6 perc világhír! Egy új brazil regény és a kortárs világirodalom toszkán aziluma mellett László Ferenc e heti szemléjében az a kérdés is szóba kerül, hogy vajon lehet-e a párkapcsolat (és a könyvsiker) akadálya 481 évnyi korkülönbség.
Brazíliát és annak irodalmi életét, úgy lehet, vétkesen ritkán emlegetik a hírrovat cikkei, ám ezen a helyzeten most javíthatunk valamelyest annak köszönhetően, hogy a portugál nyelvű irodalmak hazai legavatottabbja, Pál Ferenc a szerkesztőség figyelmébe ajánlott egy új brazil regényt, amely több szempontból is érdekes lehet számunkra. A tavasszal megjelent Ingrid, a filha do comandante (Ingrid, a parancsnok lánya) ez a regény, és
szerzője Gabriel Waldman, aki 1938-ban még Gábor néven Budapest szülötte volt.
Családja nagyobbik fele a holokauszt áldozatává vált, ő maga pedig 16 évesen eljutott São Paulo városába, majd tevékeny életének legutóbbi másfél évtizede során – hetven, sőt nyolcvan felett – immár sikeres szépíróként folytatja pályafutását. Új regénye jelentős részben önéletrajzi elemekből építkezik, ám a cselekményről szólván már idézzük inkább Pál Ferencet:
„A regény az író bevezető szavai után azzal kezdődik, hogy Gabriel három barátjával megnézi a Schindler listáját. A film emlékeket idéz fel, úgyhogy az író barátaival felmegy egyikük lakására, és elmeséli kamaszkori szerelmének történetét. Gabriel holokauszt-túlélő, és a negyvenes éve végén Ausztriába, majd Brazíliába emigrál. Itt találkozik össze Ingriddel a bevándorlók gyerekeit brazil érettségire felkészítő tanfolyamon, és rögtön egymásra találnak, mert Gabriel az Ausztriában töltött két év alatt jól megtanult németül. Ingrid ugyancsak bevándorlók gyermeke: az apja – ez csak részletekben derül ki a regény során – Treblinkában volt táborparancsnok. A két fiatal beleszeret egymásba, azután egyszer csak kitudódik, hogy ki is a lány apja, és letartóztatják – ez a két fiatal kapcsolatának végét jelenti. Sok évvel később találkoznak, amikor Gabriel agyvérzéssel kórházba kerül, ahol Ingrid az orvosa. Itt újabb hosszú, tisztázó beszélgetéseket folytatnak egymással, majd a végén elbúcsúznak egymástól. A regény Ingrid apjának valós történetének elbeszélésével zárul. […] A könyv a történéseket elbeszélő részletek kivételével nem könnyű olvasmány, sok olyan kérdést vet fel és jár körül, párbeszédes formában, amely két ilyen teljesen különböző közegből származó ember kapcsolatában felmerülhet.”
*
Igencsak különböző közegekből összekerült szerelmesek a kortárs világirodalom egy másik szegletében és fachjában, az angolszász romantasy zsánerében is gyakorta főszerephez jutnak. Sőt, ebben a néhány hónapja már szemlézett műfajban mintha valóságos (habár korántsem nélkülözhetetlen) ismertetőjegy gyanánt azonosíthatnánk az olyan párokat, melyeknek férfitagja sokkal, de sokkal tapasztaltabb, egyszersmind idősebb a szeretett hölgynél. Mondjuk, 481 esztendővel, mint a sztárszerző Sarah J. Maas – Utahban alig pár hete szankcionált – művében, A tövisek és rózsák udvarában,
ahol is a tinédzser Feyre Acheron egy félezer éves varázslény személyében talál társra.
A romantasy-regények e visszatérő mozzanatát, vagyis a „shadow daddy”-k népszerűségét a múlt kedden nagyobbacska cikkben vette górcső alá a The New York Times, különös tekintettel arra az ellentmondásra, amely e jelenség és a korszellem között között látszik feszülni. Nos, Valeriya Safronova írásából mérsékelt meglepetésünkre épp az derül most ki, hogy ezeknek a varázshatalommal rendelkező, több száz éves, ámde külsőre váltig fiatal és vonzó megjelenésű vámpíroknak, varázslóknak és kantündéreknek a népszerűségét a jelenkori valósággal szemben táplált általános elégedetlenség magyarázza. Mondhatni a személyes életvezetés és a filozófia szintjén egyaránt, hiszen az csupán az olvasói viszonyulás alapszintje, amit a cikkben egy könyves tiktoker így fogalmaz meg: „Csupa rossz döntést hoztam a valóságos férfiakkal kapcsolatban. Miért ne választhatnék helyettük mágikus erővel rendelkező halhatatlanokat?” Vagy ahogyan arra a zsáner egyik szerzője rámutat: a romantasy olvasótáborának tekintélyes hányadát olyan fiatal nők alkotják, akikre a párkapcsolatukon belül – a gyermekgondozás mellett – saját éretlen partnerük felnevelésének nehéz feladata is ráhárul.
*
Végezetül essen pár szó a toszkánai alkotói elvonulás lehetőségéről, hiszen az túl a hazai irodalmi élet kisvízében felbugyborékolt vitán egyebütt is érdekesnek tetszik – persze egészen más szinten és kivitelezésben. A Le Monde augusztus 10-én megjelent magazinjában ugyanis figyelemreméltó írás mutatja be a kortárs világirodalom egyik varázslatos refúgiumát, a Fondation Santa Maddalenát, amely az ezredforduló óta vendégeli a Firenzétől 29 kilométerre fekvő Donniniben a rangos és feltörekvő szépírók egész sorát. Az invitálás, amely a jelenleg 98 esztendős Beatrice Monti della Corte bárónőtől érkezik, olyan irodalmárok zavartalan pihenéssel egybekötött alkotómunkája számára kínált idilli körülményeket az elmúlt két évtizedben, mint Zadie Smith, Michael Cunningham vagy Emmanuel Carrère. Igaz,
Carrère például mindmáig élénken emlékszik arra, hogy 2012-ben korántsem minden aggodalom nélkül érkezett meg ide,
ugyanis a múzsaként, műgyűjtő galériatulajdonosként és társasági dámaként egyaránt gazdag múltra visszatekintő idős hölgy csípős modoráról rosszakat (is) hallott. Ám a saját benyomásai, amint számos más pályatársáé is, utóbb sokkal kedvezőbbeknek bizonyultak a bárónővel és az ő Giulietta nevű drótszőrű olasz vizslájával kapcsolatban, s ennek köszönhetően Carrère itt írta meg az Isten országa első felét.
