Az 1960-ban megjelent A kor hatalmának Prológusában Simone de Beauvoir mintegy mentegetőzésképpen így fordul az olvasókhoz: „Előre figyelmeztetnem kell azonban olvasóimat, hogy nem akarok mindent elmondani. Amikor gyermekkoromról, ifjúságomról beszéltem, semmit sem hagytam el; de ha távoli múltamat nyugodtan, viszonylag kevés indiszkrécióval lemezteleníthettem, nem szakadtam el ennyire felnőtt koromtól, s nem is vagyok e téren olyannyira szabad. Nem az a dolgom, hogy önmagamról és barátaimról pletykálkodjam; nincs érzékem hozzá. Szándékosan árnyékban hagyok sok mindent.”[1] A következő oldalon egy lapalji jegyzetben még tovább magyarázkodik: „Ebben a könyvben bizonyos kihagyásokhoz folyamodtam; hazugságokhoz sehol. Valószínű azonban, hogy emlékezetem apró részletekben cserbenhagyott; azok a kis tévedések, amelyeket az olvasó talán felfedez majd, semmiképpen sem veszélyeztetik az egész igazságát.”

Beauvoir nem egyedül szabadkozik, mert nem ír mindenről. André Gide is figyelmezteti olvasóit a Ha el nem hal a mag című önéletrajzi írásában, hogy az önéletrajzok csak félig őszinték, bármennyire is igyekszik a szerző az igazság megírására. Ugyanakkor a kritikusok közül többen felvetik a kérdést, mennyiben volt őszinte Beauvoir a mű megírásakor. Michel-Contat „egy nagyon kontrollált őszinteségről” beszél. Ennél többet mond Ingrid Galster német író, irodalomtörténész a Bulletin mensuel 327 2008 januári számában, amelyben igyekszik megindokolni, miért hallgatott el Beauvoir fontos részleteket életéből: „mondanivalóját természetesen meg kellett szűrnie, és hogy olvasói elfogadják, sőt szeressék, bizonyos dolgokat rejtve kellett hagynia. Például 1960-ban a nőkkel való kapcsolatait nem értették volna meg. Így hát ezekről semmit sem mond.” Ám legyen! Beauvoir önéletrajzi regényével nem az a bajom, hogy bizonyos történéseket elhallgat, bár – mint ez a cikkből kiderül − korántsem „apró részletekről” van szó. A probléma az, hogy miközben a legapróbb részletekig beszámol Sartre és ő Olga Kosakiewitz-cel és Bianca Bienfielddel folytatott kapcsolatukról, 

egy szót sem szól fondorlatos tetteikről, amelyekkel behálózták, kihasználták, majd eldobták áldozataikat

– ehelyett tanítványai jóságos védelmezőiként tünteti fel magukat.

A kor hatalmának története 1929-ben, a szerző filozófiából tett agregációs vizsgája után kezdődik,[2] és 1944-ben, Párizs felszabadulásának idején fejeződik be. Beauvoir filozófiatanárként dolgozik, és munkája, valamint a hosszú nyári szünetek elegendő időt hagynak az írásra, utazásokra és barátaival való szórakozásra. Az írónő a háború előtt időszakot és a második világháború korát, azokat az éveket meséli el életéből, amelyek döntő hatással voltak személyisége formálódására. Sartre mindvégig - társa. Megkötik a híressé vált paktumot, miszerint mindkettőjüknek jogában állt „esetleges” szerelmi kapcsolatokat is létesíteni, azzal a feltétellel, hogy ezeket nem titkolják el egymás elől. Beauvoir idézi Sartre szavait: „Közöttünk – magyarázta kedvelt szavaival – szükséges szerelem van: úgy való, hogy esetleges szerelmeket is megismerjünk.” Nem akarnak összeházasodni, még kevésbé gyermeket vállalni: „egyáltalán nem álmodoztam arról, hogy egy belőlem kiszakadt testben magamra ismerjek.” Kizárólag az írásnak szentelik magukat. Sartre, miközben regényeit, drámáit, esszéit írja, bátorítja Beauvoirt munkái során. Barátaikkal és tanítványaikkal a Dôme és a Café de Flore nevű kávéházakban vitatják meg irodalmi és politikai nézeteiket.

A kor hatalmában Beauvoir megírja, hogy Sartre-ral megbeszélték a világ eseményeit is: Hitler hatalomra jutását, a francia félelmeket, miután 1935 márciusában visszaállította a kötelező hadiszolgálatot, Sztálin politikáját, a francia baloldal tüntetéseit, és mindent, ami körülöttük zajlott. Az 1929 és 1939 közötti időszak leírásakor Beauvoir lelkesen beszél pénzügyi függetlenségéről, családja erkölcsi kötöttségeitől való megszabadulásáról, élete kialakításáról. Szinte bulimiás étvággyal veti bele magát az utazásba, a moziba, a színházba, és az olvasmányaiba. Életének ezt a periódusát intenzív örömök jellemzik. Például azok, amiket fáradhatatlan gyaloglóként szerzett: „Egy reggel vonatra szálltam; hátizsákomban ruhák voltak, egy pléd, egy ébresztőóra, egy Kék Útikönyv és egy csomó Michelin-térkép. Chaise-Dieu volt a kiindulópont; három hétig folyton gyalogoltam. Elkerültem az országutakat, réteken és erdőkön vágtam át, megmásztam minden csúcsot, faltam a szememmel a látványt: tavakat, vízeséseket, tisztások és völgyek titkait. 

Semmire sem gondoltam: mentem és néztem.”

Olga Kosakiewitz A kor hatalmában, és amiről Beauvoir diszkréten hallgat

A regényből kiderül, hogy a Kijevben született, ukrán származású diáklány, Olga Kosakiewitz, Sartre és Beauvoir elválaszthatatlanok voltak attól kezdve, hogy roueni tanárkodása idején Beauvoir megismerte a lányt. „Barátságunknak bennem is, benne is szilárd alapja volt; huszonöt év múltán is kivételes helyet foglal el életemben; eleinte Olga akarta ezt a barátságot, ő teremtette meg: nem is lehetett másképp.” Ezután Beauvoir a barátságnál kicsit többet is sejtet, de azt, ami a valóságban történt, szemérmesen elhallgatja: „Irántam tanúsított érzelmei rendkívül gyorsan intenzívekké lettek – bennem csak lassabban alakult ki a viszonérzés.” A továbbiakban csupán barátságukról szól: „Olga rajtam keresztül álmodozott a láthatáron felködlő világ végtelen gazdagságáról és újdonságáról; s ez alatt a két év alatt csakugyan sok mindent kapott tőlem: könyveket, zenét, gondolatokat.”

Pedig ennél azért többet kapott Olga Beauvoirtól. 1934-től a szeretője volt, az 1943-ban megjelent A vendég nő című regényének pedig egyik modellje is lett. Olgával viharos kapcsolata volt Sartre-nak is, de sohasem sikerült lefeküdnie vele. Mikor Jacques-Laurent Bost író-újságíró, Beauvoir szeretője elcsábította Olgát, rettenetesen feldühítette a féltékeny Sartre-t, aki bosszúból lefeküdt Olga tizenhat éves kiskorú húgával, Wandával, aki egyébként Beauvoir szeretője is volt.

A bosszúból szerelem lett Sartre részéről, aki Beauvoir legnagyobb bánatára feleségül is akarta venni a lányt. Egyik levelében azt írja Wandának, hogy „mindenkin áttaposna, még Castoron[3] is, hogy vele lehessen.” Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, Wanda Camus-nek is megtetszik, amiért Sartre természetesen vérig sértődik.

Bianca Bienfeld, Beauvoir és Sartre szexuális áldozata

Az igazán nagy csúsztatás mégis az, amit Beauvoir Bianca Bienfeldről ír A kor hatalmában.

1937 őszén, az iskolakezdéskor Simone de Beauvoir a párizsi Molière gimnáziumban tanít filozófiát. Csak a legjobb tanulóknak ad órákat, a többieket megveti. Az antiszemitizmus elől Lengyelországból Franciaországba menekült Bianca Bienfeld 1938-ban Beauvoir legjobb tanítványa. A lány ekkor tizenhat éves, Beauvoir huszonkilenc, Sartre harminckettő.

A kor hatalmában Beauvoir beszámol arról, hogy a lány zsidó származása miatt Franciaországban is állandó félelemben élt: „szorongás gyötörte, s bármit tettem, tudtam, hogy ha velem van, akkor is egyedül van. Eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtam Olgának: »Zsidók nincsenek – csak emberek vannak« (…) nem tudtam megszabadulni valamilyen bizonytalan rosszérzéstől, mely lelkiismeret-furdaláshoz volt hasonló.” Beauvoirnak minden oka megvolt a lelkiismeret-furdalásra, de hogy igazából miért, az csak Bianca 1993-ban, férjezett neve alatt megjelent, Mémoires d’une jeune fille dérangée[4] című könyvéből derül ki.

A feminizmus papnője, Beauvoir új eszméket hirdetett: a nő szabadsága és egyenjogúsága, anyagi függetlensége, a házassággal és a gyerekkel járó alávetettség elutasítása mélyen felkavarják a fiatal lány lelkét. Bianca olyannyira azonosul bálványával, hogy még szófordulatait is átveszi, és Beauvoirhoz hasonlóan agregációt akar szerezni filozófiából. 1938 márciusában megírja tanárának, hogy mennyire csodálja. Az írónő válaszol neki, és találkoznak a rue de Rennes egyik kávéházában. A szívélyes beszélgetés után Beauvoir meghívja Biancát a rue Celsben lévő, szánalmas szállodai szobájába. Ezután együtt járják a bolhapiacokat, Párizs parkjait. Az érettségi után hátizsákos kirándulásra mennek Morvanba, és itt lesznek szeretők. Beauvoir elmeséli Biancának szembeszállását polgári környezete előítéleteivel, tanulmányait a Sorbonne-on, az École normale supérieure hallgatóival kötött barátságait.

„A legcsúnyább, legpiszkosabb, de a legkedvesebb és legintelligensebb Sartre volt”

 – mondta Biancának. „Csakhamar megértettem, hogy ő volt élete szerelme” – írja könyvében Bianca.   

Amikor a lány beiratkozik a Sorbonne-ra, Beauvoir azt javasolja neki, keresse fel Sartre-t egy filozófiai problémával kapcsolatban. A konzultáció után Beauvoir hallgatólagos beleegyezésével Sartre ostromolni kezdi a lányt: kávéházakba hívja, szerelmesleveleket ír neki „Szerelmem, én kicsi polákom” megszólítással. Végül Bianca enged a csábításnak. Könyvében leírja megdöbbenését, amikor a szállodához érve Sartre így szólt hozzá: „A szobalány meg fog lepődni, mert tegnap már elvettem egy lány szüzességét.” Bianca így ír megdöbbenéséről: „Általában mindenre gyorsan reagáltam, de akkor olyan súlyos volt a sértés, annyira nyilvánvaló volt a közönségesség, hogy hallgattam.” Az ágyig csak napokkal később jutottak el, de Bianca vallomása szerint mindvégig fagyos volt köztük a kapcsolat, főleg, mert Sartre szánalmas szeretőnek bizonyult. „Most már tudom, hogy Sartre donjuani hajlamainak és Castor (=Simone de Beauvoir) kétértelmű és sanda, egyetértő támogatásának áldozata voltam. (…) Rájöttem, hogy mikor Simone de Beauvoir új húst szerzett meg a lányosztályokból, megízlelte, mielőtt továbbadta vagy durvábban szólva átpasszolta volna Sartre-nak. (…) Perverzitásukat gondosan jámbor külsőségek alá rejtették. (…) 

Valójában a Veszedelmes viszonyok irodalmi modelljét játszották el vulgarizálva.”

Beauvoir féltékennyé válik, Sartre-hoz írt leveleiben Biancát Louise Védrine-nek nevezi, kigúnyolja, és elmeséli, milyen jókat mulatott Olgával a Café Flore-ban, amikor a lányról beszéltek a háta mögött. Az is kiderül a levelekből, hogyan igyekezett titkolni Bianca előtt a fiatal Jacques-Laurent Bosttal való kapcsolatát. Bianca boldognak érzi magát Sartre-ral és Beauvoirral. A háború közeledtével zsidó származása miatt szükségesnek is tartja szerelmeinek támogató védelmét. 1940 februárjában azonban megkapja Sartre szakító levelét. Társa tettét Beauvoir elégedetten nyugtázza: „Nem teszek magának szemrehányást amiatt, amiért kissé kegyetlenül végezte ki… de ennek nincs jelentősége!” Miután Bianca rájön Beauvoir és Bost kapcsolatára is, mindkét szerelmében csalódva feleségül megy Sartre egyik régi tanítványához, Bernard Lamblinhez. A Gestapo elől Vercors-ba menekül, ahol férjével támogatja az ellenállókat, de súlyos depresszióban szenved, ami meglepi Beauvoirt, amikor a háború után találkoznak. Sartre-nak címzett levelében azt írja, hogy először érez lelkiismeret-furdalást csúf játékuk miatt: „Meg vagyok rendülve Louise Védrine miatt. Feldúl és lelkiismeret-furdalást okoz, mert rettenetes idegállapotban van – és mert azt hiszem, ez a mi hibánk, ez a vele való történetünk súlyos következménye. Ő az egyetlen, akinek bajt okoztunk, de neki okoztunk bajt. (…) szüntelenül sír és rettenetesen szerencsétlen.” Beauvoirt megérinti Bianca kétségbeesett állapota, és felajánlja neki barátságuk megújítását. Ezután negyven éven át minden hónapban találkoznak egészen Beauvoir 1986-ban bekövetkezett haláláig.

Bianca szemét a négy évvel később, 1990-ben publikált Levelek Sartre-hoz című könyv nyitotta fel. Miután elolvassa a leveleket, rámutat, milyen szemfényvesztően képmutató Simone de Beauvoir, a feminizmus élharcosa: a levelek tartalma ugyanis „egészen más képét mutatta annak, akit egész életemben szerettem, és aki folyamatosan visszaélt ezzel. A haragot, a féltékenységet, a kicsinyességet, a hipokrízist, a közönségességet olvastam ki belőlük. Az még csak hagyján, hogy Sartre feláldozott engem szűnni nem akaró csábítási vágyának. De az, hogy Simone de Beauvoir társa kerítőnője legyen, meglepőbb. Mit mondjunk egy olyan, a női méltóságért folytatott harcban elkötelezett íróról, mint ő, aki egész életén át megcsalt és manipulált egy másik nőt?”  

Végezetül fel kell tennünk a kérdést: valóban igaz-e Beauvoir azon állítása, hogy a könyvben sohasem folyamodott hazugságokhoz? Ha azt nevezzük hazugságnak, amikor valaki valótlan dolgokat állít, akkor az írónő igazat mondott. De nem hazugság-e magát és Sartre-t kiskorú tanítványaik baráti támogatójaként feltüntetni, miközben valójában a szexuális játékszerüknek tekintették őket?

*

Jegyzetek:

[1] A kor hatalmának részletei Réz Pál fordításai.

[2] Az agregáció egy rendkívül nehéz, országos versenyvizsga, amelynek sikeres letétele feljogosít arra, hogy a jelölt az adott tárgyból gimnáziumban taníthasson. Abban az évben Sartre lett az első, Beauvoir a második ezen a vizsgán.

[3] Sartre Beauvoirt Castornak (hód) nevezi. A nevet René Maheu, egyik széptevője adta Beauvoirnak az angol ’beaver’ (hód) név alapján, amely a kiejtésben közel áll a Beauvoirhoz.  

[4] Bianca Lamblin: Mémoires d’une jeune fille dérangée. Párizs, Éditions Balland, 1993. A cím utal Beauvoir önéletrajzi regényeinek első kötetére, melynek címe Mémoires d’une jeune fille rangée (magyarul szó szerint: Egy rendezett lány emlékei, míg Lamblin regénye Egy rendezetlen lány emlékei). Beauvoir könyve magyarul Egy jóházból való úrilány emlékei címmel jelent meg.