6 perc világhír! Simone de Beauvoir postája és egy trójai témájú regénytrilógia záródarabja mellett – Pál Ferenc jóvoltából – a formabontás 80 esztendeje született brazil fekete övesét is megemlíti László Ferenc heti szemléje.

Korszakos feminista, az egzisztencializmus meghittje, a francia baloldali értelmiség zászlóanyája, filozófus és szépíró, Sartre élettársa és Szerb Antal párizsi ismerőse… Simone de Beauvoir (1908-1986) igazán sokfelől és egészen változatos minőségekben lehet ismerős számunkra, s úgy lehet, a 20. századi francia szellemi élet e meghatározó alakját többet emlegették hazánkban – Fekete Gyulától föl egészen Kellér Dezsőig –, mint jószerint az összes többi egykorú francia írónőt együttvéve. Ha mi ily sokat tudunk, azazhogy vélünk tudni róla, igazán minden erőfeszítés nélkül elképzelhető, hogy hazájában még ennél is sokkalta ismertebbnek számít Simone de Beauvoir élete és életműve. Ám még így is akad olyan mozzanat, amelyre most, majd’ négy évtizeddel A második nem szerzőjének halála múltán is rácsodálkozhat a francia olvasóközönség, a könyvrecenzenseket is ideértve. Merthogy Beauvoir mint irodalmi és közéleti híresség rengeteg levelet kapott többé-kevésbé ismeretlen olvasóitól, és

e levelek közül nemcsak megőrzött hozzávetőleg 20 ezret, de igen sokra válaszolt is – olykor akár a tartós levelezőpartneri viszonyt is felvállalva.

Még június közepén a Flammarion gondozásában jelent meg a Chère Simone de Beauvoir című kötet, amely bő válogatást és egyszersmind közel három évtizedre kiterjedő áttekintést kínál e kétirányú levéláradatból. Egészen pontosan öt „hétköznapi” nőolvasó leveleiből és az azokra adott beauvoiri válaszokból merít a Marine Rouch által összeállított antológia, s a bizalmas üzenetváltásokból kitapinthatóvá válik a korszak, a francia jóléti társadalmat megteremtő Trente Glorieuses majd’ mindannyi érzékeny, kibeszélt-kibeszéletlen társadalmi témája. Vagyis az antikolonializmus, a rasszizmus vagy épp a polgári rend elleni küzdelem csakúgy, mint a fogamzásgátlás, az abortusz és a szexuális forradalom. S miközben a Beauvoir által a levélváltásokba befektetett idő és energia nemcsak ámuló tiszteletet érdemel, de egyúttal teljes írói-értelmiségi programjának egyik alapvető megvalósulásaként értelmezhető, a kötet igazi revelációját mégis elsősorban az öt hétköznapi hang, az öt női olvasó – társadalmi konvencióktól ment’ – megszólalása jelentheti az utókor számára.

*

A női mondandó felhangzása és a női szempont érvényesítése tette első renden figyelemreméltóvá és izgalmassá az idős brit szerző, Pat Barker életművének messze túlnyomó részét is, s ez különösen áll a Booker-díjas írónő legutóbbi három regényére, a The Women of Troy-trilógiára. A trójai háború mitikus történetét újraelbeszélő ciklus harmadik darabja, a The Voyage Home a múlt héten került az angol könyvesboltokba, és e megjelenést ismertetések és korai recenziók sora, valamint több Barker-interjú kíséri a szigetországi és az ír sajtóban. Ezekben a cikkekben az Iliász (és egyéb antik alapművek, így a vergiliusi Aeneis és az aiszkhüloszi Oreszteia) által inspirált trilógia kapcsán többek között arról olvashatunk, hogy a hangtalanok, a mellőzöttek és elnyomottak megszólaltatása miként kísérte végig jószerint az írónő teljes pályafutását: a hét északkelet-angliai munkásosztálybeli lányt és asszonyt középpontba állító első regénytől (Union Street, 1984) egészen a most lezárulni látszó bronzkori regényfolyamig. Amiként

arról is értesülhetünk, hogy a – cselekménybeli Agamemnón király szavaival – „szarrá zúzott” Trójában induló új regény egyszerre mesél a bosszú szükségességéről és értelmetlenségéről.

S Barker interjúit olvasva ráadásul még arról is, hogy a történetben talán rejlik még egy kötetnyi regény, habár azt már korántsem biztos, hogy lesz ereje és kedve megírni.

*

Végezetül essen néhány hiánypótló szó a brazil költőről, Paulo Leminskiről, aki a múlt hét szombatján lett volna 80 esztendős, és akire Pál Ferenc irányítja rá újólag a figyelmünket, ekképpen összegezve számunkra az irodalmi fenegyerek és „fekete öves formabontó” életét és működését:

„Paulo Leminski 1944-ben Curitibában született. Kritikusai és méltatói munkásságát „testtel írt költészetnek” nevezik, mert a költő kamaszkora óta cselgáncsozott, és a sportág fekete öves művelője volt. Művészetét a formabontás, a hagyományoktól való elszakadás jellemezte. Catatau című, 1975-ben megjelent kísérleti regényét tíz éven keresztül írta, és ahogy az a mű 2022 februárjában az 1749.hu felületén publikált részletében is olvasható, lapjain a trópusi füvek kábulatába merült Descartes próbálja megfejteni Brazília lényegét, szembesülve az ország burjánzó flórájával és faunájával. Tizenkét évvel később kiadott Distraídos venceremos (magyarul Szórakozott győzelmünk címmel a Kráter kiadónál jelent meg 1994-ben) című kötetének a brazil konkrét költészet, valamint a haikuk hatását magán viselő verseiben az idő múlásáról és a természethez való viszonyáról megfogalmazott elmélkedéseit átszövik az erudita hivatkozások, az 1960-as években megszületett, a brazil zenei hagyományokat az angolszász zenei hatással ötvöző MPB (Música Popular Brasileira) dalaira és a reklámok szövegeire való utalások, illetve ezek egyes elemeinek az átvétele. Paulo Leminski önsorsrontó életet ét, 1989-ben halt meg májzsugorban.”