„Életem nyolcadik napján úgy vélték, hogy elmosolyodom egy kanál csendülésére, s nagyapám kijelentette, hogy kitűnő hallásom van.” (Jean-Paul Sartre)

Poulou ismerkedése a zenével

A filozófus, író és drámaíró Jean-Paul Sartre-ról kevéssé tudott, hogy zenerajongó volt, és ő maga is jól zongorázott. Jean-Paul, vagy ahogyan gyerekkorában becézték, a kis Poulou, korán megismerkedett a zenével. Nagyapja, Charles Schweitzer úgy tartotta, hogy „minden Schweitzer született muzsikus”, és lánya, Anne-Marie örömmel játszotta szülei zongoráján Beethoven legnehezebb szonátáit; saját magát kísérve énekelte Schubert és Brahms dalait. Zeneszeretetét fia, Jean-Paul is örökölte. A szavak című önéletrajzi regényében olvassuk: „Elhatároztam, hogy lemondok a beszédről és csak a zenének élek. Alkalmam is nyílt erre minden délután öt órakor. Nagyapám előadásait tartotta az Elő Nyelvek Akadémiáján; nagyanyám szobájába zárkózott és Gyp valamelyik regényét olvasta; anyám meguzsonnáztatott, elindította a vacsora előkészületeit, kiadta a leánynak az utolsó utasításokat: azután a zongorához ült, Chopin balladáit játszotta, Schumann egyik szonátáját, Franck szimfonikus változatait, s néha, az én kérésemre, a Fingal-barlang nyitányát.”[1]

A zene Sartre első regényében

Simone de Beauvoir írja A kor hatalmában: „Akárcsak legtöbb fiatal kortársunkat, bennünket is magukkal ragadtak és megindítottak a „negro spiritualok”, „munkadalok”, a „bluesok”. Mindet szerettük, összevissza, az Old Man Rivert, a St.-James infirmaryt, a Some of these dayst, a The Man I Love-ot, a Miss Hannah-t, a St.- Louis Blouest, a Japansyt, a Blue Skyt;”[2] Az említett Some of these days című ragtime Sartre Az undor című regényében fontos szerepet kap.

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében a narrátor, Marcel ezt mondja: „a művészi alkotás az egyetlen, amelynek révén az eltűnt Idő megtalálható.” Ez nem mást jelent, mint hogy csak a művészet képes átalakítani emlékeinket, a világról alkotott képünket, és elviselhetővé tenni a valóságot. Sartre Az undor című regényének Roquentinje a zene révén szabadul meg az undor érzésétől, és határozza el, hogy egy regényt ír, amitől azt reméli, hogy − csakúgy, mint a Some of these days című ragtime szerzője és előadója − „megtisztul a létezés bűnétől”. A regény során a zene valamennyi alkalommal Roquentin feltörő undorérzésének ellenszere. Már „a torkában érzi” az undort, úgy érzi, hogy az „ott van a falon, a nadrágtartón”, mindenütt. Ekkor teteti fel először a hanglemezt. „Odahívom a kiszolgálólányt: „Madeleine, legyen szíves, tegyen fel egy lemezt. Tudja, a kedvencemet: a Some of these dayst.”[3] Ezt a dalt olyan előadóművészek tették halhatatlanná, mint első előadója, Sophie Tucker vagy Louis Armstrong és Ella Fitzgerald. Számtalan feldolgozásban ismert. A regényben csak az első két sor szerepel, de hangulatának felidézése céljából idézzük a teljes szöveget.

„Some of these days
You’ll miss your honey
Some of these days
You’ll feel so lonely

You’ll miss my hugging
You’ll miss my kisses
You’ll miss me, honey
When you go away
I feel so lonely
Just for you only
For you know, honey
You’ve had your way

And when you leave me
I know you’ll grieve me
You’ll miss your little honey
Some of these days.”

A regény végén Roquentin, mielőtt elhagyja Bouville-t, belép a „Vasutasok-vendéglőjébe”, ahol még egyszer, utoljára meghallgatja a Some of these dayst, és miközben a lemez forog, lát egy eshetőséget, egy halvány reményt, hogy elfogadhassa önmagát: „Vajon nem kísérelhetném-e meg… Persze nem zenedarabról van szó… de nem kísérelhetném meg más műfajban?… Egy könyvnek kellene lennie: máshoz nem értek.”[4]

Sartre és a jazz

1953-ban Időtlen divat, A jazzról című cikkében Theodor Adorno, német filozófus és zeneesztéta azt írja, hogy a jazz nem több, mint egy divat. Míg a frankfurti filozófus szerint a művészetnek képesnek kell lennie felborítani a status quót, a jazz – mint a „kulturális ipar” zenei kifejeződése – divatos műfaj marad, népszerű, de művészet nélküli. Szerinte éppen az improvizáció az, ami − a látszat ellenére − a jazzt a „fetisizált” zene sorsára kárhoztatja, mivel szabad utat enged a standardizációnak, miközben fenntartja a végtelen alkotás illúzióját. Adornóval ellenétben Sartre imádta a jazzt.

1945. január 11-én egy katonai repülőgép indul Párizsból New Yorkba. Az utasok nyolc neves újságíró és író, akiket az Egyesült Államok Külügyminisztériuma hívott meg, hogy európai értelmiségiként beszámoljanak lapjaiknak az amerikaiak életéről. A lapok rögtön felfigyelnek a delegáció akkor már ismert írójára, Jean-Paul Sartre-ra, és felhívják a figyelmet „A fal és számos filozófiai mű szerzőjére”, „nemzedékének egyik legnagyobb befolyással bíró, legeredetibb szellemére”. Hivatalos találkozókat tartanak a Plaza Hotelben és a Waldorf-Astoriában, és olyan értelmiségiekkel találkoznak, mint Bertolt Brecht, Theodor Adorno, Claude Lévi-Strauss és Thomas Mann. Sartre számára ez az első utazás az Egyesült Államokba. New York annyira lenyűgözi, hogy nem tudja megérteni, hogyan lehet egy város ennyire alapvetően más, mint az ő Párizsa. New York mintha félénk lett volna, és nem akarná rögtön megmutatni magát. Sartre-ra mély benyomást tett, nemcsak a nappali New York, hanem különösen az éjszakai. New York soha nem alszik, és Sartre ezt észreveszi. Ahogy telik az ideje a nagyvárosban, nézete az Egyesült Államokról megváltozik. Kezdetben leginkább a szabadság, a lehetőségek, a gazdagság és a túlzások országának tűnt, de rájön, mennyire árnyalt valójában ez az ország. Míg a felső tízezer pezsgős partit tart a Park Avenue-n, Harlem utcáin gyerekek verekednek. Látja, mennyire melankolikus lehet a valódi amerikai ember, és közéjük vegyül. Ezért este jazzklubokat látogat az 52. utcában. Ellátogat a Nick’s Bárba, és felfedezi, hogy a jazz Amerikához és az amerikai néphez tartozik. 1947. november 29-én a The Saturday Review című lapban megjelent „I Discovered Jazz in America” (Amerikában fedeztem fel a jazzt) című rövid írásában leírja, milyen egy ilyen este Nick’s Bárban. A cikk az azóta sokat idézett mondattal kezdődik: „A jazz olyan, mint a banán: helyben kell elfogyasztani.” Majd így folytatja: „A New York-i Nick's Bárban nemzeti örömünnep zajlik. Ez azt jelenti, hogy az ember egy füstös teremben ül, tengerészek, dokkmunkások, könnyűvérű nők és úri hölgyek között. Asztalok, boxok. Senki sem beszél. A matrózok négyesével érkeznek. Gyűlölettel nézik a selyemfiúkat, akik a boxokban ülnek a nőikkel. Ők is szeretnének partnert, de nincs nekik. Isznak, kemények; a nők is kemények; isznak, nem beszélnek. Senki sem mozdul, a jazz szól. Tíz órától hajnali háromig játszanak.” Írásában Sartre különbséget tesz a Párizsban ismert és az „igazi, amerikai jazz” között: „New Yorkban tanultam meg, hogy a jazz nemzeti örömünnep. Párizsban táncolnak rá, de ez tévedés; az amerikaiak nem táncolnak a jazz zenéjére: erre van egy különleges zenéjük, amit elsőáldozásokra és esküvőkre is használnak, és ezt nevezik Musak zenének.” Cikkét ezzel fejezi be: „A jazz az Egyesült Államok nemzeti szórakozása.”

Miért lett Sartre ennyire lelkes a Nick’s Bárban 1947-ben játszott élő jazz iránt? A jazznek milyen elemei vonzóak az író számára? Sartre a belső szabadság felhívásáról beszél: „A zenészek a legjobbat hozzák ki belőled, a legtisztábbat, a legszabadabbat, azt a részedet, amelynek nincs szüksége dallamra vagy refrénre, hanem csak egy pillanat bódító ragyogására. Felhívást intéznek hozzád, nem ringatnak el.” Sartre-életrajzából, Simone de Beauvoirhoz írt leveleiből, valamint a Combat és a Jazz Hot című lapokban Boris Vian, a híres trombitás által írt cikkekből kiderül, hogy Sartre-t lenyűgözte a jazz. Simone de Beauvoirral nappal kávéházakban beszélgettek és írtak, éjszakánként viszont a bárokban és jazzklubokban töltötték az időt. Az egyik kedvenc helyük a Tabou volt, azon ritka szórakozóhelyek egyike, amelyek éjfél után is nyitva voltak. Sartre vezette be a neves énekest, Juliette Grécót a bepop zenészek törzshelyére, az „egzisztencialista barlangba”, és írt neki egy dalt is. Beauvoirral később felfedezték a Club Saint-Gemain-t, a Párizs hatodik kerületében, a 13 rue Saint- Benoît alatt működő jazzklubot, amit 1948. június 11-én nyitottak meg, és ahol olyan zenészek léptek fel, mint Sidney Bechet, Miles Davis, Duke Ellington és Boris Vian. 1950-ben Sartre itt hallgatta meg Charlie Parkert. A koncert végén találkoztak egymással. Egy anekdota szerint a bemutatkozáskor a zenész azt gondolta, hogy Sartre „kollégája”. „Parker − mondta a klub tulajdonosa −, szeretném, ha megismerné Jean-Paul Sartre-ot, aki nagy rajongója a zenéjének.” Parker: „Örvendek, Mr. Sartre, nagyon tetszenek a szólói.”

Sartre kedvenc zeneszerzői

Sartre 1964-ben lányává fogadta Arlette Elkaïmot, és ezekben az években újra felfedezte a zenét. A lány fuvolázni, zongorázni és énekelni tanult. Sartre a La Coupole nevű étteremben elköltött ebédje után gyakran beugrott fogadott lányához, és leült a zongorához egy-két órára, néha még hosszabb időre, és ilyenkor előkerültek a Bach- Mozart- Wagner- Chopin-kották, amikből önfeledten játszott. 1975 márciusában Michel Contat, Sartre életrajzírója egy hosszú riportot készített az akkor már csaknem vak, hetvenéves Sartre-ral. A beszélgetésből Balla Zsófia fordításában magyarul is megjelent egy részlet. Contat a zenéről is kérdezi az írót. Sartre: „ A zene mindig sokat jelentett számomra, mint szórakozás és mint az önképzés egyik fő eleme. Családomban mindenki muzsikus volt: nagyapám zongorázott és orgonált, nagyanyám elég jól zongorázott, anyám szintén, de még énekelt is. Mindkét nagybátyám, elsősorban Georges bátyám − akinek a felesége szintén rendkívül muzikális volt − kitűnő zongorista volt, s mint tudja, Albert nagybátyám sem orgonált éppen rosszul. Röviden, a Schweitzer családban mindenki zenélt, s egész gyermekkoromat zenei környezetben töltöttem. Nyolc- vagy kilencéves koromban zongorázni taníttattak.” Sartre elmondta, hogy játszott Mendelssohnt, Beethovent, Schumannt, Bach-ot, Shopint, Mozartot. Arról is beszélt, hogy Simone de Beauvoirnak is zongorázott: „A zongorajáték végül szükségletemmé vált. Például 42-ben Simone de Beauvoir délutánonként eljött hozzám a Bonaparte utcába dolgozni; olvasott vagy írt, én a zongorához ültem, sokszor két óra hosszat is játszottam kedvtelésből, lepötyögtettem valami újat, vagy ki tudja hányadszor, eljátszottam egy Bach prelúdiumot vagy fúgát, egy Beethoven szonátát”. Amikor Contat arról kérdezte az írót, kik a kedvenc zeneszerzői, ezt válaszolta: „Elsőnek Beethovent mondanám, nekem ő a legnagyobb, azután Chopin, Schumann és a modernek közül a három leghíresebb atonális: Schönberg, Berg és Webern; őket nagyon szeretem, különösen Webernt, de Berget is, a Koncert egy angyal emlékére, és természetesen a Wozzecket. Schönberget valamivel kevésbé kedvelem, nekem túl pedáns.” A magyarok szívéhez leközelebb álló mondata egyébként Bartók Béláról szólt: „És még van valaki, akit nagyon szeretek: Bartók. 1945-ben fedeztem fel Amerikában, mikor New Yorkban voltam. Azelőtt egyáltalán nem ismertem. Bartók nagy zenei szenvedélyeim egyike lett, és az is marad.”

*

Jegyzetek:

[1] Jean-Paul Sartre: A szavak és más elbeszélések. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967 (fordította Justus Pál), 78.

[2] Simone de Beauvoir: A kor hatalma. Magvető Kiadó, Budapest, 1965 (fordította Réz Pál), 136.

[3] Jean-Paul Sartre: Az undor. Magvető Kiadó, Budapest, 1968 (fordította Réz Pál), 49. 

[4] Uo. 299.