6 perc világhír! Az órák zenéje és a kora újkori angol irodalom szerephalmozója. Operai világpremier, egy besorolhatatlanul független 68-as elhunyta és a metafizikai költészet Jim Morrisonja heti hírrovatunkban.
Múlt kedden nagy várakozással megelőzött gálaelőadásra és világpremierre került sor a New York-i Metropolitan Operában. Nem, korántsem e sorok írójának másirányú, operakritikusi működése tévedt véletlenül az 1749 hírrovatába, merthogy
határozottan kortárs irodalmi érdekű produkció bemutatóját tartották a Lincoln Centerben.
Az amerikai komponista, Kevin Puts negyedik operája ugyanis Michael Cunningham 1998-as – Pulitzer- és PEN/Faulkner-díjas – világsikerű regénye, Az órák nyomán született. Az alapmű tehát a díjakkal ugyancsak dúsan dekorált 2002-es filmváltozatot követően most egy újabb műfaj közegébe jutott át, méghozzá úgy, hogy Greg Pierce librettója és Phelim McDermott rendezése egyaránt támaszkodott a regényre és annak Stephen Daldry által rendezett mozis adaptációjára. S akárcsak e filmben, úgy a MET színpadán is három ünnepelt sztárnak, három nagyszerű (operai) színésznőnek jutottak a főszerepek: Renée Flemingnek, Joyce DiDonatónak és Kelli O’Harának.
Az előadásról, amely december 10-én ott fog szerepelni a Metropolitan mozis világközvetítésének programján (s így Budapesten is láthatjuk majd), egyelőre jobbára csak óceánon túli kritikákból tájékozódhatunk. Ám az már ezekből a cikkekből és a premiert kísérő interjúkból is nyilvánvalónak tetszik, hogy az opera műfaja – és egyáltalán a színpad új lehetőségeket kínált a három idősíkon játszódó cselekmény korrespondanciáinak érzékeltetésére. Hiszen a középpontban álló három nőalak, vagyis az 1923-ban épp a Mrs Dalloway megírásán dolgozó Virginia Woolf, az 1949-ben e regényt olvasó Los Angeles-i háziasszony, Laura Brown és az ezredvégen modern Mrs Dalloway gyanánt élő New York-i kiadói szerkesztő, Clarissa Vaughan ezúttal párhuzamos színpadi jelenléte és a zenei motívumok vándorlása révén is kidomboríthatja e három sors összefüggésrendszerét. És ahogyan azt a zárótrió részletének felvétele is bizonyítja, Puts és alkotótársai itt alapértelmezetten kijátszhatták azt a szimultaneitást is, amelyet annak idején már a Rigoletto híres kvartettjét neheztelve és lenyűgözötten hallgató Victor Hugo is elirigyelt az opera műfajától.
*
Amíg Michael Cunningham, majd Az órák adaptálói regényben, filmen és operában idézték meg Virginia Woolf alakját, addig a fiatal brit kutató és írónő, Katherine Rundell legújabban izgalmas és eredeti stílusú biográfiát szentelt az angol irodalom egy másik klasszikusának. Kötetének hőse John Donne, akinek a nevét Magyarhonban a legtöbben alkalmasint még mindig az Akiért a harang szól révén ismerik – már amennyiben félreértésből nem tulajdonítják mindmáig a nevezetes idézetet („Senki sem különálló sziget…”) magának Hemingwaynek. A máris Baillie Gifford-díjjal jutalmazott Super-Infinite: The Transformations of John Donne tehát már csak ezért is figyelmet érdemelhet tőlünk, hiszen az Atlanti-óceánon innen és túl egyaránt lelkes recenziókban ünnepelt munka élményszerűen és szaktudományos pózolás nélkül hozza közel hozzánk Donne nem egykönnyen kiismerhető alakját-és-életművét.
Az 1572 és 1631 között élt literátor ugyanis valóságos szerephalmozó volt.
Kalóz és költő, klerikus és rab, a nemi intimitás és a metafizika megverselője, prédikációk és szatírák szerzője,
akit úgy másfél évtizede, az előző jelentős Donne-monográfia megjelenésekor ezzel az alliterációval írt körül a The Times könyvismertetője: „poéta, politikus, playboy, pap, paradoxon”. Rundell frisshangú és alig háromszáz oldalas, ajtótámasznak aligha alkalmas munkája most épp a metafizikai költészet Jim Morrisonjának alakváltásait elemzi nagy erudícióval és empátiával, jól különböztetve a külső, történelmi kényszerek és Donne belső identitásjátékai között. S hogy mindeközben még érzékletes képet fest a késő Erzsébet- és Jakab-kor erőszakban bővelkedő világáról is, ahol az etoni diákoknak járványveszély idején akkor járt korbácsolás, ha nem dohányoztak, az már csak ráadás.
*
Ha Donne kapcsán szerephalmozást és alakváltó készséget említettünk, úgy hasonlókkal a múlt csütörtökön 93 esztendős korában elhunyt Hans Magnus Enzensbergert is jellemezhetnénk. A költőként, drámaíróként, esszéistaként, ifjúsági könyvek és politikai elemzések szerzőjeként, de szerkesztőként és fordítóként is egyként tevékeny német irodalmár a zorniger junger Mann (dühös fiatalember) szerepéből úgy lépett át idővel a középkorú rendszerkritikus, majd az idős közéleti tekintély pozíciójába, hogy váltig megmaradt kényelmetlen és beskatulyázhatatlan értelmiséginek. Mert hiába volt egykor az NSZK-beli 1968-as diákmozgalmak egyik (túlkoros) megmondóembere, s hiába költözött ki dacosan ugyancsak a hatvanas években egy időre Castro Kubájába, azért utóbb a keleti tábort meg a haladó baloldali fősodort csakúgy rendre kínos kijelentésekkel frappírozta, s közben költői és prózairályának szarkazmusát is érintetlenül megőrizte. Gunyoros stílusát olykor a Heinééhez hasonlították, de nekünk inkább Eörsi Istvánt juttathatja az eszünkbe, aki aligha véletlenül írt 2002-ben oly értő recenziót a német pályatárs esszékötetéről, futólag ezt az oly jellemző szakaszt is idézve Enzensberger A szar című versének elejéről:
„Mindig csak róla beszélnek
mintha mindenről ő tehetne.
Nézzétek, milyen szerényen, lágyan
foglal helyet alattunk!
Miért is mocskoljuk be
tisztes nevét
és miért ajándékozzuk oda
az Egyesült Államok elnökének,
a zsaruknak, a háborúnak
és a kapitalizmusnak?”
