Nyár elején több cikk is emlegette már e rovatban az edinburgh-i székhelyű befektetési alapkezelő óriáscéget, a Baillie Giffordot, amely évtizedes szponzori érdemei dacára akkor épp a szégyenpadra került azon radikális tiltakozások következtében, amelyeket úgymond "a Palesztina iránti szolidaritás és a klímaigazságosság" ügye motivált. Júniusban ilyesformán több brit irodalmi fesztivál is megszakította a máskülönben számukra oly gyümölcsöző együttműködést a vállalattal, s kisvártatva a kármentés jegyében maga a Baillie Gifford is beszüntetett pár szponzorációs programot, mielőtt még a támogatást eladdig élvező partnerek mondták volna fel azokat. Ám ez a nagy retirálás szerencsére (legalábbis még ez idáig) nem érintette Nagy-Britannia és egyszersmind az angol nyelvterület legjelentősebb non-fiction könyves díját, amelyhez az inkriminált nagyvállalkozás nem csupán a győztes szerzőnek járó 50 ezer fontos jutalmat adja - de a saját nevét is. A Baillie Gifford Prize idei kiválasztási procedúrája tehát rendben és említést érdemlő bojkott nélkül halad a maga útján, és így múlt csütörtökön kihirdetésre került a 12 tételből álló hosszú jelöltlista, amelyen Paul Gauguin-életrajz, az óceán(ok) jövőjét felvázoló értekezés és atomháborús szcenárió egyaránt lelhető. S ami külön érdekességet kölcsönöz a 2024-es versengésnek: a longlisten ott szerepel két korábbi Booker-győztes is - amire eleddig még nem volt példa. Az egyikük Salman Rushdie, akinek díjesélyes memoárja-elmélkedése, a Kés, tudjuk, magyarul is olvasható, és Györke Ágnes személyében már értő recenzense is akadt az 1749 felületén. A másikuk azonban alighanem kevésbé ismert a magyar olvasók körében: az ausztrál Richard Flanagan, akinek 2014-es Booker-győztes regénye, a Keskeny út északra azért szerencsére ugyancsak megjelent hazánkban (s a Jelenkor két további kötetét is kiadta már). Ő a Baillie Gifford-díj közelébe most Question 7 című művével ért el, amely a memoár, a történelem és az autofikció különös elegyét kínálja a szüleiről, a népirtásról, a hirosimai atombombáról, de H. G. Wellsről és Csehovról is beszélve, a pillangóhatás jegyében és szellemében. Nem vitás, mindkét szerző-és-könyv favoritnak tekintendő, így hát könnyen előfordulhat, hogy november 19-én egy korábbi Booker-győztesé lesz az idei Baillie Gifford Prize.

*

Ha az iménti esélylesés magában rejti a tévedés kockázatát, úgy bizonnyal még rizikósabb a Booker-shortlist nyilvánossá válását megelőző héten posszibilis Booker-befutót emlegetni. Most mégis ezt tesszük, ugyanis Rachel Kushner Creation Lake című regényéről sorban jelennek meg a méltató recenziók, s egyúttal maga a jó előre fennen beharangozott mű is éppen a múlt héten került a brit és amerikai könyvesboltokba.

„Az amerikai írónő negyedik regénye - legalábbis részben és első pillantásra - kémthriller: egy ügynök, sőt agent provocateur beépülése és titkos nyomozása az ökoterrorizmussal gyanúsítható francia vidéki közösség, a Moulinard(s) kommuna elzárkózó közegében. ”

Ám - mint olvassuk - a mű intellektualitása mélyebb és a horizontja tágasabb annál, mint amit a hamis útlevelek és felgöngyölített fedősztorik regisztere vagy akár a kémregény-paródia iránya megtévesztően sejtetne. Merthogy okos, sőt agyas könyvnek tetszik Kushner regénye, amelyben a környezeti témák sora, de a filozófia és a kapitalizmuskritika is éppúgy fontos szerepet játszik, mint a cselekmény narrátora, a titkosügynök (itt használt álnevén Sadie Smith). Habár olyik kritika és olvasói visszajelzés azért halkan megpendíti azt is, hogy e gazdagon (ön)jellemzett főalak, a figurateremtés eme ambiciózus és fanyar humorú diadala valamelyest talán már összetettebb és lenyűgözőbb is az optimálisnál.

*

Befejezésül is maradjunk a franciáknál, immár amerikai szerző közbejötte nélkül, hiszen szerdán,

„ szeptember 11-én lesz kereken ötszáz esztendeje annak, hogy megszületett Pierre de Ronsard (1524-1585).”

A poéták hercege, a korszakteremtő Pléiade csoport vezéralakja, a szonettek, ódák és a nemritkán sikamlós pajkosságok (folastries) csiszolt sílusú reneszánsz mestere, akit Loir-menti szülővidékén, Vendômois-ban természetesen évhosszat ünnepelnek idén: előadásokkal, kiállításokkal, koncertekkel és konferenciákkal. S persze korántsem csupán ott, minthogy ezekben a napokban a frankofón világban szerte rá és szellemi örökségére emlékeznek az irodalomhoz közeli közösségek és magánosok, amiként ugyanezt teszik, mondjuk, a dublini Trinity College-ban és a CD-formátum bús végromlása közepette váltig példásan helyt álló zenei kiadók háza táján is. Félezer év múltán is mintegy visszaigazolva a költői pályától és a földi léttől búcsúzó Ronsard eme keresztényien alázatos és mégis művészi önérzetű sorait:

"Vége! A szép fonál im letekeredett;
éltem, énekeltem: nevem hírben ragyoghat;
tollam az égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ recseg."

(Illyés Gyula fordítása)