Éva 33 fiút és 23 lányt szült Ádámnak, a fájdalmak ciklikus végtelenségében élt, örökké terhes volt, önmaga számára egy pillanata sem maradt, azt hiszem, ő hozta a legnagyobb áldozatot az Úrnak, de erről valahogy nem esik szó, vagy csak én nem figyeltem eléggé, merthogy 56 gyerek között akkor is lett volna viszály, ha a Teremtő atya nem kivételezik Ábellel, az áldozatai nem kedvesebbek neki, mint Káin különben remek áldozatai, a nagy számok törvényét is az Úr alkotta, tudnia kellett, hogy ekkora családban szükségszerűen (ezt a fogalmat is ő csinálta, és ha szüksége volt a szükségre, nyilván várta a működését) nagy bajnak is történnie kell, nem feltétlenül gigászinak, testvérgyilkosságnak, de ha a rossz nem bírja elviselni a jót, ha a rosszat tényleg érdekli a jó, és azt se tudja kompenzálni magában, hogy a másik létezik, akkor az Úr szomorúan várhatta a gyilkosság napját, amit megint csak ő virrasztott fel, de ebbe már nem mennék bele, és mindezt is csak azért mondom, mert Marilynne Robinson első könyve, magyar megjelenési sorrendjében az utolsó, a Háztartás (Magvető, Budapest, 2020, magyarul Szabadkai Bernadett szép mondataival) egy Káin és Ábel-parafrázis, és ha jól értem, nem kevesebbet állít, mint hogy felnőni nem más, mint szembesülni a halállal, testvérnek lenni pedig mindenképpen Káin és Ábel-történet, akkor is, ha a másik nem hal meg, mert így is, úgy is megöljük: valamijét, egy részét, a hitét, a reményeit, a jellemét, akaratot és vágyat, kiölünk belőle területeket, és Robinson ezzel nekem azt is mondja, hogy mindnyájan Káinok vagyok, akkor is, ha az Istennek tetsző jót tudjuk mutogatni, ha ábelire maszkírozzuk magunkat, ami persze vagy sikerül, vagy nem, és ha sikerül is, mire vágunk annyira fel, Ábel csak a halála után lesz jó, a haláltól lesz jó, Káin gonoszságához képest válik ellenponttá, addig csak egy földműves, átlagember, nem említi semmilyen írás, hogy Ábel Káin gonoszsága nélkül is jó lenne, hát ezt meséli el Robinson elég agyafúrtan és letaglózóan, nincs feloldás, az Úr nem teremtett menekülő útvonalat, nincs kevésbé jobb verzió, Ruth pedig túléli saját halálát, és ugyan nem látja Lucille kálváriáját, de attól él, az az élete értelme, hogy a másik valahol (Bostonban) szenved, és ezt nem gonoszul éli meg, hanem fájdalommal, mert a gyermekkor paradicsomából mindenképpen kiűzetünk, nincs kegyelem, se megbocsátás, a Háztartás egy döbbenetesen szomorú és letaglózó könyv, bár Spiró, ahogy ismerem, azt mondaná rá, vidám és realista, amiben megint csak van valami, mert a lét önmagában, önmagától, és Robinson nem is próbál ilyet állítani, ezt csak magamnak mondom, mintegy játszásibul, nem lehet szomorú.