A német megszállás alatt akárcsak minden francia, Sartre is nélkülözött. 1944 elején elfogyott a kenyérjegye, Wanda Kosakiewicz-tól kellett hetven deka kenyeret kölcsönkérnie. Az erős dohányos író cigarettához pedig úgy jutott, hogy egy svájci kiadó diplomatabőröndben csempészett át neki ötven gramm dohányt. Eközben a Vichy-kormány milicistái kíméletlenül felkutatták és megkínozták az ellenállókat. A kor hatalmában című könyvében Simone de Beauvoir részletesen beszámol a bombázásokról és a nélkülözésekről: „A korlátozások megszigorodtak; egyre gyakrabban kapcsolták ki a villanyvilágítást; az utolsó metró este tíz órakor indult; a színházakban és a mozikban egyre kevesebb előadást tartottak. Semmi ennivalót nem lehetett kapni.”[1]

A dráma keletkezése

1964-ben, Moshé-Naïm rendezésében hanglemezre rögzítették a Zárt tárgyalást. Ennek a felvételnek az előszavában mondta Sartre: „Amikor egy színművet írunk, mindig vannak alkalmi okok és mély szándékok. Az alkalmi okok számomra azok voltak, hogy amikor 1943 és 44 eleje körül a Zárt tárgyalást írtam, volt három barátom, és azt akartam, hogy eljátsszanak egy darabot – az én darabomat – anélkül, hogy bármelyikük is az előtérbe kerüljön. Azaz azt szerettem volna, ha mindhárman végig a színpadon maradnának. Mert arra gondoltam: ha az egyik kimegy, azt fogja gondolni, hogy a többieknek jobb szerepük van, amikor ő elhagyja a színpadot. Együtt akartam hát őket tartani. És elgondoltam: hogyan lehet három személyt együtt bemutatni anélkül, hogy soha, egyiket sem küldjem ki, a színpadon tartsam őket mindvégig. És akkor támadt az ötletem, hogy a pokolba helyezem őket, és mindegyikből a másik kettő hóhérját csinálom meg.” Egy ilyen okra senki sem gondolt volna, ha a szerző nem mondja el. A három barátot Sartre nem említi meg, csak annyit mond, hogy a bemutatón a darabot nem ők, hanem Michel Vitold, Tania Balachova és Gaby Sylva játszották. Tudjuk azonban, hogy 1943 decemberében a Chaplain szállodában, Wanda Kosakiewicz szobájában tartják Sartre Zárt tárgyalás első próbáit. Sartre szeretőjének, Wandának írta Estelle szerepét. Garcin alakítására Albert Camus-t kérte fel. (Camus egyébként elszerette Wandát Sartre-tól, amiért az természetesen vérig sértődött.) A harmadik személy Olga Barbezat. Ám Olgát letartóztatják, és ekkor félbemaradnak a próbák. Sartre azt gondolja, hogy drámája örökre a fiókban marad, de a Vieux-Colombier igazgatója, Anet Baldel érdeklődik a darab iránt, és a próbák újra kezdődnek a Sartre által említett színészekkel.

A Zárt tárgyalás megírásának „mély szándékáról” Sartre ezt mondja: „Azt akartam mondani: a pokol – a többiek.” Itt az író azonnal meg is magyarázza, mit ért ezen a mondaton: „A pokol a többieket mindig rosszul értelmezték. Azt hitték, azt akartam mondani, hogy a többiekkel való kapcsolataink mindig megmételyezett, mindig pokoli kapcsolatok. Nos, én mást akartam. Azt, hogy ha a másikkal való kapcsolatok elferdültek, megromlottak, akkor a másik csak a pokol lehet. Miért? Azért, mert végső soron a többiek a legfontosabbak saját magunkban, saját magunk megismerésében. Amikor magunkra gondolunk, amikor meg akarjuk ismerni magunkat, lényegében azokat az ismereteket használjuk fel, amikkel a többiek már rendelkeznek rólunk. Azokkal az eszközökkel ítéljük meg magunkat, amelyek a többieknek megvannak, átadtak nekünk, hogy magunkat megítéljük. Ez azt jelenti, hogy amennyiben kapcsolataim rosszak, teljesen a másiktól való függőségnek vetem alá magamat. És akkor valóban pokolban vagyok. És sokan vannak a világon, akik pokolban vannak, mert túlságosan a mások megítélésétől függenek. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne lehetne másféle kapcsolatunk a többiekkel. Ez csupán az összes többi ember alapvető jelentőségét jelzi mindnyájunk számára. (…) Az abszurd révén a szabadság fontosságát akartam megmutatni nálunk, azaz annak fontosságát, hogy tetteinket más tettekkel cserélhetjük fel. Bármilyen legyen is a pokol bugyra, amiben élünk, azt gondolom, mindig szabadon kitörhetünk abból. És ha az emberek nem törnek ki, önként választják, hogy ott maradnak. Ily módon szabad akaratukból választják a poklot.”

A dráma ősbemutatójának szimbolikus jelentése volt. Egy héttel a szövetségesek 1944. május 27-ei, normandiai partraszállása után valamennyi párizsi színház bezárja kapuit Párizs felszabadításának időszakában. A Vieux Colombier is csak szeptemberben nyit újra, az egyfelvonásos Zárt tárgyalással.

A Zárt tárgyalás egyfelvonásos darab. Inès, Estelle és Garcin haláluk után egy második császárság korabeli szalonban találkoznak, amelynek ajtaját kívülről bezárták. Felidézik múltjukat, miért haltak meg. Miért halott embereket visz színre Sartre? Erre is magyarázatot ad A szituációk színházában: „Amit jelezni kívántam, pontosan az, hogy sok ember belesüpped egy sor szokásba, megszokottságba, hogy olyan vélemények vannak róluk, amelyektől szenvednek, ám még csak meg sem próbálnak változtatni. És ezek az emberek olyanok, mint a halottak.” [2]  A sartre-i filozófia az Én és a Másik tételének dramatizált megformálása, közérthetővé tétele a dráma. A darab három szereplőjének egyike sem remélheti, hogy megváltozzon; a „Másik” róla alkotott véleménye határozza meg őket. Mindegyiküknek szüksége van a Másik tekintetére ahhoz, hogy létezzen. Ugyanakkor ez a tekintet állandó fenyegetettséget jelent számukra.

A lét és a semmi harmadik részének első fejezete A Másik létezése címet viseli. Itt fejti ki Sartre az Én és a Másik egymást marcangoló kapcsolatát. Sartre lételméletének fontos jellemzője az interszubjektivitás. A Másik tekintete révén tárgyiasít bennünket, elismerjük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek a többiek látnak bennünket. Ez lesz Sartre Gustave Falubert-ről és Jean Genet-ről szóló, két nagyszabású esszéjének vezérfonala. (Erről az 1749 hasábjain már írtam: https://1749.hu/fuggo/essze/a-szeretet-nelkuli-gyermekkor-aldozatai-genet-es-flaubert-sartre-szemevel-1-resz.html és https://1749.hu/fuggo/essze/a-szeretet-nelkuli-gyermekkor-aldozatai-genet-es-flaubert-sartre-szemevel-2-resz.html) Sartre szerint a Másik létét önmagunkéhoz hasonlóan szubjektumként is észleljük, ezáltal a Másik ítéletet alkot rólunk. A Másikkal való kapcsolatunk ellentmondásos. Mert amennyiben szubjektumként fordulunk a Másik felé, őt tárggyá alakítjuk, viszont ha a Másikat szubjektumként fogjuk fel, ő tárgyiasít bennünket. [3]  

A dráma főszereplői

Az első főszereplő, aki megérkezik a pokolba, Joseph Garcin, publicista és író. Egy pacifista újság igazgatója volt, és Rio de Janeiróban élt feleségével. A háború alatt dezertált, ezért kivégezték. Amikor belép a második császárság korabeli szalonba, nyugodtnak mutatja magát, holott tele van félelemmel. Inès megérkezésekor igyekszik udvariasan viselkedni, ám az asszony meglátja valódi természetét. A harmadik főszereplővel, Estelle-lel Garcin lovagias. Átadja neki helyét a kanapén, és a hagy hőség ellenére nem veszi le zakóját. Elmélete szerint véletlenül kerültek a pokolba mindhárman. Azt javasolja, hogy tartózkodjanak mindenféle kommunikációtól. Ám a két nő hamarosan beszédbe elegyedik egymással, és ekkor Garcin is bekapcsolódik a társalgásba. A nők szemére veti, hogy nem áll be a szájuk, és jobban szeretné, ha férfiakkal lenne összezárva, akik fegyelmezettebbek. Ettől kezdve megmutatja igazi énjét, és agresszívvá válik. Kiderül, hogy alkoholista volt, életében sok szenvedést okozott feleségének, és minden lelkifurdalás nélkül megcsalta. „Tökrészegen mentem haza, mint egy disznó, bűzlöttem a bortól és a nőktől.”[4]  Gyávasága, amiért dezertált, elviselhetetlen számára, és hogy ezen enyhítsen, arra kéri Estelle-t, mondja azt, hogy nem gyáva. Mivel ezt Estelle nem teszi meg, Garcin Inèshez fordul. Ő az egyetlen, aki megmentheti, „igazolva” bátorságát. Azonban Inèstől sem kapja meg, amit szeretne, így örök kárhozatra van ítélve gyávaságáért.

A második főszereplő Inès Serrano. Amikor megérkezik a pokolba, udvariatlan és kellemetlen Garcinnel szemben, akit visszataszítónak tart. Életében elhunyt unokatestvérének özvegyével, Florence-szal lakott és postai alkalmazott volt. Leszbikussága miatt „kárhozottnak” vallotta magát. De nem ezért került a pokolba, hanem azért, mert elcsábította Florence-t férjétől, aki ezért öngyilkos lett. Inès, aki felelős a férfi haláláért, Florence-t is vádolja az öngyilkosság miatt. Florence nem tudja elviselni ennek terhét, és rányitja a gázcsapot Inèsre és saját magát is megöli. Inès ezt így mondja el: „Hat hónapig égtem a szívében; mindent kiégettem. Egy éjjel fölkelt: kinyitotta a gázcsapot, anélkül, hogy sejtettem volna, aztán visszafeküdt mellém. Így történt.” [5]  Inès, aki három halál okozója volt, tisztában van tetteinek súlyával. A dráma kimenetelének szempontjából fontos szerepe lesz: ő az első „hóhér”, aki rákényszeríti a többieket, arra, hogy fogadják el pokolbéli jelenlétük igazi okait. Megérteti velük, hogy teljes felelősséggel tartoznak azért, amit tettek. Inès az első, aki felfedi ennek a pokolnak a mechanizmusát: „mi magunk vagyunk egymás hóhérai.”[6] A harmadik főszereplő Estelle Rigault. Estelle egy gazdag asszony volt, akinek öreg férje tüdőgyulladásban halt meg. A többiekkel való első találkozásakor kiderül, hogy fecsegő és felszínes. Többek közt azt szeretné, ha a kanapé színe passzolna ruhájához. Azt kívánja, hogy jelenlétében a többiek ’halott’ helyett az ’eltávozottak’ szót használják. Hamar rájön, hogy Inès közeledni kíván hozzá, ám ő ezt elutasítja. Mint másik két társa, ő sem fedi fel pokolra vettetésének igazi okát. Azt meséli, hogy szegény árvaként, beteg testvérét akarta támogatni, amikor hozzáment egy gazdag öregemberhez. Volt egy kapcsolata, aminek véget vetett, amikor szeretője gyereket akart tőle. Inès jól látja, hogy a történet nem lehet igaz, és felfedi Estelle igazi jellemét. Ekkor kiderül, hogy Estelle szeretője szeme láttára megölte újszülött gyermekét, tehát a házasságtörő nő gyermekgyilkos is. A pokolban is szüksége van a férfiakra, így Garcin karjaiba veti magát, a féltékeny Inès szeme láttára. Amikor Garcin azt mondja Estelle-nek, hogy nem lehet az övé, mert Inès közöttük áll, a nő meg akarja ölni vetélytársát: „Inès – kapálózva és nevetve – Mit csinálsz, mit csinálsz, bolond vagy? Tudod jól, hogy halott vagyok.”[7] A dráma végén Garcin mondja ki Sartre leghíresebb mondatát: „Nincs szükség rostélyokra, a pokol – az a többiek.”[8]

A Zárt tárgyalás fogadtatása vegyes. A kollaboráns újságok támadják „erkölcstelensége” miatt. A Germinal című lap kritikusa, Claude Jamet ugyanakkor Anouilh után a legfontosabb eseménynek tartja Sartre darabját. Gabriel Marcel író-filozófus örül a darab rendkívüli közönségsikerének, ugyanakkor „luciferi témája miatt” nem tartja helyénvalónak bemutatását az ország újjáépítése előtt.

A pokol a többiek Samuel Beckettnél és Esterházy Péternél

„Nincs testi kínzás, nincs, mi? Pedig a pokolban vagyunk. És senki se jön már ide. Senki. Végig magunk maradunk, egyedül, így van?” – mondja Inès.[9] Mintha csak Sartre szavait visszhangozná nyolc évvel később Samuel Beckett a Godot-ra várva című abszurd drámájában Estragon: „Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el - borzalmas.”[10] A különbség az, hogy Sartre az emberi sors irracionalitása előtti kétségbeesését logikus okfejtéssel mutatja be, míg Beckett az emberi sors abszurditása előtti metafizikai szorongást magának a nyelvnek a széthullásával ábrázolja.   .

Hozzánk térben és időben közel, Esterházy Péter idézi – igaz, hogy elferdítve – A pokol a többiek mondást: „A pokol: magam.” Ez a ferdítés úgy kerül A fogadós naplójába, hogy az egzisztencialista filozófia „én” és a „többiek” egymást marcangoló szembenállását, önmagára vonatkoztatott állítását helyezi ironikus fénybe. Hisz „A pokol: magam” után ez következik: Azt maga csak szeretné, kedvesem. Nem fogjuk egymást lekenyerezni! Ha disznóként érzem jól magam vagy patkányként, kötözni való bolond volnék, ha nem disznóként akarnék élni vagy patkányként.” És hogy ne legyen kétségük afelől, hogy Sartre mondását ferdíti el, Esterházy a margón megjegyzi: „Én – az a többiek…” [11]

*

Jegyzetek:

[1] Simone de Beauvoir: A kor hatalma. Magvető Kiadó, Budapest, 1965. (fordította Réz Pál), 528.

[2] Jean-Paul Sartre: Un théâtre de situations. Gallimard, Psaris, 1973, 283.

[3] Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006, 179 és pp.

[4] Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás. In: Drámák 1. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968 (fordította: Hegedűs Zoltán), 111.

[5] Uo. 112-113.

[6] Uo. 104.

[7] Uo. 130.

[8] Uo.

[9] Uo. 104.

[10] Samuel Beckett: Godot-ra várva. Samel Beckett összes drámái. Európa Kiadó, Budapest, 1998 (fordította Kolozsvári Grandpierre Emil),45.

[11] Esterházy Péter: A fogadós naplója. In: Bevezetés a szépirodalomba. Magvető Kiadó, 1986, 395.