Most Jacqueline-ról, a keresztanyámról kell beszélnem. Kevés ember volt rám ilyen nagy hatással. Gyönyörű fiatalasszonyként maradt özvegyen, és soha nem ment újra férjhez. A hatvanas években rangos kiadóknál több kötet verset jelentetett meg, amelyek szerelmes-misztikus hangvételükkel Catherine Pozzira emlékeztettek – ha nem ismerik Catherine Pozzit, aki Paul Valéry szeretője és mintegy Simone Weil és Louise Labé keveréke volt, keressék ki és olvassák el az Ave című verset. Keresztanyám a későbbiek során felhagyott ezzel a profán költészettel, és attól kezdve csak liturgikus himnuszokat írt. Azon himnuszok közül, amelyek a második vatikáni zsinat óta csendülnek fel a francia templomokban, jó néhány az ő szerzeménye. Egy szép lakásban lakott a Vaneau utcában, abban az épületben, ahol valaha Gide élt, és az elmélyült tanulmányokat idéző, már-már komor légkör, mely körülvette, mintha a két világháború közti Nouvelle Revue Française idejéből maradt volna ott. Egy olyan korszakban, amikor ez még nem volt olyan elterjedt, mint manapság, jól ismerte a keleti filozófiákat, és jógázott – aminek köszönhetően idős korában is olyan hajlékony volt, mint egy macska.

Egy nap, amikor tizenhárom vagy tizenöt éves lehettem, megparancsolta, hogy egész testemet kinyújtóztatva feküdjek hanyatt a nappalijában a szőnyegen, hunyjam le a szemem, és koncentráljak a nyelvgyökömre. Nagyon meghökkentett ez az utasítás, majdhogynem felháborítónak találtam. Túlságosan művelt kamasz voltam, folyton attól féltem, hogy rászednek. Hamar rászoktam arra, hogy mindent „viccesnek” találjak – ez volt a kedvenc jelzőm –, ami valójában vonzott, és félelmet keltett bennem: a többi ember, a lányok, az élet iránti szenvedély. Szerettem azt képzelni, hogy kívülről figyelem a világ abszurd nyüzsgését, arcomon fensőbbséges mosollyal, mintha hozzám mindebből semmi sem érne el. Valójában rettegtem. Keresztanyám költészete és miszticizmusa ideális célpontokat szolgáltattak szüntelen iróniámnak, de azt is éreztem, hogy szeret, és amennyire akkoriban bízni tudtam valakiben, bíztam benne. Az adott pillanatban persze mindent megtettem, hogy elképesztően nevetségesnek érezzem ezt a hókuszpókuszt a földre fekvéssel meg a nyelvgyökömre gondolással. Ettől függetlenül engedelmeskedtem, megpróbáltam elengedni a gondolataimat, ahogy kérte, anélkül hogy visszafogtam volna őket, vagy ítélkeztem volna felettük, és aznap megtettem az első lépést azon az úton, amely később elvezetett a harcművészetekhez, a jógához, a meditációhoz.

Ez az egyik ok a sok közül, amiért ma is hálával gondolok a keresztanyámra. Kaptam tőle valamit, ami megvédett a legrémesebb tévedésektől. Megértette velem, hogy az idő a szövetségesem. Néha az az érzésem, hogy anyám a születésemkor megsejtette: a kultúra és az intelligencia területén sok mindennel fel tud fegyverezni, de az életnek van egy másik, lényegi dimenziója is, amelyet viszont valaki másra kell bíznia, és ez a valaki más az a nála idősebb, excentrikus, ám nagyon is befelé forduló nő volt, aki húszéves korában a szárnyai alá vette. Anyám korán elveszítette a szüleit, szegénységben nőtt fel, és attól félt a legjobban, hogy semmire sem viszi a világban. Jacqueline mintegy a mentora volt, a kiteljesedett nő mintaképe, és mindenekelőtt  azt a dimenziót jelenítette meg, amelyre mi is volna a megfelelő jelző? Spirituális? Nem tetszik a szó, de mindegy: nagyjából mindenki érti, mire vonatkozik. Anyám tudta, hogy ez létezik – pontosabban tudja, hogy létezik, hogy egyedül e belső ország iránt vágyakozhat igazán az ember, ez az a kincs, amelyért az evangélium tanácsa szerint le kell mondanunk minden vagyonunkról. De személyes élettörténetének nehézségei folytán sokkal, de sokkal jobban vágyott arra a vagyonra, amit a siker, a társadalmi rang, a sokaság csodálata jelent, és egész életében azért küzdött, hogy ezt megszerezze. Ez sikerült is, mindent elért, de sohasem mondta magának: „Ennyi elég”. Nem vethetek rá követ: én is olyan vagyok, mint ő. Mindig több dicsőségre vágyom, még nagyobb helyet szeretnék elfoglalni mások tudatában. De azt hiszem, anyám lelke mélyén mindig megszólalt egy hang, mely az eszébe idézte, hogy egy másik küzdelem, az igazi küzdelem máshol zajlik. Azért olvasta egész életében szinte titokban Szent Ágostont, és azért járt rendszeresen Jacqueline-hoz, hogy ezt a hangot hallja. Azt akarta, hogy én is halljam, ezért mintegy rábízott Jacqueline-ra. Mindig gunyorosan emlegette a dolgot, szeméremből. Azt kérdezte tőlem: „Voltál mostanában Jacqueline-nál? Beszélt veled a lelkedről?” Én pedig ugyanilyen szeretetteljes gúnnyal feleltem: „Persze, mi másról beszélgethetne az ember Jacqueline-nal?”

Jacqueline-nak ez volt a szerepe: mindenkivel a lelkéről beszélgetett. Rendszeresen jártunk hozzá – a többes szám itt nemcsak anyámra, rám és időnként apámra vonatkozott, hanem több tucatnyi más, különböző korú és társadalmi hovatartozású emberre, akik nem feltétlenül voltak hívők, de időről időre felkeresték Vaneau utcai lakásában, mindig négyszemközt, ahogy a pszichoanalitikushoz vagy a gyóntatópaphoz megy az ember. Jacqueline színe előtt lehullt minden álarc. Csak nyílt szívvel lehetett beszélni vele. Tudtuk, hogy egy árva szó sem fog kikerülni a nappalija falai közül. Hosszasan nézte és hallgatta a másikat. Az ember érezte, hogy úgy nézik és hallgatják, mint még soha, és aztán, amikor Jacqueline megszólalt, mindenki azt érezte, úgy beszélnek neki saját magáról, ahogy még soha senki nem beszélt.

Keresztanyám az utolsó éveit hóbortos világvége-gondolatok rabságában töltötte, ami engem rettenetesen elszomorított. Élete logikája azt kívánta volna, hogy a vég a fény apoteózisa legyen, ő azonban a sötétség örvényébe merült: ma sem szívesen gondolok erre. De nyolcvanéves koráig az egyik legkivételesebb ember volt, akivel valaha is találkoztam, és amivel ezt elérte, az gyökeresen ellentmondott mindannak, amit én biztosnak hittem. Akkoriban egyetlenegy embertípust csodáltam és irigyeltem: az alkotókat. Elképzelni sem tudtam, hogy az önmegvalósításnak lehet más formája is, mint hogy nagy művész legyen az ember – és gyűlöltem magam, mert úgy gondoltam, hogy én a legjobb esetben is csak kis művész lehetek. Jacqueline verseit nem sokra tartottam, de ha olyasvalakit kerestem magam körül, akit kiteljesedett embernek tekinthettem, csakis rá eshetett a választásom. A pár író vagy filmrendező, akit ismertem, nem érhetett fel hozzá. A tehetségük, karizmájuk, irigylésre méltó társadalmi helyzetük jelentette előnyök egy behatárolt szakterületre korlátozódtak, és bár nem tudtam pontosan, melyik úton, de a napnál is világosabb volt, hogy Jacqueline előrébb jár. Nemcsak azt akarom mondani, hogy erkölcsi téren felettük állt, hanem mindenekelőtt azt, hogy bölcsebb volt, hogy a tudatában több volt a kapcsolódási pont. Igen, nem tudom, hogyan lehetne ezt jobban megfogalmazni: előrébb járt – olyan ez, mint amikor a biológiában arról beszélünk, hogy egy szerv fejlettebb, következésképpen összetettebb, mint egy másik.

Így aztán végképp nem értettem, hogyan lehet buzgó katolikus. Nemcsak azért, mert én magam nem voltam hívő, hanem azért is, mert életem döntő részét olyan közegben éltem le, ahol az ateizmus magától értetődő volt. Igaz, gyerekkoromban jártam hittanra, és elsőáldozó is voltam, de ez a keresztény nevelés olyan formális, olyan felületes volt, hogy nem volna értelme arról beszélni, mikor vesztettem el a hitemet. Anyám ugyanúgy nem beszélt a lélek dolgairól, mint a nemiségről, ami pedig apámat illeti, már mondtam, hogy bár a formákat tiszteletben tartotta, a tartalmi kérdéseken szívesen gúnyolódott. Régi vágású ember, gondolkodásán érezhetően nyomot hagyott Voltaire és Maurras, minden, csak nem marxista, de Voltaire és Maurras követői egy ponton egyetértenek a marxistákkal: a vallás a nép ópiuma. A későbbiek során soha senkivel nem beszéltem erről a kérdésről, sem a barátaimmal, sem a nőkkel, akiket szerettem, sem más, akár távoli ismerőseimmel. Több volt ez, mint elutasítás, a téma egyszerűen kívül esett a gondolatainkon és a tapasztalatunkon. Érdeklődhettem a teológia iránt, de – Borges kifejezésével élve – csak a fantasztikus irodalom egyik irányzatát láthattam benne. Furcsának találtam volna, ha valaki a környezetemben hitt volna Krisztus feltámadásában – ugyanolyan furcsának, mintha, hogy Patrick Blossier-t idézzem, valaki nemcsak érdeklődött volna a görög mitológia iránt, hanem hitt is volna benne.

De hát akkor mit kezdtem Jacqueline hitével? Semmit. Azt, ami a személyisége és az élete középpontjában állt, olyasfajta furcsaságnak tekintettem, amivel nem kell foglalkozni, és a beszélgetéseinkből csak arra figyeltem, amiben nem volt semmi zavaró. Azért látogattam el hozzá, hogy rólam beszéljen, és elég jól beszélt ahhoz, hogy mellesleg elviseljem az Úrra – így nevezte Istent – vonatkozó megjegyzéseit. Ezt egyszer elmondtam neki, mire azt felelte, hogy az egy és ugyanaz. Hogy amikor rólam beszél, Róla beszél. És Róla szólva rólam beszél. Egy nap majd megértem. Megvontam a vállam. Nem volt kedvem megérteni. Egyik barátom gyerekkorában hallott egy vele egyidős kisfiúról, akit megérintett a kegyelem, és később pap lett belőle. Ez az épületes történet rettegéssel töltötte el a barátomat. Annyira félt, hogy vele is megtörténhet ugyanez, hogy minden este imádkozott a Jóistenhez, nehogy megérintse a kegyelem, és papnak álljon. Én is olyan voltam, mint ő, és ezzel kérkedtem is. Jacqueline rendíthetetlen volt. „Majd meglátod” – mondta.

Azt hiszem, nagyon boldogtalan kamasz és fiatalember voltam, de nem akartam ezzel szembenézni, és így nem is voltam vele tisztában. Elég jól működő védekezési mechanizmust építettem ki, mely részben iróniából, részben író mivoltom gőgjéből táplálkozott. Harmincéves korom után kezdett akadozni a gépezet. Képtelen voltam már írni, nem tudtam szeretni, és tudtam, hogy nem vagyok szeretetre méltó. A szó szoros értelmében elviselhetetlennek éreztem magam. Jacqueline egyáltalán nem csodálkozott, amikor ilyen válságos állapotban mutatkoztam előtte. Fejlődésnek tekintette. Mintha egyenesen azt mondta volna: „Végre!” Célképzetek híján, amelyeknek köszönhetően addig így vagy úgy kitartottam, meztelenre vetkőztetve, elevenen megnyúzva elérhetővé váltam az én Uram számára. Nem sokkal korábban még indulatosan tiltakoztam volna. Azt mondtam volna, hogy az én Uram mehet, ahová akar, hogy nincs szükségem a tehetetleneknek és legyőzötteknek járó vigasztalásra. Ekkor viszont olyan pocsékul voltam a bőrömben, olyan kínszenvedés volt minden egyes újabb pillanat, hogy kész voltam meghallani az evangélium mondatait, amelyek mindazokhoz szólnak, aki túlságosan nehéz súly alatt görnyedeznek, akik nem bírják tovább.

„Próbáld meg most elolvasni” – mondta Jacqueline. És ezzel nekem ajándékozta a Jeruzsálemi Biblia Újtestamentumát – azt, amelyik ma is az íróasztalomon van, és amelyet naponta hússzor nyitok ki, amióta ennek a könyvnek az írásába kezdtem. „Próbálj meg még valamit – tette hozzá –, ne akarj túl okos lenni.”

4

1990 nyarának elején egy másik ajándékot is kaptam Jacqueline-tól. Régóta beszélt nekem a másik keresztfiáról, és mindig azt mondta, jó lenne, ha egyszer megismerkednénk. De mihelyt ezt kimondta, fejét csóválva visszakozott. Tényleg olyan jó lenne az? Volna mit mondanotok egymásnak? Aligha. Még korai volna.

Azon a nyáron, amikor úgy éreztem, hogy az utolsókat rúgom, úgy döntött, hogy már nincs túl korán, és azt tanácsolta, hogy hívjam fel a másik keresztfiát. Két nappal később az École de Médecine utcai lakásunk ajtaján becsöngetett egy nálam valamivel idősebb, kék szemű fickó, vörös loboncába fehér tincsek vegyültek – ma már hófehér a haja, Hervé nemrég töltötte be a hatvanat. Az a fajta férfi, akinek sokáig kisfiús marad a külseje, aztán hamar öregember lesz belőle anélkül, hogy valaha is felnőttnek látszott volna. Az a fajta férfi, aki első pillantásra nem tesz az emberre különösebb benyomást: nincs rajta semmi feltűnő, átsiklik rajta a tekintet. Beszélgetni kezdtünk – pontosabban én kezdtem beszélni magamról és arról, milyen válságos helyzetben vagyok. Lázasan, zavarosan folyt belőlem a szó, idegesen vihorásztam. Cigarettáról cigarettára gyújtottam. Még bele se kezdtem egy mondatba, máris javítgattam, árnyaltam, jeleztem, hogy pontatlan lesz, hogy mondanivalóm valójában sokkal jelentékenyebb és bonyolultabb. Hervé ritkán szólalt meg, és fesztelenül beszélt. Később megismertem a humorát, de első találkozásunkkor egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy nyoma sincs benne iróniának. Mindaz, amit akkoriban mondtam és gondoltam, még a lelki válságomról szóló legőszintébb vallomás is iróniában és szarkazmusban tocsogott. Ez Párizsban a nyolcvanas évek végén általánosan elterjedt hozzáállás volt lap- és könyvkiadói körökben, vagyis abban a kis világban, amelyben éltem. Mindenről úgy beszéltünk, hogy közben a szánk sarka mosolyra húzódott. Ostoba és fárasztó szokás volt, de nem vettük észre. Csak akkor vettem észre, amikor összebarátkoztam Hervével. Ő nem volt ironikus, és senkiről se mondott rosszat. Nem játszotta meg magát. Nem érdekelte, milyen hatást kelt. Semmilyen társadalmi játékban nem vett részt. Megpróbálta pontosan, higgadtan megfogalmazni, amit gondolt. Nem szeretném, ha e sorokat olvasva úgy képzelnék maguk elé, mint egy, a földi viszontagságok felett lebegő bölcset. Volt és ma is van épp elég baja, nehézsége, titka. Gyerekkorában meg akart halni. Fiatalon sok LSD-t fogyasztott, és ez örökre rányomta a bélyegét a valóságérzékelésére. Szerencséjére találkozott egy nővel, aki olyannak szereti, amilyen, és azért, ami, családot alapított vele, és foglalkozást is talált magának – egész életében az Agence France Presse-nek dolgozott. E két szerencsés fordulat nélkül, amelyet semmi sem jelzett előre, teljesen kívül rekedhetett volna a társadalmon. Minimális mértékben adaptálódott. Élete egyetlen gondja „spirituális” természetű… megint beleütköztem ebbe a szörnyű, az ájtatos együgyűség és mennyei pátosz levakarhatatlan mellékjelentéseivel terhes szóba. Fogalmazzunk úgy, hogy Hervé azok közé tartozik, akik számára a létezés nem magától értetődő. Gyerekkora óta azon gondolkozik: mit csinálok itt? Mi az, hogy „én”? És mi az, hogy „itt”?

Sokan képesek leélni az egész életüket anélkül, hogy feltennék maguknak ezeket a kérdéseket – vagy csak futólag gondolkoznak el rajtuk, és aztán könnyen átsiklanak felettük. Autókat gyártanak és vezetnek, szeretkeznek, beszélgetnek a kávéfőzőgép mellett, felhúzzák magukat, mert túl sok az idegen Franciaországban, vagy mert túl sokan gondolják, hogy túl sok az idegen Franciaországban, a vakációjukat tervezgetik, aggódnak a gyerekeik miatt, meg akarják változtatni a világot, sikerre vágynak, amikor elérték, félnek, hogy elveszítik, háborúznak, tudják, hogy meg fognak halni, de a lehető legritkábban gondolnak erre, és egészen biztos, hogy mindez bőven kitölt egy életet. De vannak másféle emberek is, akiknek mindez nem elég. Vagy túlságosan is sok. Annyi biztos, hogy nekik ez így nem jó. Hogy bölcsebbek vagy balgábbak-e, mint az előbbiek, erről vég nélküli vitákat lehet folytatni, mindenesetre tény, hogy soha nem ocsúdtak fel valamiféle döbbenetből, mely arra készteti őket, hogy folyton azon gondolkodjanak, miért élnek, és mi ennek az egésznek az értelme, ha van egyáltalán. Az ő szemükben a lét egy nagy kérdőjel, és bár nem tartják kizártnak, hogy erre a kérdésre nincs felelet, legyőzhetetlen belső késztetésként keresik azt. Mivel mások is keresték őelőttük, sőt egyesek egyenesen azt állítják, hogy megtalálták, érdeklődéssel fordulnak e tanúvallomások felé. Platónt és a misztikusokat olvassák, úgynevezett vallásos ember lesz belőlük – Hervé esetében bármiféle egyházi kötődés nélkül, bár akkoriban, amikor megismertem, rá is nagy hatással volt a keresztanyám, így a kereszténység felé orientálódott.

Első közös ebédünk végén Hervé és én úgy döntöttünk, hogy barátok leszünk, és azok lettünk. Most, amikor e sorokat írom, ez a barátság huszonhárom éve tart, és bármilyen meglepő is, de formája mit sem változott ez alatt a huszonhárom év alatt. Bensőséges barátság ez: az előbb azt írtam, hogy Hervének, mint mindenkinek, vannak titkai, de azt gondolom, hogy nincs semmi olyasmi, amit ne árulna el nekem, és ezt azért gondolom, mert nincs semmi olyasmi, amit én ne árulnék el neki. Nincs az a szégyenletes dolog, amit ne mondhatnék el neki anélkül, hogy bármiféleképpen szégyellnem kellene magam előtte: ez biztos megdöbbentően hangzik, de tudom, hogy igaz. Barátságunk békés, nem volt benne sem válság, sem eltávolodás, és bármiféle társadalmi érintkezéstől mentesen fejlődött. Nagyon más életet élünk, mert nagyon más emberek vagyunk, és csak négyszemközt találkozunk. Nincsenek közös barátaink. Nem ugyanabban a városban élünk. Amióta ismerjük egymást, Hervé AFP-tudósító, majd -irodavezető volt Madridban, Iszlámábádban, Lyonban, Hágában és Nizzában. Minden állomáshelyén meglátogattam, ő meg néha eljön hozzám Párizsba, de barátságunk igazi színhelye egy kis falu Valais kantonban, ahol az édesanyjának van egy lakrésze egy faházban, és Hervé már az első találkozásunkkor azt javasolta, hogy keressem ott fel a nyár végén.

5

Huszonhárom éve tehát annak, hogy Hervé és én minden tavasszal és minden ősszel találkozunk ebben a Le Levron nevű faluban. Egytől egyig ismerjük a szomszédos völgyekben kanyargó ösvényeket. Korábban még napfelkelte előtt elindultunk a faházból, és hosszú-hosszú, egész napot betöltő sétákat tettünk, időnként több mint ezerméteres szintkülönbséggel. Ma már kevesebb bennünk az ambíció, pár órával beérjük. A bikaviadalok kedvelői querenciának nevezik a térnek azt a részét, ahol a rettenetesen zajos arénában a bika biztonságban érzi magát. Az idő múlásával Le Levron és Hervé barátsága lett az én legbiztosabb querenciám. Nyugtalanul megyek fel oda, és békés lélekkel ereszkedem le.

Azon az első nyáron riadtan érkeztem. A vakáció katasztrofálisan telt. Jacqueline tanácsára úgy döntöttem, hogy az írást félretéve minden időmet a feleségemnek és a fiamnak szentelem. Hogy mindazt az energiát, amit máskor írói terveimbe fektetek, most arra fordítsam, hogy a rendelkezésükre álljak, hogy figyelmes, előzékeny legyek – vagyis hogy ne rosszul írjak, hanem jól éljek: ettől vártam a változást. Azt gondoltam, segít, ha minden este olvasgatom az evangéliumot. Megpróbáltam, nem ment. Anne várandós volt, igyekezett rendkívül gyengéden viszonyulni hozzám, de fájdalmai voltak, és nyugtalanság gyötörte, amire minden oka megvolt, mert második gyermekünk közeli érkezése páni félelmet váltott ki belőlem, és ezt képtelen voltam eltitkolni. Ugyanez történt Anne első terhessége idején, és ez fog megismétlődni tizenöt évvel később, Jeanne születése előtt. Végső soron nem gondolom, hogy rossz apa volnék, de a gyermekvárás rémülettel tölt el. Délutánonként hosszú álomba merültünk, amelyből az akkor hároméves Gabriel próbált nagy zajjal kirángatni minket. A depressziós tompultságból kikecmeregve újra nyomorúságos helyzetemen járt az eszem, ki tudja hányadszor beleütközve az ellentmondásba, hogy egyfelől Anne és én boldogtalanok vagyunk együtt, másfelől hogy én ezt választottam, és életem sikere azon múlik, kitartok-e emellett a választás mellett. A nyár előtt többször voltam egy pszichoanalitikusnál, és úgy döntöttem, hogy a vakációról visszatérve elkezdek egy kúrát. Ennek a távlatnak reménnyel kellett volna eltöltenie. Ezzel szemben csak a szorongásomat erősítette, mert attól féltem, kénytelen leszek elismerni, hogy a vágyam valójában szöges ellentétben áll az elhatározásommal. Ami az evangéliumot illeti, Jacqueline-nak tett ígéretem szerint rákényszerítettem magam az olvasására. Meglehetősen szépnek találtam, de gőgösen úgy gondoltam, túlságosan boldogtalan vagyok ahhoz, hogy egy filozófiai és erkölcsi tanítás, hát még a vallásos hit bármiben is a segítségemre legyen. Majdnem lemondtam az augusztus végére tervezett Le Levron-i utat. Abszurdnak tűnt a gondolat, hogy Svájcban, az anyjánál felkeressek egy fickót, akivel életemben egyszer együtt ebédeltem. A másik lehetőség az volt, hogy bevonuljak egy pszichiátriai osztályra, és gyógyszerekkel tompítsam el magam. Aludnék, nem lennék többé itt: mi jobbat remélhet az ember?

Végül is elmentem Le Levronba, és minden várakozással ellentétben szinte jól éreztem magam. Hervé nem ítélkezett fölöttem, nem adott tanácsokat. Olyan mélységes belső tapasztalatból tudja, hogy valamennyien ingatagok, meghasonlottak vagyunk, és megtesszük ugyan, amit lehet, de keveset tehetünk, és rosszul élünk, hogy a jelenlétében nem éreztem szükségét az állandó magyarázkodásnak, önigazolásnak. Egyébként keveset beszéltünk.

6

A falu fölött egy út parányi fekete faházhoz vezetett, amely egy idős belga pap tulajdonában állt. Nyaranta ide járt pihenni, a hőség elől menekülve Kairóból, ahol egy rettenetesen szegény plébánia papja volt, és az év többi részében maradék erejét a nincstelenek szolgálatának szentelte. Nemrég halt meg, de már akkor nagyon idős és nagyon beteg volt, amikor megismertem. Elgyötört arca teljes egészében átvette a fekete szemét övező sötét karikák színét, fürkésző tekintete már-már gunyorosan csillogott. A faházban csak két helyiség volt, és az alsóban, melyet valaha pajtának használtak, kápolnát rendezett be, a falakat ikonok borították. Xavier atya melkita pap volt, ez a katolikus dogmát a bizánci rítussal ötvöző felekezet a Közel-Keleten maradt fenn, bár tagsága egyre fogyatkozik. Hogy miként lett melkita pap egy neves vallon család leszármazottjából, hallottam, de elfelejtettem. Xavier atya minden hajnalban misét mondott, amelyen négy-öt falubeli vett részt, köztük egy mongolidióta fiú – akkoriban ezt a kifejezést használták, nem a Down-szindrómát –, aki a ministráns szerepét töltötte be. Anyja kísérte el, tőle hallottam, milyen büszke volt ez a fiú, Pascal arra, hogy az idős pap ilyen felelősségteljes feladattal bízta meg. Minden nyáron türelmetlenül várta a visszatértét, és szép volt látni, ahogy az idős pap tekintetét lesi, szemhéja mozgásából kitalálva, mikor kell megráznia a csengőt vagy meglengetnie a tömjéntartót.

Gyermekkorom miséi csak a kényszerűség és az unalom emlékét hagyták bennem. Ez a szertartás, amelyet egy kimerült ember tartott egy maroknyi valais-i hegyi lakónak és egy mongolidiótának, akinek minden egyes gesztusa jelezte, hogy itt az ő helye, és ezt a világon semmiért nem adná, olyannyira meghatott, hogy a következő napokon is visszamentem. Menedéket találtam ebben a pajtából átalakított kápolnában. Álmodoztam, figyeltem. A Jacqueline-nal nyár előtt folytatott utolsó beszélgetésem járt az eszemben. Már nem mondtam, hogy nem kérek a hitéből. Bármit elfogadtam volna, ami hozzásegít, hogy jobban legyek. Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy nincs hozzá érkezésem. „Kérd – mondta. – Kérd, és majd meglátod. Rejtélyes, de ez az igazság: mindent megkapsz, amit kérsz. Kopogj az ajtón. Merj kopogtatni.” Mit kockáztattam azzal, ha megpróbálom?

Xavier atya János evangéliumából olvasott fel egy részletet. A legvégéből. Jézus halála után történt a következő. Péter és társai visszatértek eredeti mesterségükhöz, és a Tibériás taván halásznak. Csüggedtek. Életük nagy kalandja rossz véget ért, és még emléke is fakulni kezd. Hiába vetették ki a hálójukat egész éjjel, semmit se fogtak. Hajnalban egy idegen szólítja meg őket a partról. „Fiaim, nem fogtatok halat?” – Nem. – „Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s hárman is alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. „Az Úr az!” – mormolja az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, s aki az evangéliumot írta. „Az Úr az” – ismétli kővé meredve Péter, és ekkor olyan elragadó dolgot csinál, amilyet Buster Keatontól várna az ember: meztelen volt, magára ölti a köntösét, és felöltözve a vízbe veti magát, hogy kiússzon Jézushoz a partra. Jézus így szól hozzájuk: „Gyertek ebédelni.” Megsütnek pár halat, kenyeret esznek hozzá. „A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: »Ki vagy?« – hiszen tudták, hogy az Úr az” – mondja az evangélista. Jézus háromszor is megkérdezi Pétertől, szereti-e, Péter megesküszik, hogy igen, mire Jézus megparancsolja, hogy legeltesse a bárányait meg a juhait – ez a felszólítás nem hat meg különösebben, mert nem érdekel a pásztori hivatás. De végül mond valami titokzatosat:

„Bizony, bizony, mondom neked:
Amikor fiatal voltál, felövezted magad,
s oda mentél, ahova akartál.
De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod,
s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod.”

Azt gondolom, hogy a Krisztushoz való megtérés hátterében mindig van egy mondat, és mindenkinek megvan a maga mondata, mely várja. Az enyém ez volt. Először is azt mondja: engedd el magad, már nem te vezetsz, és amit megfutamodásnak látsz, az a döntő lépés megtétele után hatalmas megkönnyebbülésnek bizonyulhat. Ezt feladásnak hívják, és nekem az volt minden vágyam, hogy feladjam. De azt is mondja: amire ráhagyatkozol – akire ráhagyatkozol –, olyan helyre visz, ahová nem akartál menni. A mondatnak ez a része volt a leginkább személyesen nekem címezve. Nem értettem jól – ki érthetné? –, de homályos bizonyossággal sejtettem, hogy nekem szól. Ez volt a leghőbb vágyam: hogy oda vezessenek, ahová nem akartam menni.

A mű hamarosan magyarul is megjelenik a Helikon Kiadó gondozásában. 

A mű eredeti címe és megjelenési ideje: Emmanuel Carrère: Le Royaume, 2014, Éditions P.O.L.