Szemlélődöm, a gondolataim körbejárják ezt az állatot, az állat pedig rátelepszik a fejemre, bomló hús feszíti hasát. A vadállatok lassan, ünnepélyesen mozognak, átnéznek az egyik ketrecből a másikba, majd rám pillantanak. Ezeknek a bizarr és tébolyult állatoknak a csöndje félelemmel tölt el. A vhebehasu-fa kinyújtóztatja bujakórtól átjárt, szivacsos húsát, horzsakőbe dörzsöli a szemölcseit; pollen-fényudvarokat lehel a légbe, és miközben rugalmas csavarvonalak szálazzák szét a hártyákat, cseppenként hullik a nyálka, a váladék a szomjas piócák közé, csúcsívekké és frízekké marva szét a lépsejtek bugyrait; ebből a forrásból szívják ki a liánok a termeszek nyüzsgését tápláló nedveket; az élősködők ragacsos leprája megfertőzi a humuszt az egymást átszínező Abbázia királysága és Abházia császársága közötti életet és halált jelentő egyezség tajtékos elragadtatásával; a kusza vonalak között egy főnix melengeti lidércfény köré font karmainak homorulatát, baziliszkusz nyújtogatja tűzálló mancsát a lángokba mintha nyárson sütögetné, kiváltva ezzel egy porpamatokká és buborékokká – falevelek, fülek, tapsra nyiladozó rügyek – széthulló szivárvány egyértelmű rosszallását, kandi csiklószem, amelynek dörzsölése eddig még csak úgy-ahogy megismert mézédes gyönyörűségek sorát szabadítja fel; a fölhabzó guminedv felgyorsítja a hangyák pórusainak üregében lejátszódó hidraulikus folyamatokat; az ágakon nyúlványok, gumók, kitüremkedések, darázsfészkek, amelyekben a tupinambákok izgatottan vadásznak a pávua papagájokra. Felfalták a négy fullajtárt, akik a végtelen vadonból kihozták őket. Ott van már a tálban, de még nincs a szájban, egyre magasabban áll a víz. Még magasabban. ANNÁL IS MAGASABBAN. Micsoda féktelen kicsapongás, a föld mélyébe nyíló száj beissza a folyókat meg a kövek lényegét, tengerelnyelő, bálnák tűnnek fel a szemem előtt; Atlas tengerét elzárja előlem a cetek nemzetsége, a nyugati szemhatárt pedig az aranysivatagok, ahol az inkák királyságában feltámadt szél süvít. Amott a parton borostyán hányadékok. Tömérdek dolgot látok: látok is valamit? Húst esznek a növények. Bélsárral teli bestiák brutális bakugrásai, miközben áldozatul esek külső megjelenésük formáinak, ahogy ezt ezeknek az eredendően többre hivatott lényeknek a mélyébe tekintve megláthattam. És az optikai szerkezetek, ezek a mulatságomra szolgáló szerkezetek? Ez a világ abból a lényegből épül fel, amely az anyag legvégletesebb szépségét felvillantja. A pillanat villanásnyi ideje alatt, egy kör középpontjában elhelyezkedő aprócska hangélmény végleges szempontok ciklusának tizedrészét idézi föl. Figyelemmel követjük, hogy nyilvánvalóvá váljon. Útjának feléhez érve a körpálya irányt változtat, semmivé foszlik a szememben, melyet majd elnyel a föld, de még mielőtt elnyelné, ezzel a két szememmel látom a földet: nuovo artifizio dun occhiale cavato dalle più recondite specualizioni da prospettiva[1] mondta Galilei, a mégis mozog, amidőn ünnepélyesen bevezette az üveglencsén át történő szemlélődést, amely kiteljesíti a dolgok létezését. Ez a verrekyker[2] a közelit megtartva elrepíti a messzeségbe. Újabb és újabb üveglencséket helyezek az okuláréba, beállítom, megnövelem az élességet, visszaveszem, csökkentem a sebességet, elérhetővé teszem a szépséget. A szem üveglencsékkel nő a dolgok fölébe, a világ nem volt felkészülve a szem ilyesforma megjelenésére, amerre jár, ott nincs több fény, ahol pusztaság nyúlik el, ott békesség honol. Az égen egy név betűzhető ki – ráfókuszálok, ráhangolódok, háborog a mindenség, magyarázatra magyarázattal szolgálok, bonyolítom, ami magától értetődő. Közelebb hozom magamhoz a világot vagy hatalmi szóval eltüntetem a gondolataim mögött: fák, hét darab, egy akasztott ember, fényes nappal világló gyertya! Szegletek után vizslatok, égboltokat fürkészek, különböző űrméretű pillantásokkal pásztázom a változó térességű messzeségeket. A teret felosztom közelítésekre és távolításokra, amelyek között bódultan hullok a mélybe, mint gazdátlan kesztyű. A Gondolat megsemmisíti a szakaszos Kiterjedést. A középponttól való távolság olyan többszörösen megszakadó görbe vonal, amelynek minden egyes pontja a pályaív végtelen számú állandó átmérőjének összességében bármilyen távolsággal változatlan egyenlőtlenséget mutat fel. Tovább folytatva az elemzést, mélybe hatol egy gondolattalan pillantás, üveges szem, kitágult szembogár, alámerül az üvegtestbe, alábukik ebbe a vízbe, kerekekkel körbevett kő: a világ felpuffad, a szem megnő. A felfúvódott szemgolyó felszáll a levegőbe, a vízzel teli gömb szétrobban, Narkisszos csodálja narkisszoszt, a vízből visszatekintő szemet. Magába feledkezve, csak oda tekinthet. Visszatükrözi, és magában megőrzi a végtelenséget, álló üveglap az üveglap előtt, tükör a tükör előtt, semmi a semmibe, légüres térbe belebámuló senki. A gondolat tükör a Kiterjedés üvegpusztasága előtt. Ez az üveglencse behatárolja, mit látok, megvilágosít, felnyitja a szemem, elvakít, előhív. Csak mese, hogy látunk – azért látok, hogy ne lássak. Most látom, hová jutottam. Távolra látok. A gondolat megijesztett, gordiuszi csomóként terpeszkedett a fejemben, micsoda sóvárgás! Egy ara-papagáj minden botrányra képes, pedig nem is Articzewski. Fekszem az ág alatt, amelyen a lajhár csimpaszkodik. Jeles képviselője ő a helyi faunának, már-már közmondásos a ráérőssége, amely még inkább kiemeli az errefelé dívó arany középszert. Végtelennek tetsző időbe telik, amíg tíz arasznyit megtesz ez az istenteremtménye, amely nem érzékelve a teret, csak az időben létezik. Ezt a világot nem igazolja semmi, kérdésként mit is kérdezhetnénk? Ernyedten lazulok el. Ez a képtelen lény, aki az órát mutatóinak irányával ellentétesen húzza fel, hogy soha ne haladjon előre, felismerhetetlenül beleolvadt az egyenes vonalba. Ott, azon az ágon. Az emberekkel eszmét cserélni annyit jelent, hogy megosztjuk azt a teljességet, amelynek darabonként részei vagyunk, ezáltal elemezhetőek és megérthetőek vagyunk, hadd emlékeztessem Articzewskit. A fejem felett bodorodó füst egy jottányit sem zavarja elvonultságában. A világ átadta magát az őrületnek, a józan ész megtébolyodik benne. Éppannyi vadállatot mint angyalt varr a bőrbe a bizánci tű hegye az Eszmét tagadó idegrendszerek bosszantó állhatatossága nyomán! Soha nem képedhetünk el eléggé, mindig újabb döbbenetektől áll meg az ész. Vadállatok hajbókolnak, szálemalejkumozó kaméleonokból tudós színeváltó salamonok lesznek, hasonlóságok végtelensége teszi hason- és különb-különbszőrűvé a fajokat. Éjszakai hangyák rágják bele magukat egy fába, amelyen papagájok csapatai meg még mennyi minden más telepedett meg, hogy alvás közben utolsókat rúgja a csontozatuk. Az itteni a hőség elpunnyasztja a csöndet, amelynek sűrű tömegébe nem lép, nem hatol, nem ágyazódik bele a gondolat. Rejtelmes susogások vallanak a zarándokok közeledtéről. Uraságod így halad át az egész életén, és ezzel véget ér valahol az élete. Nagyon csodálkozom, de ez nem elég ahhoz, hogy el is fogadjam, minden hely kerüljön a helyére. Nem, ezt a gondolatot elutasítom, elvetem, és ellököm magamtól! Érzékelem, hogy nőnek bennem, elnyomva a beszélőt, és utat adva sok-sok forgácsnak. Tudja maga, hogy miről beszél? Nem? Különös eset! Nincs semmi, amiben megkapaszkodhatna a gondolat, nem azért nincsenek itt szobrok a sírokon, szarkofágok a palotákban, sírfeliratok az obeliszkeken, ívek a diadaloknak, mert ebek harmincadjára jutott ez a világ. Sziszifuszi munkát végzek azzal, hogy sorra elvetem a felbukkanó feltételezéseket. Sorba rendezve őket, sorban sorsukra hagyom őket. A vonal a legkisebb pont két út között: a jó, a félig-meddig, a többé mint kevésbé, a teljes. A folyamatos gondolkodás továbbra is ólomsúlyként nehezedik a jelen pillanatra. Articzewski az érzéseimre hatva időben letérít kétségeim ösvényéről. A kismadarak szerkezetének karmai és szemlencséi a csodáktól a metamorfózisig egyaránt működnek. Továbblépek. Papagájforma papírsárkányok adják át magukat gyönyörűséggel a meg-megújuló viharos szélnek. Egy napon az őserdő rázúdul Mauritstadtra, iszapba és forróságba temeti. Nyomtalanul. Célba vette a sarkát, de mivel nem Akhilleuszt találta el, hogy szenvedjen, akár a megpatkolt szamarak, amelyek addig rugdossák a zárakat, míg meg meg nem csörrennek, mint rájuk nehezedő könyök alatt a csörgők, és ennyiben maradt az egész. Nem, távozzon tőlem ez a gondolat, hiszek még, de keveset. Azt természetesen nem hiszem el, amit gondolok, a szem, amelyből kigördül egy könnycsepp, a nílus-parti krokodilok bokájánál rak fészket magának. Kételkedem, hogy létezem-se, ugyan ki vagyok én, ha egy ilyen hangyászsün létezhet a világon? Az igazság nem szül hangyászsünöket, félre az igazsággal, akarom mondani: nincs helye a gondolatnak, ha lencsén keresztül nézünk, az túltesz minden gondolaton! Csak hallgatni kell a kiválóságok legkiválóbbjait, akik egy tritonkürt csigán keresztül szólnak hozzád, egészen halkan, mert a hangsorok felégetik a nyolcadik hangjukat, úgyhogy a nevedet csak a csönd mondja ki. A fejet fogszú lyuggatja ki. Hangyák rágta kókuszdió lesz belőle. Ezen az égövön a féreg szétrágja a könyveket, a papaya illata megbénítja a gondolkodást,  a fákról pedig még az özönvíz esőcseppjei hullanak alá. Gondolkodom, minden gondolatom atomjaira hullik. Szemügyre veszem a szörnyet. A szörny szörnyemmé minősül. Szembesülök vele. Nem marad ott, ahol van, ideszörnyül. Ockham létrehozott egy peripersicus misztériumokon alapuló történetet, ahol megtörténik ez a szörny. Ockham, hagyd már abba, képtelen vagyok felfogni, mit mondok, bármennyire peripatetikus is vagyok. Összeszedem magam, a szörny – itt. Ockham Perzsiában. Quod erat demonstrandum, quid xisgaravix vixit. Ez az. Ez a jó. Bemutatkozásnak tökéletes. Igy kellett csinálni. Valaki ezt így csinálta, és így maradt. Hát akkor, ennyi volt.

*

A fordító jegyzete:

Paulo Leminski Filho (1944 – 1989) brazil költő, műfordító, irodalomkritikus, életrajzíró, tanár és dzsúdós. Munkásságát konkrét költőként kezdte, de hatott rá a tropikalizmus, a beat-generáció művei és a japán haiku is. Catatau című gondolat-regényét, amelyből most egy részletet adunk közre, tíz évig írta. Újra meg újra megidézett hőse Krzysztof Articzewski, a holland Nyugat-indiai Társaság szolgálatában álló tüzértábornok, aki egy Spanyolország és Portugália ellen küldött expedícióval érkezett Brazíliába. Leminski ebből a történelmi személyiségből merített ihletet szatirikus és filozofikus regényéhez, amelynek főszereplője René Descartes alias Renatus Cartesius, aki megpróbálja megérteni Brazíliát. A trópusi éghajlat és az ismeretlen kábító füvek hatására  Cartesius  delíriumos elmélkedésbe merül, miközben Articzewskire vár.

*

Jegyzetek:

[1] Olasz. kb. Egy szemüveg új műalkotása, amelyet a legrejtettebb perspektíva-spekulációkból származik.

[2] Holland, távcső.

Forrás: 1749