A gyermek Sartre találkozása a rákokkal

A rák Sartre több művében metaforaként van jelen. A valóságban először gyerekkorában találkozott a rák képével. A szavak című önéletrajzi írásában olvassuk: „Egyszer a vonaton Limoge felé majdnem elájultam: az Hachette-évkönyvben lapozgattam, s egy olyan képre bukkantam, amelytől égnek állt a hajam: holdfényben fürdő rakpart, a vízből kinyúlik egy hosszú, érdes rákolló, megragad egy részeget, s berántja a kikötőmedencébe. Mohón olvastam el a szöveget, amelyet a kép illusztrált; a vége szó szerint – vagy majdnem szó szerint – így hangzott: „Vajon egy iszákos ember rémlátása volt az egész? Vagy valóban a pokol nyílt meg egy pillanatra?” Félni kezdtem a víztől, a rákoktól és a fáktól.”[1] A hátborzongató kép és szöveg nyomán a gyermek Sartre maga is ilyen lényekről kezd írni: „Ami ilyenkor tollamból kikerült, − tűzszemű polip, húsztonnás rák, óriáspók, amely beszélni is tud – tulajdonképpen én magam voltam, a gyermek szörnyeteg, az én mélységes életuntságom, halálfélelmem, jelentéktelenségem és perverzitásom.”[2]

Kábítószer és látomások

Ez a félelem felnőtt korában is elkíséri. Mint ahogy Simone de Beauvoir arról beszámol A kor hatalmában, Sartre 1935-ben a Szent Anna Kórházban beoltatja magát meszkalinnal, hogy saját magán próbálja ki a drog hatását. Ez csak fokozza a hallucinációkra amúgy is hajlamos Sartre látomásait, amelyekben rákok, polipok üldözik: „Az álom foglalkoztatta, a félálombeli képek, az észlelés rendellenességei. Egyik volt kollégája, Lagache doktor felajánlotta februárban, hogy menjen el a Szent Anna kórházba, és kap egy meszkalin injekciót; ez a kábítószer hallucinációkat idéz elő, s Sartre önmagán ellenőrizheti a jelenséget. Lagache figyelmeztette, hogy a dolog nem lesz valami kellemes, de teljesen veszélytelen. Sartre legfeljebb annyit kockáztat, hogy néhány órán át „furcsán fog viselkedni”[3]. Amikor Beauvoir délután telefonált Sartre-nak, az „kótyagos hangon közölte, hogy a telefonhívás vérszopók elleni küzdelemből tépte ki, s hogy e harcban bizonyára nem ő maradt volna felül. (…) hallucinációi nem voltak, de az észlelt tárgyak iszonyú módon alakjukat változtatták: esernyő-keselyűket látott, cipőcsontvázakat, szörnyű arcokat; jobbról-balról, háta mögött rákok, polipok, mindenféle torz dolgok nyüzsögtek.”[4]

A rákok és a csúnya Sartre

Sartre a rákban saját csúfságát látja. Ez a csúnyaság egész életében elkíséri, nyomasztja. Jean-Paul édesanyja lányt szeretett volna, így a Poulou-nak becézett kisfiú vállig érő hajat viselt, ami angyali arcot kölcsönzött neki. Nagyapja azonban „nem akart belőle félénk puhányt nevelni”, ezért titokban elvitte a borbélyhoz: „kegyesen néztem, hogyan hullanak végig a nyakamat szorító fehér törölközőn hajfürtjeim s pottyannak a padlóra, érthetetlenül megfakulva; megdicsőülten és megkopasztva értem haza. Felkiáltások voltak, hanem az ölelések elmaradtak, s anyám bezárkózott szobájába, sírni: kislánya helyett egy kisfiút hoztak neki. De ennél nagyobb baj is volt: amíg szép, hosszú fürtök lebegtek fülem körül, szemet lehetett hunyni csúfságom nyilvánvaló ténye előtt. Pedig jobb szemem világa már kezdett elhomályosodni. Még nagyapámat is láthatólag megdöbbentette a dolog; gondjaira bízták a kis csodát, s ő egy varangyot adott vissza: saját jövendő csodálata alapját ásta alá.” – írja Sartre A szavakban.[5]

Sartre vallomása rákjairól

A The New York Times 2009. november 15-i számában közöl egy interjút, amelyben John Gerassi, a New York-i Queens College professzora arról kérdezte Sartre-t, hogyan élte meg a meszkalin hatását: „Sartre: miután bevettem a meszkalint, állandóan rákokat láttam magam körül. Követtek az utcán, a tanteremben. Egészen hozzászoktam. Amikor reggel felébredtem, azt mondtam: „Jó napot, kicsikéim, jól aludtatok? Állandóan beszéltem hozzájuk. Ezeket mondtam: „OK, fiúk, most megyünk tanítani, tehát nem kell nyüzsögni, csendben kell lenni”, és ők ott voltak, asztalom körül, teljesen mozdulatlanul, egészen a kicsengetésig. Grossi: Sokan voltak? Sartre: Valójában nem, mindössze hárman, négyen. Grossi: De tudta, hogy csak a képzeletben léteznek? Sartre: Ó, igen. De amikor vége volt a tanításnak, arra gondoltam, hogy megőrültem, és akkor felkerestem egy fiatal pszichiátert, Jacques Lacant, akivel azóta jó barátok vagyunk. Az lett a konklúzió, hogy a magánytól, a társaság barátságának elvesztésétől való félelem volt az ok. Tudja, teljesen megváltozott az életem, parasztok, munkások, intellektusok és polgárok vettek körül és már csak én és Castor maradtunk. A rákok kamaszkorom végén jelentkeztek. Kezdetben úgy kerültem őket el, hogy írtam róluk – valójában egy undorként határoztam meg az életet – de amint megpróbáltam tárgyiasítani, a rákok előjöttek. Azután mindig megjelentek, amikor valamerre jártam. Nem amikor írtam, csak amikor sétáltam. A rákok egészen addig maradtak velem, amíg elegem nem lett belőlük, és elhatároztam, hogy nem foglalkozom velük. Aztán jött a háború, a hadifogság, az ellenállás és a háború utáni nagy politikai csatározások.”

Roquentin rákjai

Sartre Az Undor című regényében a rák nem csupán látomás formájában jelenik meg, hanem a tárgyakban is. Gondoljunk csak arra, hogy Roquentin saját kezét egy hátán fekvő ráknak látja: „Látom a kezem, itt fekszik az asztalon. Él a kezem – én vagyok az is. A kéz szétnyílik, az ujjak kifeszülnek, mutatnak valamit. A kezem a hátán fekszik. Elém tárja kövér hasát. Olyan, mint egy állat, amely hanyatt fekszik. Az ujjak az állat lábai. Azzal szórakozom, hogy mozgatom őket, nagyon gyorsan, akár egy hátára pottyant rák a lábait. A rák meghalt: lábai összezsugorodnak, visszahúzódnak kezem hasába. Látom a körmöket – az egyetlen részt belőlem, ami nem él. És még az is! A kezem megfordul, hasra fekszik, most hátát mutatja felém. Ezüstös, sápadtan ragyogó hát – mint egy hal, éppolyan volna, ha az ujjperecek ízületeinél nem nőnének vörös szőrszálak. Érzem a kezemet. Én vagyok ez a két állat, amely karom végében ide-oda mozog.”[6] Egy másik alkalommal Roquentin önmagát véli ráknak. Az Autodidaktával ebédel, majd hirtelen feláll, kimegy az étteremből. Érzi, hogy mindenki őt bámulja: „döbbenten és undorodva nézik a hátam; azt hitték, hogy olyan vagyok, mint ők, azt hitték, hogy ember vagyok – s én becsaptam őket. Hirtelen elveszítettem emberjellegemet; egy rákot láttak, amint hátrálva kimenekül ebből az olyannyira emberi helyiségből.”[7] Amikor a vendéglőből kiér a tengerpartra, továbbra is úgy érzi, hogy az emberek egy ráknak gondolják: „Ha megragadnám valamelyikük kabáthajtókáját, és azt mondanám: Segíts rajtam! – azt gondolná magában: „Mi az ördögöt akar ez a rák?” – és elmenekülne, még a kabátját is kezemben hagyná.”[8]

Rákok mindenütt

A szoba című elbeszélésben Pierre úgy fogja meg Agathe kezét, „az ujjai végével, egyfajta undorral, mintha egy rákot tartana a hátánál fogva, mintha el akarta volna kerülni ollóit.”. Az Egy vezér gyermekkorában, amikor Lucien és Berliac „libidójukról” akarnak beszélni, idézik Lucien Ha majd a ködök felszakadnak című verséből: „A nagy rákok, amik a ködök mögött lapulnak.” Az Érostate című elbeszélésben Paul Hilbert vásárol egy revolvert, amit nadrágzsebébe tesz és séta közben úgy érzi, mintha hidegérzetét a combjához tapadó rák okozná.

Az altonai foglyok című Sartre-dráma főszereplője maga a Történelem. Mindenki tudja, hogy lesz egy végső ítélkezése a Történelemnek, és azt is, hogy az megfellebbezhetetlen lesz. Tetteinkre magyarázatokat lehet találni, de mentséget nem. Frantz nem tud a többiekkel együtt élni, elviselni elveinek összeomlását, elzárkózik a külvilág elől, egy másik világot gyártva magának emlékeiből és rémálmaiból, lelkiismeret-furdalásából. Képtelen szembenézni a világgal, amelyik háborús hóhérnak tartja, a hazugságba menekül hát. Szobája mennyezetén rákok hada mászkál, időnként beszél is hozzájuk. A rákok az emberek helyett ülnek felette törvényt. A rákokat Sartre nem úgy mutatja be, mint Frantz képzeletének szülötteit, hisz Johanna is beszél hozzájuk, sőt, Frantz apja is e törvényszék elé kíván állni, azt kérve, mondják ki, hogy egyedül ő a bűnös. Johannával való beszélgetésében Franz minduntalan visszatér rákjaira: „A Rákjaim emberek. − Szünet − He? − Leül - Honnan is szedtem mindezt ? − Szünet − Tudtam... valamikor... Igen, igen. igen. De annyi gondom van. − szünet. Határozotton − Igazi emberek, jók és szépek, a századok erkélyein ülnek. Én lenn az udvaron csúsztam-másztam; azt hittem, őket hallom: „Testvérem, mi ez?” Ez, ez én voltam. − Feláll, katonásan tiszteleg, vigyázzba vágja magát. Kemény hangon − Én, a Rák. − Jobannáboz fordul, aki nézi őt; neki beszél meghitten − Nos, nemet mondtam: emberek nem ítélhetik meg az én koromat. Végül is kicsodák ők? A fiaink fiai? Megengedhető, hogy taknyos kölykök elítéljék nagyapjukat? Megfordítottam a helyzetet, s fel­kiáltottam: „íme, az ember; utánam az özönvíz; az özönvíz után a Rákok, ti!” Lelepleztem valamennyit! Az erkélyeken hemzsegtek az ízeltlábúak. − Ünnepélyesen − Bizonyára tudja, hogy az emberi nem bal lábbal indult útjára: én betetőztem mesebeli nyomorúságát, s kiszolgáltattam holttetemét az ízeltlábúak Törvényszékének.”[9]

A rák Sartre politikai fegyvereként

Az V. Köztársaság alkotmánytervezetéről szóló, 1958. szeptember 28-i referendum előtt szeptember 26-án, a L’Express hasábjain Sartre La Fontaine meséjére utalva A békák, melyek királyt kérnek (Les grenouilles qui demandent un roi) címmel publikál egy polemikus cikket, amelyben a képviselőket rákokhoz hasonlítja: „Képzeljünk el egy tiszta és pazar szívű, acélidegzetű embert, hatalmas tervekkel a fejében, aki csak Franciaország érdekében munkálkodik, és akinek a sikeréhez csak a folytonosság szükségeltetik: ez a végrehajtó hatalom. És most hasonlítsuk ehhez a nagy alakhoz a törvényhozót, ezt az egymás hegyén-hátán nyüzsgő, lerázhatatlan, kapaszkodó, folyton visszahulló rákokkal teli kosarat. Nem egy abszurditás alávetni az embereket rákok szeszélyeinek? Itt kell leleplezni a gaullizmus legnagyobb szélhámosságát.”[10] A rákmetaforával Sartre a politikusok elvakultságát, alkalmatlanságát akarja szemléletesen érzékeltetni.

 ^*

Jegyzetek:

[1] Jean-Paul Sartre: A szavak és más elbeszélések. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967, 96., Justus Pál fordítása.

[2] Uo. 97.

[3] Simone de Beauvoir: A kor hatalma. Magvető Kiadó, Budapest, 1965, 199., Réz Pál fordítása.

[4] Uo.

[5] A szavak, 65-66., Justus Pál fordítása.

[6] Jean-Paul Sartre: Az undor. Magvető Kiadó, Budapest, 1968, 173., Réz Pál fordítása.

[7] Uo. 213.

[8] Uo. 213-214.

[9] Jean-Paul Sartre: Drámák 2. Az altonai foglyok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1968, 292., Hubay Miklós, Rónay György, Bajomi Lázár Endre, Benedek András fordítása. 

[10] Jean-Paul Sartre: Situations VI. Paris, Gallimard, 1920, 39.