelmes életet biztosítottak a családnak. Molière apja kárpitos volt, a királyi udvarnak is szállított szőnyegeket és kárpitokat. A Les Halles negyedben és környékén mozgalmas élet folyt: kereskedők, kofák, utcalányok, hóhérok nyüzsögtek mindenfelé, a látványos kivégzések egymást követték. Az ifjú Jean-Baptiste úgy látta itt az életet és az embereket, mintha színházi előadást nézett volna.

Nagyapja szerettette meg vele a színházat, már 9 éves korától eljárt vele az Hôtel de Bourgogne-ban működő színházterembe. Jean-Baptiste-nak azonban nem nagyon tetszettek ezek a hosszúra nyúlt előadások, bántotta a fülét a klasszikus deklamáció. De a színházból hazafelé sétálva megálltak a Pont Neuf környékén, ahol a jövendő dramaturgot lenyűgözték az utcai színészek előadásai, és ahol a mutatványosok és kikiáltók harsány tréfáin gurulva nevettek az emberek.  

Ahogy a korabeli polgári körökben ez megszokott volt, Molière-t is jezsuiták tanították, a Collège de Clermont-ba íratták be szülei. Életének meghatározó és sorsát végleg eldöntő eseménye, hogy megismerte Madeleine Béjart-t, a színésznőt, akinek az volt az álma, hogy a Hôtel de Bourgogne-ban híres színésznő legyen, és ehhez minden adottsága meg is volt. Már 15 évesen énekelt, táncolt, több hangszeren is játszott és nagyon jól beszélt. Az ifjú Molière azonnal beleszeretett a gyönyörű, vörös hajú színésznőbe, 1643. június 30-án meg is alapították közös társulatukat Illustre Théâtre [Híres Színház] néven. Az alapító okiratot, illetve az átiratát máig őrzik a francia Nemzeti Archívumban,[8] ezt az iratot írta alá először Molière-ként.[9] De semmilyen információt nem találunk egyetlen dokumentumban sem arról, hogy honnan ered a név, mit jelent, miért épp ezt a művésznevet választotta Molière. A társulat részben a Szajna bal partján a Labdaházban működik, részben pedig a jobb partján a Croix-Noire színházban, és azonnal konkurenciát jelent a másik két nagy társulatnak, vagyis az Hôtel de Bourgogne-ban játszó itáliaiaknak és a Marais Színház társulatának. A Marais Színház ugyan leég, ez enyhíti a versenyt, de az Illustre Théâtre-nak nincs sikere. A saját társulatot Molière anyja örökségéből hozta létre, de jelentősen eladósodik, sőt az adósok börtönébe kerül egy rövid időre, míg apja ki nem fizeti a tartozásait.

Ahogy már írtam, a francia 17. század a színház kora. Mindenki szereti a színházat, a spektákulumot, az ünnepségeket, nem csupán a nép, de a királyok, XIII. Lajos, és a fia XIV. Lajos is, sőt a nagyhatalmú Richelieu bíboros és utódja, Jules Mazarin bíboros és államminiszter is. 1641-ben XIII. Lajos kiad egy nyilatkozatot, amelyben visszaállítja a színészi mesterség méltóságát és megtiltja a komédiások szidalmazását, becsmérlését. Richelieu szintén népszerűsíteni akarja a színházat vidéken, hiszen a három legnagyobb társulat Párizsban működik, így újabb nyelvi egységesítő törekvésként egy sereg színészt küld szét az országba, hogy a francia nyelv minél erősebben sugározza szépségét szerte Európában. A színtársulatok ezzel együtt politikai és vallási üzeneteket is terjesztettek, hiszen a bemutatott tragédiák pontosan és árnyaltan diktálták a morális elvárásokat. Molière bukástól megritkult társulata is útra kel: 1649-ben Guyenben, a Cadillac kastélyban szerepelnek, majd Languedocba mennek. A társulat egyre népszerűbb, de csak a vidéki elit köreiben. 1653-ben érkeznek Pézenas-ba, ahol a Grange des Prés birtokon Conti hercegnél mutatják be a repertoárjukat. Conti herceg igen befolyásos és gazdag ember, kicsapongó életet él, imádja Molière színházát, rendszeresen támogatja; a szerencsésen megőrzött számlák szerint a társulat 4000 font gázsit kapott előadásonként Pézenas-ban. A herceg azonban ismert libertinus volt, ráadásul púpos és a kalandjai miatt szifiliszben szenvedett, a szó szoros értelmében. Olyan fájdalmai voltak, hogy visszavonult a nagyvilági élettől és nem szponzorálta tovább Molière társulatát.

Itt Pézenas-ban kezd el Molière saját darabokat írni, a kocsmák népe, a tumultuózus jelenetek ihletik. Marcel Pagnol híres mondása szerint „Poquelin Párizsban született, Molière viszont Pézenas-ban”.[10] A vidéki turnézás 12 éven át tart, a társulat sok helyen jár, Molière pedig egyre aktívabb, játszik, rendez, darabokat ír, de végül visszatér színészeivel Párizsba. 1661-ben költözteti őket XIV. Lajos a Palais Royalba. Ebben az épületben fogja 1680-ban megalapítani a király a máig aktívan működő, patinás Comédie française-t.  

1658. október 24-én Molière először lép fel XIV. Lajos előtt a Louvre-ban, protektorának, a szintén színházkedvelő Orléans-i Fülöpnek, a király fivérének köszönhetően. Orléans-i Fülöp, vagyis a neki járó megszólítás szerint a Monsieur is akart egy saját társulatot, mint Conti herceg, így Molière társulatára esett a választása. A korabeli királyi udvarban nem csupán kedvelték a színházat, de értettek is hozzá, a tragédiák bemutatása az udvari élet része volt. Molière ezen első alkalommal Corneille Nicomède című darabját adja elő a Louvre báltermében, de a díszes királyi közönség legnagyobb megdöbbenésére igen furcsán; ugyanis nem görgetik az r hangokat, nem hangsúlyozzák a rímeket, deklamáció nélkül, természetes hangsúllyal beszélnek a színészek. A király jól ismeri a darabot, már legalább négyszer látta, és unatkozik rajta. Nem hagyhatja ott az előadást, így egyet tehet, ásít, az udvari közönség pedig követi a példáját. Molière megszégyenül, de a Monsieur ismeri tehetségét, ezért rábeszéli, hogy mutassa be az egyik vidéken játszott komédiát. Molière megfogadja a tanácsát és a király a közönséggel együtt, gurul a nevetéstől. A komédia ugyanis nem egyszerűen egy színházi műfaj, a tragédia ellentéte, hiszen senki sem hal meg a végén. A komédiát minden társadalmi réteg érti. Molière és társulata ezek után beköltözhet a Petit Bourbon palotába, ahol az itáliai társulattal osztoznak a játéknapokon. Komédiát csak kedden, pénteken és vasárnap játszottak, így Molière-ék megkapták a szerdát, a csütörtököt és a szombatot, a hét legjobb napjait, így garantált a siker. 1660-ban a király egy újabb gesztussal kinevezi Molière-t királyi kárpitos inasnak, ezzel folytatja apja mesterségét. Molière feladata lesz, hogy amikor a király egyik kastélyból a másikba költözik a teljes udvartartásával (XIV. Lajos ekkor még nem lakik az éppen épülő Versailles-ban), gondoskodjon a kárpitokról, szövetekről, szőnyegekről. Egy-egy ilyen költözés során 150 mindenféle társadalmi réteghez tartozó udvaronc és szolga nyüzsög a király körül, és Molière is ott van köztük. Sőt, megkapja a királytól azt az óriási kegyet, hogy reggelenként részt vehet az úgynevezett lever du roi szertartáson, vagyis ott lehet azok között az arisztokraták között, akik figyelik, mikor a király felkel. Délelőtt szolga, Poquelin, délután pedig színész, Molière, de mindkét szerepében a király bizalmasa.

1662-ben a Saint-Germain l'Auxerrois templomban feleségül veszi  Armande Béjart-t. Az aktus több szempontból is botrányos a korabeli közvélemény szemében. Két színész esküvője egy katolikus templomban szinte megengedhetetlen, hiszen a színészeket kitagadta az egyház. Sőt, Armande húsz évvel fiatalabb Molière-nél, ráadásul húsz évvel az esküvőjük előtt a lány anyja Molière szeretője volt évekig. Madeleine Béjart-hoz egyébként mindvégig intim és hűséges barátság fűzte Molière-t. A másik botrányt pedig az robbantotta ki, hogy Armande a házassági dokumentumban nem Madeleine lányaként, hanem nővéreként szerepelt. Ugyanis húsz évvel korábban Madeleine Béjart egy bizonyos Modène lovag szeretője volt, akitől teherbe is esett. A szóbeszéd elkerülése végett a Béjart szülők lesznek hivatalosan Armande szülei, bár Párizsban mindenki tudja, hogy valójában Madeleine törvénytelen gyermeke. A botrányt tovább dagasztja, hogy egy hiú és ünnepelt színész, az ellenlábas Montfleury szakmai féltékenységből feljelenti Molière-t vérfertőzés vádjával a királynál. Erre XIV. Lajos frappáns válasza, hogy nem baj, majd ő lesz az esküvői tanú, hiszen a papírforma szerint minden törvényes. Armande Béjart ugyanolyan tehetséges, mint az anyja, ráadásul nagyon szép és fiatal, Molière társulatának az egyik sztárja. A társulat másik csillaga Du Parque kisasszony, aki még sok bonyodalmat okoz Molière-nek.

Átépítések miatt a társulatnak el kell hagynia a Petit Bourbon palotát, és a király annyira kedveli Molière-t, hogy a Palais Royalba helyezi el a színészeket. Egyre közelebb kerül egymáshoz a franciák és a színészek királya. Egy elhíresült anekdota szerint egyik nap a király azt hallja, hogy Molière-t nem akarják kiszolgálni, erre nagyon felháborodik és meghívja a saját asztalához, holott a király addig mindig egyedül étkezett. Semmilyen bizonyíték nem támasztja alá az anekdota realitását, hacsak a 19. századi életrajzírók képzelete nem, de az biztos, hogy az udvarban féltékenység övezi a francia írót, főleg egy bizonyos Duc de la Feuillade (aki egyébként jeles katona) intrikál ellene. Nem csoda, hogy az udvar népe irigyli, hiszen hamarosan Molière lesz Versailles-ban a királyi előadások főrendezője (grand ordonnateur des spectacles.).

A 17. századi francia udvarban több híres ünnepséget is rendeztek. Ezek közül az egyik legjelentősebbet 1664-ben szervezte meg Molière Versailles-ban XIV. Lajos szeretője,  Louise de La Vallière tiszteletére. Persze hivatalosan az anyakirályné, Ausztriai Anna a 600 meghívott vendég részvételével nyolc napon át tartó ünnepség-sorozat címzettje. Akkoriban még kisebb volt a kastély és még a Le Nôtre által tervezett sziklakert sem készült el, de a helye már megvolt, és éppen itt kezdődött az első előadás az Élide hercegnő című zenés, táncos, gáláns komédiával. Ez a szerelemtől csöpögő darab volt Molière meglepetése a király számára, hiszen a királyi udvarban akkoriban egyfajta szerelemkultusz alakult ki, az uralkodónak is számtalan szeretője volt, akiket Saint-Aignan herceg hajtott föl számára, és ezen senki sem botránkozott meg.

Molière írói életének legsorsdöntőbb eseménye azonban 1664. május 12-én következik be, amikor a király előtt előadja a Tartuffe című darabot, a hamis hitbuzgalomról és képmutatásról szóló komédiát. A királynak nagyon tetszik az előadás, de a vallással nem lehet viccelni, így kihasználva, hogy XIV. Lajos elutazott Fontenaibleau-ba, az egyházi vezetők bepanaszolják Molière-t az anyakirálynőnél. Valóságos rágalomhadjárat áldozata lesz, betiltják a darabot, el akarják égetni, kiátkozzák. Molière ráébred, hogy mindent és mindenkit ki lehet figurázni, az orvosokat, a házasságot, az oktatást, csak egyvalamit nem, a képmutatást és a képmutatókat. Öt évig küzd, hogy bemutathassa a darabot, újra és újra átírja, de alapjában nem változat rajta, hiszen a korabeli erkölcsöket akarja megjavítani. A legvégső változatban azonban Tartuffe már nem egyházi ember, hanem világi figura lesz. Molière megváltoztatja a címet is: Tartuffe, avagy az imposztor, hogy enyhítsen valamit az egyház kritikáján. A darab négy évszázad elmúltával is aktuális, sőt, egyre aktuálisabb. Hiszen a megtévesztés és a hiszékenység logikája mindig ugyanaz marad, és egyetemes az is, ahogy a mindenkori hatalom felhasználja a képmutatókat és manipulálja a hiszékenyeket. Örökérvényű a helyzetkomikum dramaturgiája is, elég, ha egy valaki nincs beavatva a cselszövésbe, a közönség cinkosként hahotázik az imposztoron, azzal a jóleső érzéssel, hogy ő nem része a megtévesztésnek. Zseniális lélektani elemzés: „Akiken a világ legtöbb okkal nevethet, / megrágalmazni mást éppen azok sietnek.”[11] De hiába tetszik Molière darabja a királynak, mégis betiltják, ezért Molière megdöbbentő lépésre szánja el magát, és két színészével egy levelet küld az uralkodónak, aki épp Hollandiában háborúzik. A küldöncök a csatamezőn adják át a levelet. A színészek viszont, népszerűségük ellenére, főleg jogi szempontból a társadalom perifériáján éltek, a tanúvallomásuk semmit sem ért,és például  nem kaphatták meg az utolsó kenetet, csak akkor, ha megtagadták színész voltukat. Így a király nemigen törődik Molière gondjával. Végül sikerül azért bemutatni a Tartuffe-öt, de Molière elveszíti minden lelkesedését, kiábrándult az emberi természetből.

1666-ban írja meg az Embergyűlölő című komédiát, amelyben két szereplő kerül egymás mellé, Alceste, aki nem fogadja el a társadalmat, mindent és mindenkit szidalmaz, és Philinthe, aki azt mondja, nincs mit tenni, ilyen a világ, és ha egyszer mindenki igazat mondana, az maga lenne a zűrzavar: „Teljesen őszintén beszélni sok esetben / Nevetséges volna, s tán megengedhetetlen; […]”[12]

1665-ben sikerül Molière-nek a másik korabeli nagy sztárral, Racine-nal is összerúgnia a port. Du Parque kisasszony, a gyönyörű fiatal színésznő, aki iránt Molière is hevesen érdeklődik, épp próbára készül, amikor betoppan az akkori szeretője, Racine. De a tragédiaköltő nem csupán a nőt csábítja el, hanem a színésznőt is, így Du Parque a Bourgogne színház ünnepelt színésznője lesz, Racine Andromaché című darabjában játszik. Molière-t természetesen szétveti a düh.

Az 1658-as év Molière életútjának egyik titokzatos fejezete, annyit tudunk róla, hogy ebben az évben látogatta meg Pierre Corneille-t Rouen-ban. A két költő nagyon jó barátságban volt egymással, Molière színtársulata eljátszotta Corneille majd minden darabját. Az utókorra azonban semmilyen dokumentum nem maradt erről a látogatásról, ami megint csak szóbeszédre adott okot. Ebben a 19. századi írók jártak élen, nevezetesen egy bizonyos Pierre Louÿs nevű költő. 1919-ben a Temps és a Comédia című lapokban összesen hat cikket publikált arról, hogy Molière darabjait nem is Molière írta, hanem Corneille, a komédiaköltő csupán forgatókönyveket vázolt fel. Pierre Louÿs egész életében megszállottan kereste ennek bizonyítékát, és sok követőre is talált.[13] Molière nyelve tehát Corneille nyelve lenne? A szakértők egy része nem érti, hogyan lehetséges, hogy karrierje elején Molière egészen másképp ír, mint később, a változás főleg a verses darabjaiban érzékelhető. Mások szerint ez nem furcsa, ezt hívják Molière csodájának. Sokan azt is állítják, hogy szinte lehetetlen, hogy Molière ennyi darabot és ilyen nyelvi szinten, alexandrinusokban megírjon, hiszen nagyon aktív életet élt, színigazgató volt, színész, rendező, rendezvényszervező, drámaíró. Mikor volt minderre ideje? Összevetették a két költő szövegeit erre való számítógépes programokkal is, amiből kiderült, hogy persze van hasonlatosság, hiszen a 17. század irodalmi francia nyelve egységesült, standardizálódott, elég egy Corneille, vagy Racine tragédiát kiszótározni, és a többi szerző művét is megértjük. De fellélegezhetnek Molière nyelvének szerelmesei, mert végül a tudósok kimutatták, hogy a szavak használata alapján távol áll egymástól a két stílus. Molière nyelve tehát Molière nyelve, illetve, ha pedig értjük és lefordítjuk, akkor a miénk is.  

Molière és Corneille kapcsolatban voltak, betéve ismerték egymás darabjait, nem csoda, ha hatottak egymásra, de közösen is írtak darabot 1671-ben, egy balett komédiát Psyché címmel.

A kor másik nagy sztárjával, a névrokonával, az olasz származású Jean-Baptiste Lully zeneszerzővel is dolgozott koprodukcióban. A király nagyhatalmú pénzügyminisztere, a hihetetlenül gazdag Nicolas Fouquet, Jean de La Fontaine híres barátja, 1661-ben egy másik nevezetes ünnepségsorozatot rende a Vaux-le-Vicomte kastélyban, és Molière-t, valamint Lullyt kéri fel a látványosságok megszervezésére és előadására.  Fouquet rá is fázik a királyi lakomákat meghazudtoló fényűzésre, hiszen az esemény után kegyvesztett lesz, és börtönbe került annak ellenére, hogy La Fontaine kiállt mellette. Persze sikkasztással vádolták, de az ok még ennél is prózaibb. A királyt először elbűvölik az előadások. A csodás kastélyt még építik. Molière először Fouquet-nak és a vendégeinek játszik, de megérkezik a király is 400 hintóval és a teljes udvarnéppel. Fouquet büszkén mutogatja a királynak a vadonatúj fényűző palotát, a freskókat és a berendezést, amikor a király meglátja a szeretője, Lavallière kisasszony portréját az egyik teremben. Ekkor elmesélik neki, hogy egy ízben Fouquet pénzt ajánlott Lavallière-nek a kegyeiért. A király soha nem bocsátja meg a sértést, de nem hagyja el a kastélyt. Molière és Lully augusztus 17-én előadják a Tolakodók című zenés balett-vígjátékot az árnyas kertben, ami megbékíti valamelyest az uralkodót. Molière játssza az összes tolakodó szerepét különböző jelmezekben, a jelenetek között zene és ének szól a legkiválóbb művészek előadásában. Az előadás színház-történetileg is mérföldkő, mert, hogy lenyűgözze a királyt, Molière elképesztő tündérvilágot, szökőkutakat varázsol a színpadra mindenféle gépezetek segítségével, és végül a meztelen Madeleine Béjart gyönyörű tündérként szökken elő egy kagylóból. Még a mai nézőt is elkápráztatnák ezek a látványeffektusok.

Lully a darab zeneszerzője Firenzéből származik, először a király unokatestvérénél, Mademoiselle Germaine-nél dolgozik a konyhán, majd megtanul autodidakta módon hegedülni és a hegedűtanára lesz. Ezután hamar felível a pályája, zseniális zenész és zeneszerző, megtanítja táncolni a királyt, aki szinte professzionális táncosként lép fel 1653-ban azon a híres látványos előadáson, ahol a Nap szerepét táncolja el Lully koreográfiája szerint. Lully azonban túl ambiciózus, könnyen haragra gerjed, így Molière-rel való együttműködése is véget ér. Molière-ről ugyanis egyre inkább megfeledkezik a király, nincs semmilyen udvari titulusa. 1672-ben Lully eléggé el nem ítélhető módon egy bebörtönzött akadémikustól megvásárolja az akadémikusi címet és így ő lesz a zeneművészet kizárólagos mestere, elrendeli, hogy csak olyan zenét mutathatnak be, amit ő engedélyezett, így visszamenőleg betiltja Molière balett-vígjátékait is. Együttműködésük legbravúrosabb eredménye a király által megrendelt Úrhatnám polgár című mulatságos zenés balett, ahol Lully zenéje kíséri a buta, de gazdag polgár Jourdan úr igyekezetét, hogy művelt arisztokrata legyen belőle. Pontos kulturtörténeti korrajz, de a nevetségesség mozgatórugói egyetemes szinten működnek. Molière elérte, hogy a nemesek nevessenek polgáron, a polgárok pedig a nemesen. A darab óriási siket aratott.

Ahogy eddig is kiderült Molière életében nagyon fontos szerepet játszottak a nők. Nem egyszerűen szoknyabolond volt, bár ez is igaz, de fel is karolta a nők ügyét. A 17. században alakultak sorra az arisztokrata művelt hölgyek, az úgynevezett précieuse-ök irodalmi szalonjai, ott látjuk Madame de Lafayette-et Mademoiselle de Scudéry szalonjában, ahogy Du Parque kisasszonyt is, és Molière-t is, aki itt olvassa fel műveit a bemutatók előtt. Molière színésznői okosak, műveltek, befolyásosak, kifejezetten nekik és róluk ír darabokat, a Tudós nőket, A nők iskoláját, ahol az oktatást bírálja. Majd minden darabjában kiáll a nők jogaiért a korlátolt hatalmaskodó pátriárkákkal szemben. Ugyanakkor kifigurázza azokat a nőket, aki képmutató módon csak mímelik a műveltséget, például a Kényeskedők című komédiában. A nevetségesség nem csak a férfiak kiváltsága.

Molière a társulaton belül is védi a nőket. A Comédie Française archívumában őrzik azt a híres könyvet, amelybe La Grange, a társulat titkára lejegyezett minden részletet a király társulatáról. Ezekből a jegyzetekből derül ki, hogy a férfiaknak és a nőknek a társulaton belül azonos jogait voltak, együtt döntöttek mindenről, a nők ugyanakkora gázsit kaptak, mint a férfiak, sőt, néha még többet is.

Molière utolsó darabja a Képzelt beteg, amely jól példázza azt az utolsó embertípust, akit nem csak kifiguráz, hanem akitől retteg is, az orvost. Molière majd minden figurája valamilyen rögeszmétől szenved, ezért nem tudunk tiszta szívvel nevetni a színházában, mert a figuráiban mindig van valami nyugtalanító. A Képzelt beteg című komédiában az orvosokkal együtt magán a hipochonder beteg szereplőn is viccelődik. A korabeli orvosok érthetetlenül, latinul beszéltek, zárt szektába tömörültek, sötét és veszélyes praktikákat alkalmaztak, és persze jól megéltek a hiszékeny betegek halálfélelméből. Épp Molière idejében stagnált valahogy az orvostudomány, vagy eret vágtak, vagy beöntést, vagy piócákat alkalmaztak. A Comédie-Française kelléktárában még mindig őrzik a Molière színdarabjaiban használt beöntő eszközöket és a többi orvosi praktikához alkalmazott eszközöket. A darab felfogható orvostörténeti kordokumentumnak is. De a legféltettebb tárgy, Molière karosszéke, amelyben Argan szerepét játszotta, életében utoljára.  

A darab sikeres, de mintha Molière bevonzotta volna saját félelmeit, a negyedik előadáson összeesik, majd otthon Armande karjaiban meg is hal 1673 február 17-én. Halála körül is legendák keringenek, többen azt állították, hogy a jezsuiták ölték meg. Sőt, hogy nem is halt meg. Valójában a rengeteg munka és a túlságosan aktív élet fárasztották ki, régóta köhögött, nagyon megviselte Madeleine halála is. Molière-nek nem volt ideje nyilatkozni, hogy lemond a színészmesterség gyakorlásáról, így a temetése komoly gondot okozott Armande-nak. Ezért kérelemmel fordult a királyhoz, aki engedélyezte is az egyházi temetést, de csak szűk körben. Armande a Molière-től örökölt pénz segítségével tovább működtette a férje színházát, egyesítette az Hôtel de Bourgogne társulatát Molière-ével, így született meg a Comédie -Française, ahol évszázadok óta beszélik a színészek Molière nyelvét. Talán, sőt biztosan nem ugyanúgy, ahogy a 17. században, de mivel a nyelv olyan dolgokról is tud szólni, amelyek nem léteznek, a színház nyelve, a dramaturgia, a jellemek, az intrikák, a cselekmény, a mozgás, a gesztusok, a viccek, mind Molière egyetemes nyelvén beszélnek. 

Molière nyelve tehát nagyon is Molière-é, és persze mindenkié, hiszen Molière az emberről beszélt az embernek az ember nyelvén.

*

Jegyzetek:

[1] A négyszázadik évforduló kapcsán több nagyon érdekes dokumentumfilm is készült Molière művészetéről: Secrets d’histoire (Stéphane Bern dokumentumfilmje – Europe 1): Molière titkai [Molière et ses mystères…]

[2] A 18. század második felében már több Molière darabot is lefordítottak (pl. Kazinczy Ferenc), de ezek a fordítások nem arattak nagy sikert.  A 19. század vállalkozott arra, hogy Shakespeare összes műve mellett kiadják hat kötetben magyarul Molière összes művét is. A vállalkozást a Kisfaludy Társaság kezdeményezte, a terv meg is valósult 1863 és 1882 között, Szász Károly például hat színdarabot is lefordított.

[3] Dandin György, avagy a megcsúfolt férj, Várkonyi Zoltán emblematikus filmje parádés szereposztással (1955).

[4] Molière: Embergyűlölő, Első felvonás, első jelenet, Ford. Szabó Lőrinc, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1954, 402. (Le Misanthrope: „Et faisons un peu grâce à la nature humaine / Ne l'examinons point dans la grande rigueur, / Et voyons ses défauts avec quelque douceur. / […] Je prends tout doucement les hommes comme ils sont […].”)

[5] Molière: Fösvény, Ford. Illyés Gyula, I. m., 172.

[6] Lásd Jean de Guardia: „Les farces savantes”, Magazine littéraire, N°497, 2010.

[7] Még a 16. században Medici Katalin telepítette ide az Itáliaiak Színházát 1577-ben, ez volt a legrégebbi állandó színpad Párizsban, ahol profán darabokat adtak elő.

[8] https://francearchives.fr/fr/facomponent/69d72be8ee4a4790e8bdc5b0abbe62def9ed51a7

https://fr.wikipedia.org/wiki/Fichier:Signatures_Illustre_Th%C3%A9%C3%A2tre.jpg

[9] https://fr.wikipedia.org/wiki/Fichier:Firma_de_Moliere.jpg

[10] Az elhíresült mondat 1947-ben hangzott el, amikor Marcel Pagnol Pézenas-ba látogatott.

[11] Molière: Tartuffe, I. m., 259.

[12] Molière: Embergyűlölő, I. m., 399.

[13] Lásd: Jean-Paul Goujon, Jean-Jacques Lefrère: Ôte-moi d'un doute: l'énigme Corneille-Molière, Paris, Fayard, 2006.