6 perc világhír! Egy korszakokon átívelő irodalmi-politikai barátság története és a Kirkus-díjak döntősei mellett a változhatatlanságáról ismert arckép aktuális változásai is szóba kerülnek László Ferenc heti hírcikkében.
A történelmileg oly terhes emlékű 1933-as esztendőben történt, hogy Virginia Kirkus New Yorkban megindította a saját neve után elkeresztelt sajtóorgánumát, a Kirkus Review-t, amelynek kizárólagos ügykörét a könyvismertetések közlése jelenti. A mindmáig havonta két alkalommal megjelenő Kirkusban az elmúlt bő kilenc évtized során rövid és szigorú(an lényegre törő) recenziók valóságos tömege jelent meg, s 2014 óta a szemlézés ténye egy extra lehetőséget kínál a könyvek szerzői számára: a Kirkus Prize elnyerésének esélyét. Merthogy a három kategóriában (fikciós, tény-, illetve gyermek- és ifjúsági irodalom) kiosztásra kerülő díjakra csakis azon művek pályázhatnak, amelyekről az adott évben született Kirkus-recenzió, hogy azután olyan zsűri döntsön a győztesről, amelyet mindannyiszor egy szerző-könyvtáros/könyvárus-kritikus triumvirátus alkot. A díjakra és az azokkal járó, igen gavalléros, 50 ezer dolláros pénzjutalomra idén esélyes háromszor hat kötetet múlt szerdán nevezték meg az illetékesek, s akárcsak a megelőző években, úgy részben most is érvényesülni látszik a Kirkus-díjaknak a kiválasztási folyamatból is kitetsző sajátszerűsége. Vagyis itt egészen vegyes a felhozatal, ami persze korántsem jelenti azt, hogy ne akadhatnánk ismerős nevekre és címekre a listán. Így a fikciós finalisták között ott lelhetjük a tavalyi Booker-győztes szerzőt-és-kötetet, azaz Paul Lynch Prophet Songját, és egyszersmind az idei Booker-longlist két amerikai tételét: Percival Everett majd’ mindenre esélyes Jamesét és Richard Powers Playgroundja. Hogy Everett vagy Powers elnyeri-e a Kirkust, az október 16-án fog kiderülni – s akkor már majdnem egy hónapja tudni fogjuk azt is, hogy ők ketten felkerültek-e a Booker szűkített jelöltlistájára.
*
Legutóbb Simone de Beauvoir volt a hírszemle egyik témája, s a párizsi sajtó jóvoltából erre a hétre is jut számunkra egy múlt századi francia írónő, mivel a Libération terjedelmes cikket szentelt Marguerite Duras és François Mitterrand korszakos, sőt korszakokon átívelő, sírig tartó barátságának. Olyan kapcsolat volt ez,
amely nem nélkülözte a politikatörténeti vonatkozásokat, mondhatni a históriai pikantériát sem,
hiszen a Vichy-rendszerrel kezdetben kollaboráló Mitterrand 1943 februárjában éppenséggel Duras révén és egyszersmind Duras otthonában csatlakozott a francia ellenálláshoz. (Vichysto-résistant – találó történészi terminológiával így nevezik az ilyen, 1943 táján föleszmélt és jó érzékkel álláspontot változtató kezdeti kollaboránsokat.) A Morland álnéven szerepet vállaló majdani államfő életének e meghatározó találkozása és mozzanata utóbb bekerült Duras 1985-ös La Douleur című regényébe is, s ami legalább ennyire fontos: ez a két, egyként jelentékeny irány- és arculatváltásokat végrehajtó nagy és problematikus személyiség 1943-tól egy fél évszázadon át fenntartotta egymással a bizalmas érintkezést. Igaz, amikor a nyolcvanas évek közepén Duras interjúsorozatba kezdett az akkor már az Élysée-palotában országló politikussal, a homlokzatőrzés nagymestereként tisztelhető Mitterrand egy ponton túl óvatosan kihátrált az írónő által komplett könyvtervvé álmodott projektből. Ám hogy Duras rokonszenve a legvégsőkig kitartott, azt egyik utolsó nyilatkozata is bizonyította, midőn 1996 januárjában, Mitterrand elhunytáról értesülvén (és egyszersmind alig két hónappal a saját halála előtt) így búcsúzott: „J’embrasse François Mitterrand, encore et toujours.”
*
A talányos-kiismerhetetlen, titkait megőrző francia államférfi emlegetése nyomában végezetül következzen Oscar Wilde egykoron majdnem ily enigmatikusnak vélt regényalakja, Dorian Gray, akiből kisvártatva Netflix-sorozat főszereplője válik majd. The Grays – ha minden igaz, ez lesz a Berlanti Productions és a Warner Bros. közös vállalkozásának címe, s az alkotók az első hírek szerint
igencsak érdemi változtatásokat készülnek eszközölni az 1890-es regény, a Dorian Gray arcképe anyagán.
Így például mindjárt a cselekmény helye és közege is más lesz, minthogy a sorozatot fejlesztő Rina Mimoun és a forgatókönyvíró Katie Rose Rogers a viktoriánus kor szalonéletéből a jelenkor kétségkívül ifjúsághajhász szépségiparának világába helyezi át a sztorit. Ám a legnagyobb és – első pillantásra – igencsak lényegbe vágó változtatásnak az ígérkezik, hogy a Wilde-regény címszereplője és a rajongott ifjú portréját megfestő Basil itt testvérpárként jelenik majd meg előttünk. Sőt mi több, az a hír, mely szerint a főalak keresztneve Dorianről a nemsemleges Doranre változik, még azt a lehetőséget is magában rejti, hogy a sorozatbéli főalak férfi helyett nő lesz. Emiatt egyesek már ráncolják is a homlokukat a nyilvánvalóan homoerotikus szál elmellőzését kárhoztatva, noha úgy lehet, a pályafutása eddigi legnagyobb sikereként bizonnyal az Útitársak körüli ténykedését azonosító Rogers aligha ideologikus célzattal vagy más hátsó szándék által motiválva készül átdolgozni a 19. századi klasszikust.
