Ha az ember valamilyen világnyelven beüti a keresőbe, hogy „Kína+heavy metal”, akkor leginkább különféle nehézfémszennyezésekről szóló hírek jelennek meg, ami önmagában is jelzi: Kínában az ipari katasztrófák inkább részei a mindennapi életnek, mint a metálzene. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne létezne kínai metál. Nagyon is létezik, méghozzá kínai is, metál is, és a legkényesebb igényeket is kielégíti, csak hát a főáramba nemigen tud betörni, ami mondjuk nem föltétlenül baj. Végül is nem biztos, hogy egészséges lenne az a társadalom, amelyben mindenki gótikus mókusnyúzó core-t hallgat.
A rock és a metál az 1980-as években jelent meg Kínában csempészkazettákon keresztül, egy olyan korszakban, amikor a nyálban úszó kantopop és mandopop már mindent elárasztott, minden kis résbe betüremkedett, szerelmes balladák szóltak a boltokban, taxikban, vonatokon és karaokebárokban. Ez egyébként most is így van, de a helyzet annyiban súlyosbodott, hogy a K-pop nevű emberiség elleni bűntett és annak helyi utánzatai tovább rontották az amúgy is borzasztó közízlést. Ebben a környezetben nem sok babér termett – és most se sok terem – más műfajoknak, a rágógumimuzsika mellett minden más csak marginális szubkultúraként létezhet. Persze az ország nagysága miatt abszolút mértékben Kínában egy szubkultúra is lehet legalább akkora, mint máshol egy nem szub, s így a metálnak is van pár millió rajongója.
A kínai heavy metál megjelenését a metáltudomány egyértelműen a Tang Dynasty nevű együttes 1989-es megalakulásához köti. (A kínai együtteseknek általában kínai és angol nevük is van, s ezek nem mindig egymás tükörfordításai – mindenesetre mit itt az angol nevet adjuk meg, hátha valakinek kedve szottyan rájuk keresni). A négy tag – köztük egy amerikai–kínai srác – hosszú hajat növesztett, bőrdzsekit öltött és torzítót tett a gitárjára, ami az akkori Kínában akkora lázadás volt, hogy senki nem is tudta hova tenni őket, a cenzorok se. Így aztán viszonylag szabadon koncertezhettek, majd 1992-ben első lemezük is megjelent. Ebből kétmillió legális példányt adtak el, ami óriási szám, figyelembe véve, hogy az 1990-es évek Kínájában nem is nagyon lehetett nem hamisított CD-t vagy kazettát venni.
A Tang Dynasty tagjai nemcsak annyiban lettek a kínai metál alapító atyái, hogy elsőként játszottak metált Kínában, hanem azért is, mert rögtön létrehozták a kínai metált, vagyis azt az irányzatot, amely a globális fémzene jellemzőit kínai sajátosságokkal ötvözi. A banda a ’80-as évek brit metáljának alapjain kínaiul énekelt kínai témákról, leginkább a kínai történelem legdicsőségesebb korszakairól, énekesük falzettje tudatosan idézte a pekingi opera énektechnikáját. A zene egyébként nem volt különösebben kemény, s ez hozzájárulhatott népszerűségéhez, amihez hasonlót azóta sem ért el egyetlen kínai metálbanda sem.
A Tang Dynasty köpönyegéből aztán egy sor tanítvány bújt ki, ám ezek nagy része más utat választott, s inkább a sötétebb és/vagy zúzósabb alműfajok valamelyikére állt rá, amelyekből az 1990-es évek második felében már bőven volt választék. Ekkora ugyanis a kínaiak előtt – zeneileg is – kinyílt a világ.
A 90-es évek első felében a mainstream popon kívül más zene még csak nagyon fura módon jutott be Kínába: Az amerikai kiadók az eladatlan kazettákat és CD-ket ide szállították megsemmisítésre, s hogy ezek ne juthassanak vissza a feketepiacra, körfűrésszel beléjük vágtak. Csakhogy a zenei ínyencek rájöttek, hogy az egy centi mély bevágás egy CD-n csak 1-2 számot tesz hallgathatatlanná, a többi megmarad; a kazettán pedig, ha a vágás el is éri a szalagot, az celluxszal könnyen megragasztható, s legfeljebb lesz pár másodpercnyi ugrás az egyik számban. A „bevágott” lemezek a zúzda helyett a nem is annyira fekete piacokra kerültek, e sorok szerzője is sok – némileg megcsonkolt – ritkasághoz jutott így hozzá.
Pár év elteltével mindez okafogyottá vált, már volt internet, megjelentek Kínában a nyugati kiadók, nem okozott gondot külföldről CD-t rendelni, specializált lemezboltok nyíltak, így aztán akinek skandináv melodic metalcore-t vagy chilei matekmetált volt kedve hallgatni, az megtehette. Ennek megfelelően aztán a kínai rockerek is különféle irányzatokra függtek rá, s a bandák is szakosodtak – és szaporodni kezdtek, mint a fafülgomba. Metálról lévén szó, nyugodtan mondhatjuk, hogy a kínai klubok legmélyebb bugyraiban az ezredfordulóra elszabadult a pokol.
Idővel kialakultak a metálos szubkultúra intézményei. 1999-ben Extreme Music címmel Nankingban megjelent az első magazin, ami metállal is foglalkozott, majd 2000-ben Pekingben a Painkiller, ami a műfaj legfontosabb fóruma lett. 2001-ben létrejött az első metálkiadó, a Mort Production, amely hamarosan Resurrection Of The Gods címmel kiadta az első kínai metálválogatás-albumot. Innentől nem volt megállás, sorra jelentek meg a kiadók és a lemezek. Igaz ugyan, hogy a rajongók egy hatalmas területű országban szétszórtan élnek, tehát akárhol járunk, az egy négyzetkilométerre eső metálos arcok száma meglehetősen alacsony, ám a műfaj összességében mégis életképes.
A 2000-es években a nyugati bandák is felfedezték, hogy nem kis piacról van szó, így az első fecske Labyrinth után fellépett az országban – többek között – a Testament, az Exodus, a Nightwish, a Dream Theater, a Soulfly, a Cannibal Corpse és az Iron Maiden. Hagyományos kínai népszokás szerint a fellépő bandáknak előre le kell adni a setlistet és az azon szereplő dalok szövegét, ami alapján aztán a cenzorok kimazsolázzák a nekik nem tetsző számokat. Így például 2013-ban a Metallica nem játszhatta el a Master of Puppets-et, vélhetően annak túlságosan drogos tartalma miatt. 2015-ben a Megadeth rövidített koncertet nyomott, amelyen a számok jelentős részét instrumentálisan adták elő. De hát a gázsi akkor is gázsi, ha Dave Mustaine nem énekel. A nyugati bandák kínai zarándoklatai mellett a kínai előadók is elkezdtek külföldön turnézni, bár egyelőre nem headlinerek, inkább csak a „nagy az isten állatkertje” színpadon lépnek fel délután kettőkor a nagyobb fesztiválokon.
A cenzúra persze a kínai bandákat is érinti, bármikor bezárhatnak egy-egy renitens klubot vagy lefújhatnak egy turnét, de azért a metál alapvetően a radar alatt működik, s szisztematikus üldözésről nem beszélhetünk. A metál eleve nem ab ovo politikus – szemben például a punkkal –, s erre ráerősít, hogy az előadók már csak egzisztenciális okokból is olyan témák felé fordulnak, ami miatt nem érheti szó a ház elejét, vagy amit a cenzorok egyszerűen nem értenek.
Milyen is tehát a kínai metál? Először is, nagyon sokszínű, a belezős-indusztriálistól a tömegmészárlásos-djenten keresztül a sátános-darálósig minden megtalálható a kínálatban. Másodszor, nem feltétlenül kínai: sok banda sima „globális” metált játszik – nem is feltétlenül rosszul – olyan riffekkel és blast beatekkel, amelyek Fokvárostól Uppsaláig, Kiotótól Oklahoma Cityig bárhonnan jöhetnének. Legfeljebb a szöveg kínai, bár az sem mindig. Ilyen például a melodikus death-ben utazó pekingi Die From Sorrow, amely nem kisebb haditettet vitt véghez, mint hogy 2018-ban a világ legnagyobb metálfesztiválján, a Wackenen megnyerte a Bandák Csatáját. Ezen iskola hívei jellemzően megvetik a kínaiasch metál képviselőit, mondván, hogy azok csak azért tesznek honi elemeket a zenéjükbe, mert így jobban eladhatónak gondolják azt az egzotikumra éhes világpiacon.
Ebben a vitában nem lehet igazságot tenni, mindenesetre külföldiként valóban azok az előadók tűnnek érdekesebbnek, amelyek némi lokális színt visznek a munkásságukba, vagyis nem Kínában készült, hanem kínai metált játszanak. Ez a kínaiság több módon is megmutatkozhat.
Az egyik terület, ahol megjelennek a kínaizmusok, maga a zene. A hagyományos kínai pentaton hangsor jól illeszkedik a klasszikus mollos metálriffekhez, így akár a szólókban, akár az énekdallamban jól alkalmazható. A hagyományos népzenei díszítések – csúszások, hajlítások, trillák – könnyen metálosíthatók, és a kínai opera énekstílusa se áll messze a disznóölő metál világától. A tradicionális kínai zenék szabálytalan ritmusa a progresszív alműfajokban köszönhet vissza. Viszonylag könnyű megkínaiasítani egy számot azzal, hogy hagyományos kínai hangszereket építenek bele: számos együttes használ erhut (hegedűszerűség), pipát (lantféle), guzhenget (citera), dizit (fuvola),
gongot, suonát (elsősorban szellemek elriasztására szolgáló irritáló hangú trombitaszerűség) – ezzel az eszközzel él például a DreamSpirit, amely több európai fesztiválon is megfordult már. A zene atmoszférájában is lehet kínai, a spirituális vagy epikus hangulat a történelmi verekedős filmek világát idézheti fel. Mindez megspékelhető azzal, ha nem a han kínai, hanem valamelyik nemzeti kisebbség dallamait, hangszereit, motívumait használják (pl. Tengger Cavalry, Nine Treasures).
Még jobban adja magát, hogy a szövegekben jelenjenek meg a kínai elemek. A kínai zenék eleve többnyire kínai nyelvűek, az előadók többsége más műfajokban sem beszél jó kiejtéssel angolul, s ez a rockerekre is igaz. Ám sokszor nemcsak a nyelv kínai, hanem a téma is. A történelem más kultúrák metáljának is fontos forrása, s természetesen a kínai múlt is tele van megmetálosítható epizódokkal: hősök és gonosztevők, csaták és békekötések, barátok és ellenségek, hűség és árulás, becsület és becstelenség, tragédiák és virágkorok – mind azt várja, hogy énekeljenek róla (példa erre a vonulatra a Three Kingdom Generals). A közelmúltbeli történelem is sok témát ad, a Black Kirin például komplett albumot szentelt az 1937-es nankingi mészárlásnak. S ha valakinek a csatametál túl durva, ott van a klasszikus kínai költészet a maga természeti motívumaival, filozófiai reflexióival és formai megoldásaival (Song of Chu). A mindenféle vallások is végtelen mennyiségű alapanyaggal szolgálnak: a nyugati metálnóták tele vannak a helyi hagyományok istenségeivel meg ördögeivel, de a kínaiaknak is van hova nyúlniuk, hiszen a buddhizmusban, taoizmusban és a népi hiedelmekben csak úgy hemzsegnek a hulladémonok, rókatündérek, pokolbírók meg egyéb nagyon metál teremtmények (lásd például a Bliss-Illusion buddhista metálját). S ha a kínaiak már unalmasak, a kisebbségek mitológiáiból is ki lehet bányászni mindenféle szörnyeteget. Ezt műveli az egyik legunortodoxabb banda, a Voodoo Kungfu, amelyet extrém performanszai miatt Kína összes jelentősebb fesztiváljáról kitiltottak. A hagyományos témákhoz régi nyelv illik, így aztán sok historikus banda nem modern mandarin kínaiul énekel, hanem az ókori szövegek klasszikus kínai nyelvét használják, ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Kalapács Józsi latinul énekelné az Éjféli harangot.
Végül, de nem utolsósorban a vizuális elemekben is lehet kínaiaskodni. Teljesen bevett, hogy a kínai együttesek hagyományos kínai ruhákban (hanfu), esetleg történelmi jelmezekben, rizsszedő kalapban vagy egyéb hacukában lépnek fel. A hosszú haj a nyugati metálban alap, de Kínában történelmi aspektusa is van, hiszen a kínai férfiak hagyományosan nem vágták a hajukat egészen addig, amíg az 1600-as években a Kínát meghódító mandzsuk kötelezővé nem tették saját – amúgy elég idétlen – hajviseletük átvételét. Vagyis a régi Kínában tulajdonképen mindenki elég metál volt. Az extrémebb zenekarok előadásai sokszor használják a hagyományos kínai opera maszkjait, sminkjét és gesztusait. A logóknál, lemezborítóknál, színpadi díszleteknél, mörcsöknél is végtelen lehetőség van a hagyományos kínai írásjegyek, pecsétek, sárkányok, tájképek, csatajelenetek, jósjelek stb. megidézésére. Érdemes rákeresni képkeresőben a kínai metálszíntér egyik legtekintélyesebb nagy öregjének, a Zuriaake-nek a nevére, hogy lássuk, mi mindent lehet kihozni ebből.
A kínaiaskodás, ha üzleti fogás, annak nem túl sikeres, egyelőre egyetlen kínai előadó sem futott be igazán külföldön. Sokan láthatóan a mongol The Hu-t próbálják imitálni, de ez nem megy, hiszen egyszer volt Ulánbátorban kutyavásár, még egy mongol folk-metál zenekarra nem tart igényt a világ. Ám a legtöbb esetben valószínűleg nem az eladhatóságról szól a dolog, inkább az elmúlt egy-két évtizedben lezajlott nemzeti reneszánsz megjelenését láthatjuk benne egy szubkultúrában. Kínában sokáig a nyugati (és japán) dolgok voltak a menők, a Made in China címkével nem nagyon flexelt senki. Ez azonban mára megváltozott, divatba jöttek a kínai dolgok, s nemcsak a mobilok, elektromos autók és applikációk, hanem a régi kultúra ilyen-olyan továbbélései is, a hagyományos kínai ruháktól kezdve a történelmi fantasy-sorozatokon át a teakultúráig. Minderre a kormányzat is ráerősít, hiszen a nagy kínai újjászületés nagyon is megfelel a vezetés gazdasági és politikai érdekeinek. Persze ezt a nemzeti újjáéledést nem föltétlenül úgy képzelik el, hogy egy tetőtől talpig tetovált hosszú hajú nemzettárs vért locsol magára a színpadon, miközben buddhista varázsigéket hörög, de amíg nem gerjednek túl sokan az ilyesmire, addig ez is belefér. Az a veszély pedig nem fenyeget, hogy a metálból tömegműfaj lesz, Kína nem Skandinávia. Egyelőre.
