A francia kritikusok mind a mai napig megosztottak abban a kérdésben, hogy Simone de Beauvoir teljes értékű, önálló filozófiával rendelkező író, avagy Jean-Paul Sartre „tanítványa” volt, aki egyszerűen átvette és alkalmazta a huszadik század legnagyobb hatású filozófusának tanait. Beauvoirra a dehonesztáló „la Grande Sartreuse” vagy „Notre-Dame de Sartre” címkéket ragasztották. Az első Stendhal La Chartreuse de Parme című regényére utal, a második a chartres-i katedrális (Notre-Dame de Chartres) nevéből alkotott szójáték. Mindkettő Sartre farvizén evező író-filozófussá degradálja a feminizmus anyjának nevezett Beauvoirt. Mire alapozzák a kritikusok ezt az elmarasztaló véleményt? Ismeretes, hogy 1928-ban Sartre a filozófiai aggregációs vizsgán, amely a legnehezebb országos versenyvizsga, megbukott. A rákövetkező évben Simone de Beauvoirral együtt jelentkeztek a vizsgára, és Sartre lett az első, Beauvoir a második. Ezt a tényt egyesek a mai napig Sartre szellemi fölénye bizonyítékának tekintik, holott ez nem jelent semmit. Ráadásul Maurice de Gandillac, a zsűri egyik tagja elmondta, hogy a bizottság sokáig tanakodott, kié legyen az első hely, Sartre-é, avagy Beauvoiré. Gandillac azzal indokolta a zsűri döntését, hogy a Beauvoirnál két évvel idősebb Sartre-nak egy kicsit több tapasztalata volt. A másik érvet a Beauvoir-ellenes tábornak maga az írónő szolgáltatta. Kapcsolatuk elején a Luxembourg-kertben a Medici-szökőkút előtt három órán át vitatkoztak, és Beauvoir elismerte, hogy Sartre felülkerekedett a vitában: „Életemben először fordult elő, hogy valaki intellektuálisan fölém került. A nálam sokkal idősebb Garric, Nodier imponáltak: de csak távolról, ködösen, anélkül, hogy szembesítenem kellett volna magam velük. Sartre-ral mindennap, egész nap egymáshoz mértük erőnket, s vitáinkban nem én voltam a súlyosabb. Egy délelőtt a Luxembourg-parkban a Medicis-forrás mellett kifejtettem neki azt a pluralista erkölcstant, melyet azért alkottam, hogy igazolni tudjam azokat, akiket szerettem, anélkül, hogy hasonlítani akarnék hozzájuk: ízekre szedte. Én ragaszkodtam hozzá, mert ez jogosított fel arra, hogy szívemben a jó és rossz bírája legyek; három órán keresztül védekeztem. Végül be kellett látnom vereségemet...”[1]Ebből több kritikus, köztük Michèle Le Dœuff arra a következtetésre jutott, hogy Sartre intellektuális fölénye vitathatatlan. Ingrid Galstner Beauvoir dans tous ses états („Beauvoir a maga teljességében”) című könyvében azt írja, hogy Le Dœuff ezt a vitát „döntő pillanatnak” tartja a két filozófus életében, és szerinte az a tény, hogy naplójában Beauvoir arról szól,, hogy regényeket és nem filozófiai műveket akar írni, annak bizonyítéka, hogy az írónő meggyőződése, hogy a regény az igazi útja, és nem a filozófia.[2]

A Sartre-tanítvány-elmélet vallóinak malmára hajtja az is a vizet, hogy Beauvoir maga sohasem próbálta magát filozófusként feltüntetni, sőt, számára A FILOZÓFUS Sartre volt, mivel, mint mondta, filozófus az, aki egy rendszert alkot, ő pedig nem tette ezt meg. Christine Daigle idézi Beauvoirt: „Sartre filozófus, és én nem vagyok az, és sohasem akartam filozófus lenni. Nagyon szeretem a filozófiát, de nem írtam filozófiai művet. Irodalmi műveket alkottam. A regények, önéletrajzok, esszék érdekeltek, mint A második nem. De ez nem filozófia. A filozófia terén Sartre hatása alatt voltam. Nyilvánvaló, hogy én nem tudtam őt befolyásolni, mert nem foglalkoztam filozófiával.”[3] Beauvoirnak ezt a vallomását sokan lobogtatják, amikor a két író-filozófus egymásra gyakorolt hatásáról esik szó. Ugyanakkor vannak kritikusok, akik azt állítják, hogy Beauvoir nélkül Sartre filozófiája sem születhetett volna meg. Geneviève Fraisse Le privilège de Simone de Beauvoir („Simone de Beauvoir privilégiuma”) című könyvében kifejti, hogy az egzisztencializmus filozófiájának kiteljesedéséhez Simone de Beauvoir nagyban hozzájárult.[4]

Közelebb kerülünk annak eldöntéséhez, hogy mennyiben vette át Beauvoir Sartre filozófiáját, és mennyiben volt önálló világképe, amennyiben konkrét példán vizsgáljuk a kérdést. Ha felütjük Beauvoir legnagyobb hatású könyvét, A második nemet, már a bevezetésben találkozunk az egzisztencialista filozófia egyik legfontosabb fogalmával, a Másik mibenlétével. Beauvoirnál a „Másik” a férfi, az „abszolútum”: „A nő az, amivé a férfi ítélete teszi; szokás például »nemiség«-nek nevezni, amiben az fejeződik ki, hogy a férfi szemében elsődlegesen nemmel bíró lény; a nő a férfi számára szexus, tehát abszolút értelemben is az. A nőt a férfihoz viszonyítva szokás meghatározni és jellemezni, a férfi nem a nőhöz viszonyítva, a lényeges, a nő a lényegtelen. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a Másik” − írja Beauvoir A második nem című könyve bevezetésében.[5] Sartre-nál a Másik szerepe merőben más. A sartre-i lételmélet fontos eleme az interszubjektivitás. A Másik tekintete révén tárgyiasít bennünket, elismerjük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek a többiek látnak bennünket. Sartre szerint a Másik létét önmagunkéhoz hasonlóan szubjektumként is észleljük, ezáltal a Másik ítéletet alkot rólunk. A Másikkal való kapcsolatunk ellentmondásos, mert amennyiben szubjektumként fordulunk a Másik felé, őt tárggyá alakítjuk, viszont ha a Másikat szubjektumként fogjuk fel, ő tárgyiasít bennünket.  

Beauvoir olyannyira nem volt Sartre feltétel nélküli követője, hogy időnként késhegyre menő vitákat folytattak egy-egy filozófiai kérdésről. Ilyen volt a szabadság problematikája. Sartre-nál a szabadság fogalma Az undortól A dialektikus ész kritikáján át A lét és a semmiig egyik központi kérdésként vonul végig. Az undor Roquentinje számára ez a szabadság abszolút. Ez az abszolút szabadság az abszurdumba torkollik, amelyben a főhős a Lét kulcsát véli felfedezni. Később a háború, az ellenállás hatására, a szituáció fontosságának megjelenésével Sartre az abszolút szabadság gondolatát megtagadja. Az ember szabadsága már nem azt jelenti, hogy bármit megtehet, amit csak akar, a szabadságot egy bizonyos szituációban gyakoroljuk. Sartre példát hoz fel arra, hogyan választ az ember egy adott helyzetben. Ha kizsákmányolt vagyok, szabadon választhatok a beletörődés, a lázadás között – mondja a filozófus. Beauvoir a sartre-i szabadság gondolatát nem egyszerűen átveszi, hanem miután megvitatja az íróval, összeegyezteti azt saját filozófiai rendszerével, kiegészítve a sarte-i szituációelméletet. A kor hatalmában írja Beauvoir: „A szabadság két aspektusát különböztettem meg: a szabadság maga a létezés modalitása, mely akarva, nem akarva, így vagy úgy, a maga véleményének alapján fogad mindent, ami kívülről jön; ez a benső mozgás egy és oszthatatlan, vagyis mindenkiben teljes. Ezzel szemben az emberek előtt álló adott lehetőségek nem egyformák; egyesek csupán kis részével bírnak azoknak a lehetőségeknek, melyekkel az egész emberiség rendelkezik; az ilyen emberek erőfeszítésük következtében közelebb kerülnek ahhoz a kiindulóponthoz, ahonnan a kiváltságosabbak rajtolnak: transzcendenciájuk az immanencia alakjában vész el a közösségben. A lehető legkedvezőbb körülmények között viszont valóságos meghaladás a terv, új jövőt épít; a cselekvés akkor jó, ha az a célja, hogy a cselekvő és a többi ember számára meghódítsa ezeket a kiváltságos helyzeteket: felszabadítsa a szabadságot. Így hát megpróbáltam összeegyeztetni Sartre gondolataival azt az álláspontot, amelyet hosszú viták során épp ellene védelmeztem: hierarchiát állítottam fel az egyes helyzetek között; szubjektíve az üdvösség minden esetben lehetséges...”[6]

Sartre hatását hangsúlyozzák azok a vélemények is, amelyek arra alapozódnak, hogy Beauvoir csak Sartre-ral való találkozása után kezdett érdeklődni a filozófia iránt. Ezt az állítást cáfolja Margaret Simons, aki Beauvoir naplójának alapján kimutatja, hogy az írónő már 1926-ban, Sartre-ral való első találkozása előtt fontos filozófiai elmélkedésekbe bocsátkozott, például az intelligencia kritikájáról.[7]

Sartre és Beauvoir között semmiféle rivalizálás nem volt, elismerték és támogatták egymás munkáját. Sartre lényegében semmihez sem fogott hozzá Beauvoir jóváhagyása nélkül. Erről több helyütt is nyilatkozott. „Volt egy privilegizált olvasó, ön; amikor azt mondta, »egyetértek, rendben«, akkor az rendben volt. Megírtam a könyvet, és fütyültem a kritikusokra.”[8]

Igaz, hogy Beauvoir Sartre-ról úgy beszél, mint a legnagyobb egzisztencialista gondolkodóról, akit mentorának tekintett – ami újabb támadási felületet nyújt az epigonelmélet gyártói számára –, nem egyszer bírálta élettársának filozófiai műveit is, segített azok finomításában. Az undor című regény végső változatának megírásában pedig Beauvoirnak döntő szerepe volt. Az ő tanácsai alapján lett a filozófiai értekezésből regény. Nem véletlenül neki ajánlja Sartre a könyvet. Sartre 1920-tól tervez egy esszét a kontingenciáról. 1931-ben, amikor Le Havre-ba érkezik, hozzáfog a Factum sur la contingence („Értekezés az esetlegességről”) megírásához. Németországi tartózkodása alatt, 1934-ben írja meg az értekezés második változatát. A harmadik változatot, amely már a Melancholia címet viseli, hallucinációkat kiváltó droggal való kísérletezése közben, 1936-ban fejezi be. Nem véletlenül választotta Sartre a Melancholia címet regényének Dürer képe nyomán, hisz Dürer Melancoliájának alakja a véges és végtelen időfelfogás ellentmondásán töpreng. A Factum sur la contingence Simone de Beauvoir megítélése szerint is filozófiai elmélkedés volt. A kor hatalmában erről és tanácsairól ezt írja Beauvoir: „Az »új értekezés« első változata még nagyon hasonlított Az igazság legendájához; hosszú és elvont elmélkedés volt az esetlegességről. Rábeszéltem, hogy adjon regényes jelleget Roquentin felfedezésének, iktasson be elbeszélésébe egy kis feszültséget, amit olyannyira szeretünk a detektívregényekben. Egyetértett.”[9]

Beauvoir védelmezői odáig mennek, hogy egyenesen azt állítják, hogy az egzisztencializmus igazi megalapítója nem Sartre, hanem Simone de Beauvoir volt. Ezt a képtelenséget elsősorban amerikai kritikusok állítják. Edward és Kate Fullbrook A XX. század egy legendájának újragondolása című könyvükben azt fejtegetik, hogy Sartre A lét és a semmit Beauvoir L’invitée („A vendég nő”) című regényének elolvasása után, annak hatására fejezte be.[10] Ez igaz, ám ettől még Sartre marad az egzisztencialista filozófia megalapítója.

A címben feltett kérdésre, hogy vajon Sartre köpönyegéből bújt-e elő Simone de Beauvoir, egyértelműen nemmel válaszolhatunk. Kölcsönösen hatottak egymásra, anélkül, hogy csorbult volna a maguk által megalkotott írói, filozófiai világkép.

*

Jegyzetek:

[1] Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei. Ford. Nagy Péter. Magvető, Budapest, 1961. 408–409.

[2] Ingrid Galster: Beauvoir dans tous ses états. Tallandier, Paris, 2007. 27.

[3] Christine Daigle: „Beauvoir: réception d’une philosophie”. Horizons philosophiques, 2006/2, 63.

[4] Vö.: Geneviève Fraisse: Le privilège de Simone de Beauvoir. Actes Sud, Paris, 2008.

[5] Simone de Beauvoir: A második nem. Ford. Görög Lívia – Somló Vera. Gondolat, Budapest, 1969.

[6] Simone de Beauvor: A kor hatalma. Önéletrajzi regény. Ford. Réz Pál. Magvető, Budapest, 1965. 504.

[7] Fereshteh Fakour Manavi, Maryam Sheibanian és Jamshid Azari Azghandi idézik „Sartre et Beauvoir De la dialectique de l’influence au dialogue des pensées interpénétrées” című tanulmányukban, L'Homme & Société, 198, 2015/4.

[8] Simone de Beauvoir: La cérémonie des adieux suivie d’Entretiens avec Jean-Paul Sartre, Gallimard, Paris, 1981. 218.

[9] Simone de Beauvoir: A kor hatalma. Ford. Réz Pál. Budapest, Magvető, 1965. 107.

[10] Vö. Fereshteh Fakour Manavi, Maryam Sheibanian és Jamshid Azari Azghandi, i. m.