A Brazíliát újrafelfedező, a futurizmus talajáról induló, de Marinetti izmusát csakhamar megtagadó brazil modernizmus századik évfordulójára készülve került elénk a curitiba-i Paulo Leminski (1944-1989) keveset olvasott, de szakmai körökben annál többet elemzett regénye. A brazil irodalom igen eredeti tehetsége, az író, költő, műfordító és egyetemi oktató, aki nem mellékesen fekete öves karatemester is volt, a hatvanas évek elején, tanulmányai végeztével került kapcsolatba a brazil modernista mozgalomból kisarjadt konkrét költészet képviselőivel, Décio Pignatarival, Augusto és Haroldo de Campossal, és ez költészetét és irodalmi törekvéseit a kísérletezés irányába vitte el, kapcsolódva a modernizmus Brazíliát új módon ábrázoló hagyományaihoz. Ezeknek a próbálkozásoknak az eredményeként írta meg sok vitát kiváltó Catatau című regényét, amelyet a szerző „puszta gondolati műnek” tart.

Valóban így is van, mert a regényben „csak” annyi történik, hogy a francia filozófus, René Decartes – valamikor a hollandi uralom éveiben – a kolónia kormányzója, Johann Moritz (a regényben Juan Maurício) de Nassau herceg feltételezett meghívására elutazik Brazíliába, és a recife-i botanikus kertben üldögélve, kábítószerrel tömött pipáját szíva sikertelenül próbálja a tiszta ész eszméjéből táplálkozó karteziánus logikáját a brazil flóra és fauna szörnyűségesnek látott  lényeivel összeegyeztetni, miközben delíriumos antikarteziánus szónoklatot tart.

„ergo sum, valójában Ego sum Renatus Cartesius, elveszetten mégis jelenlevően ezeknek a gyönyörűséges vízióknak a labirintusában – látom a tengert, látom az öblöt, látom a hajókat. Mást is látok. Már III. esztendeje, hogy kiszakadtam Európából, és az ottani morituro polgárok köréből. Átélem a száműzött Ovidius „barbarus — non intellegor ulli” érzéseit. A herceg díszkertjéből egy messzelátó lencséin át szemlélem elgondolkodva a mólót, a tengert, a felhőket, Brazília titkait és csodáit. Gyermekkoromtól fogva megrögződött szokásom szerint vízszintes helyzetben meditálok, és csak akkor jövök ki a fényre, amikor a nap már delelőn áll. Az istenek szándékából vagyok jelen a mostani körülmények között, az itteni Vrijburg zárt világában, térképek 1 gázájában, az érzelmek tabula rasájában, a növény és állatkertben, vadállatok szárnyékában és virágok hajlékában.”

A Descartes szeme előtt kitárulkozó brazil valóság Szentkuthy Miklós káprázatos természeti enciklopédiáktól ihletett leírásait idézve jelenik meg a maga logikai rendszerbe begyömöszölhetetlen barokkos gazdagságával. A képi sokszínűséget Leminski kiegészíti azzal a nyelvi sokszínűséggel, amelyre talán James Joyce fordítójaként kapott ösztönzést a Finnegans Wake írójától. De szinte lefordíthatatlan nyelvi leleményeivel ugyanígy kapcsolódik a brazil irodalmi hagyományokhoz is. A modernista Oswald de Andrade-től azt a nyelvi találékonyságot, hányavetiséget és sokszínűséget tanulta el, amelyet az izmusok bűvöletében került író próbált meg átmenteni magával az óceánon túlra, miután visszatért a huszadik század eleji Európából. De ugyanilyen szoros szálak fűzik a Brazília észak-keleti vidékeit nyelvileg újrateremtő Guimarães Rosa Grande Sertão: Veredas című művének nyelvi leleményeihez is. Ahogy Leminski gondolati regénye előrehalad, úgy feledkezik bele az író egyre jobban nyelvi játékaiba, az eltorzított vagy a  maga alkotta szavakba és kifejezésekbe, ami nemcsak nehézzé, igazi intellektuális erőfeszítéssé teszi az olvasását, de gyakorlatilag lefordíthatatlanná is teszi a Catataut, amelynek már a címe is enigmatikus, hiszen attól függően, hogy Brazília melyik részén tűnik fel ez a szó,  jelenthet ’szószaporítást’, ’verést’, ’régi kardot’, ’sokat’, ’nagyot’ vagy egészen ’kicsit’ sőt még ’férfi nemi szervet’ is.

Leminski, miután csaknem egy évtizedes munka után 1975-ben befejezte regényét, megfogadta, hogy nem ír többé prózát: ezután még csaknem tucatnyi kötetet publikált, amelyek közül az 1987-es Distraídos Venceremos 1994-ben Szórakozott győzelmünk címmel magyarul is megjelent a Kráter kiadónál, Egressy Zoltán fordításában, és talán még föllelhető az antikváriumokban.

Mégis, fordítóként, teszünk egy erőtlen kísérletet arra, hogy valamiképpen érzékeltessük ezt a barokkosan gazdag prózát, a hat nyelven beszélő Leminski nyelvi teremtőképességét, ezért lezárásul idézünk egy hosszabb részletet is a regényből:

„Vérengző húsevő növények gyülekeznek, napfénybe kúszik a tér és árnyékba borul be az idő. Csobogás, cseppenként fénylik fel a víz, efemer kérészek raja felhőbe rándul. Kókuszpálmák koronája bezárul, csecsek dinnyényi tőgyekké növekszenek. Párától folyósodik a doh, szétterül a penészen, megfojtja és megerjeszti az illatforgácsokat. Az orromban egy tenyér szaga, az enyém, irdatlan és áldatlan. Vadállatok, fenevadak köröznek ünnepélyes virágok között háromszoros ketrecben – a legvadabbak; kétszeresben a nagyobbak; kalitkákban a kisebbek, szabadon a legjobbak. Természetellenes állatokat fiadzik a napéjegyenlő, a föld tengelyében sehol az éden, a tények vonalai elhajlanak. Azután, hogy a tupinambákok nevet rájuk ragasztották, csak a csomósodó megszólítás révén maradtak fenn. A távolban három pont… Feltűnik Tatu, az övesállat, múlt korokat idéző gömbfelületek, amelyekről lemállott, mit rajta hagytak az ezredévek. Hetvenegy foggal jön a világra, amelyekből tízet ott helyben elhullajt, huszonötöt elveszít, amikor először harap bele a földbe, húszat a szél sodor magával, tizennégyet a víz, egy pedig balesetben porlik semmivé. Az általános zűrzavarban egy sörényes hangyász, Tamanduá, kipöndöríti a nyelvét a porba egy bizonytalan rovar után, megáll, szemtől-szemben, rábandzsít, egészen közelről, ott, ott benyomul a sokaságba, és eltűnik a ráragadt hangyák szövedékében. Az ágról-ágfélről egy messzezengő fémkereplő, az araponga üti-veri a hideg vasat, sze-ret-nem-sze-ret-tisz-ta-szív-ből-iga-zán. Két kőhajításnyira innen – visszatérőben, két pördülésben – elkanyarodva, hatalmas árnyak. Honnan és hová jönnek és mennek; másszor-egyszer hogyha kapják-marják. A második elem elé odajárulva a csorda meglódul és visszahőköl, csemcseg és lafatyol, iszik és nyálzik. A lagúna nyomán megtelik az előző lagúna. Tapír, soha még ilyen kövéret. Az oposszum szellentésének fellegeitől kiszalad a vér a pettyes paka orrából. A vízidisznó egy merő has, eltelve elterül a földön, és teliböfögi a füves térséget, vagy, mert mást sem tud, csak enni, felveti a fejét, és dühödten csikorgatja a fogát, hogy többet már nem bír magába tömni. A vörösfarkú jakamár, a keljfeljancsi, nem susog és nem bőg, nem ijed meg a puskától, a villanástól és a zajtól – féregevő, rovarevő, hallgatag, kései dinoszaurusz, ostoba –, találomra sem lehet komolyan venni. Fésülködő majmok tükörképeződnek a piranhák fürdőmedencéjében, arcvonulások a vizek csillámain: tűhegyeződnek az éhes szájak, gonosz szemek fodrozzák szét az arcképeiket, majmok az öröklétnek. Az itatónál testes csúszómászó, gyíkok és languszták elegye. A magából kivetkőzött természet szörnyűséges teremtményei mindenfelé, felszínre tátott szájjal, alszínre alácsüngő fejjel, méla közönyben. Szempilláját tépdesi a napon egy pillangókból összeránduló óriáskígyó. Konok tukánok, szefárdi álarcok, csontvelőmélyi rejtelmek. Óriáskígyó a tett színhelyén, önmagába záruló csavarvonalával kecskéket, birkákat, ökröket ölel magába. Szájból meredező szarvak – idézőjelek közé zárt, csatamént formázó szfinxek – a mangrovék légzőgyökerei mentén zilálják szerte tartalmukat: kétszer annyi szarvat köpnek ki magukból. Szertelenségükben századnyi századokig léteznek, állítja a prófétai hajlamú Markgravf. Vegetálnak a végtelenségek. Fiókák? Facsemeték? Együtt fajzanak-elfajzanak?  Nem, el ezzel a gondolattal, nem – a klímák szisztolés összerándulása, a hőség tanyát vert a fejemben. Gondolkodom, de nem vagyok sehol: szibilla szurkál, pythia bűvöl, obeliszkülök, a python körbefog és megbénít, megdermedek, fánál fább tuskóvá fásulok, kőnél kövebb kővé kövülök. Elíziumi tükör-Daidalosz, bábeli torony, hortus orbis diaboli, Thule tombolása, Ménrót gyönyörűségei, az ámulat karámja, minden állat elcsendesül, elül, elálldigál, elmendegél a maga módján. Állatok elállatulnak, de velem mi lesz? Kitárom szívem Artyczewskinek. Artyczewskire várva. Hiányoznak beszédes délelőttjeink. Egy papagáj felröppent a gondolataimmal, lengyelül formálja a szavakat, utánozza Artyczewskit (Cartepanie! Cartepanie!) A legrekkenőbb déli hőségben fialt állatok… Ha valaki megeszi őket, menten megzavarodnak a gondolatai. Ezek között a különös vadállatok között pergetem a napjaimat, álmaimat belengi ez a különös fauna és flóra: a dolgok zizzenése, a vadak kerregése, a bizarr létezés: a flóra felszikrázik, a fauna kivirágzik… Furcsa elrajzoltságok… In primis cogitationibus circa generationem animalium, de his omnibus non cogitavi. A szájként táruló várakozásban Articzewski úgy késlekedik, mintha éppen születőben volna, átjárta volna ez a négerektől származó anyag, amelyet nekem adott – marihuana, kannabisz, kendergyanta, hasis, heroin, kokó, kender, morfó, varázsagyag, bűvszer, amit a tupinambák és minasi négerek szippantanak fel Marcgravf szerint. Ha valaki beszívja ezeknek az anyagoknak a páráját, megtölti tüdejét az őserdő kigőzölgéseivel, a lényeggel, a feje kitisztul, kobr’aggyá teljesedik.  A nap hirtelen átjárja a vhebehasu fát, amelyet errefelé enviroçunak, embiraçunak, imbiroçunak, aberaçunak, aberraçunak, inversunak, inveraçunak, inverossynak is neveznek, ezen vidékek nyelvhasználatának bizonytalanságai következtében, mert az errefelé korhadó szavakból kihullik egy-egy hang, darabokra esnek szét a pórnép szájában, a beszéd állandó erjedésben van. Az ajkak nehézkesen lefittyednek, mintha kövek, fatönkök, sziklák súlyoznák, akadályoznák a beszédet: vadállatok dagonyáznak a szájüregekben."