Bernardo Bertolucci Az utolsó kínai császár című elég sok Oscar-díjas filmjében van egy jelenet, amelyben a Tiltott Városból kiűzött eunuchok kis csomagokkal a kezükben hagyják el a palotát, s az egyik szereplő magyarázatából az is kiderül, hogy a batyukban nem más van, mint a tulajdonosuk legnemesebb szervei. Mert hogy azokra még szükség lesz – a temetésüknél. A szülőtisztelet erényét ugyanis sérti, ha valaki megcsonkítva kerül a másvilágra, így az eunuchok mellé a koporsóba szokás volt betenni azt a bizonyos csomagot is.

De mit kerestek egyáltalán eunuchok a palotában? Miért tartotta jó ötletnek a mindenkori kínai császár, aki mégiscsak az Ég Fia, az egész Égalatti ura volt, hogy fejhangon beszélő, inkontinenciában szenvedő, ezért gyakran kissé büdös heréltekkel vegye körül magát? A válasz abban a nehezen vitatható tényben rejlik, hogy egy eunuchnak nem lehet fiúgyereke (lánya se, de az mindegy). Persze ismerünk ál-eunuchokat a történelemből, akiknek volt, de az igazi eunuchok éppen azért eunuchok, mert nem képesek szaporodni.

A gyermeknemzésre való képtelenség a császár szempontjából nagy előnyt jelentett, hiszen egy eunuch nem alapíthatott saját dinasztiát, így tehát eggyel kevesebb oka volt megpuccsolni az aktuális uralkodót. A kínai császári udvarhoz képest a bizánci udvar átlátható, bázisdemokratikus szeretetközösség volt, az itt előforduló iszonyú mennyiségű intrika, hatalmi harc, furkálás, összeesküvés, palotaforradalom és konspiráció megörökítésére ezer Shakespeare vagy George R. R. Martin se lett volna elegendő. Egy ilyen környezetben a császárnak szüksége volt olyan emberekre, akiknél legalább attól nem kellett tartania, hogy saját fiukat akarják trónra ültetni.

Élt egy olyan feltételezés is az eunuchokkal kapcsolatban, hogy mivel nincs családjuk, ezért csak saját fogyasztásra – tehát keveset – lopnak, nem kell az egész pereputtyot gyarapítaniuk. Ezt egyébként a gyakorlat nem igazolta, az eunuchok kifejezetten sokat loptak, de ettől még a császárok ezerszámra alkalmazták őket, csak a császárság bukása után lettek szélnek eresztve egyik napról a másikra – erről szól a valós eseményeket feldolgozó Az utolsó császár említett jelenete. Az ok egyébként: nemcsak, hogy loptak, de fel is gyújtották a kincses palotát, hogy ne derülhessen ki, mennyi mindent tulajdonítottak el.

Az eunuchok mellett a császári udvar másik nagy csoportját a hivatalnokok alkották. Ők sokéves tanulás után sikeres hivatalnokvizsgát tettek, majd végigjárva a ranglétrát, karrierjük végére jutottak el a központi kormányzatba. Nekik volt egyrészt családjuk, másrészt hivatalnoki teljesítményük, harmadrészt műveltségük és képzettségük, így lényegében a császár nélkül is azok voltak, akik. Az eunuchok viszont csak a császárral való kapcsolatuknak – meg persze hiányzó szerveiknek – köszönhettek mindent, így az uralkodó jobban számíthatott a lojalitásukra, mint a mindig okoskodó tudós-hivatalnokokéra.

Az uralkodó ezért a bizalmas feladatokat inkább az eunuchokra bízta – a titkos parancsok kézbesítésétől kezdve a fürdetésen át a császár intim együttlétei során folytatott jegyzetelésig, mely utóbbira a leendő trónörökös törvényes származásának ellenőrizhetősége miatt volt szükség. Az eunuchok könnyebben megőrizték a titkokat, mint azok a hivatalnokok, akik keresztül-kasul bürokratáskodták már az összes tartományt, és mindenkit ismertek a birodalomban, aki számított.

Emellett az eunuchoknak nem nagyon volt hova menniük, társadalmilag számkivetettnek számítottak, hiszen a kínai kultúrában a megcsonkított, fiúutód nemzésére képtelen embereknek nem sok becsületük volt. Senki sem szeretett volna egy ilyen alakot szomszédnak. Ezért teljesen az uralkodónak voltak kiszolgáltatva, ami növelte a hasznosságukat a császár szemében.

Még fontosabb volt az eunuchok alkalmazásánál, hogy ők nem rondíthattak bele a császári vérvonalba. A kínai uralkodóknak a főfeleségük mellett volt egy sor mellékfeleségük, illetve több száz vagy akár ezer ágyasuk is. Ez elsősorban nem a vágyaik kielégítését szolgálta: a császároknak valójában egyrészt családi, másrészt munkaköri kötelességük volt, hogy minél több fiúgyermeket nemzzenek. Akár szerették a nőket, akár nem. Ha ugyanis velük megszakadt a dinasztia, azzal megsértették az ősöket, s nem mellékesen országos katasztrófát is okoztak, hiszen egy dinasztiaváltás mindig nagyon problémás – és általában véres – ügy volt. Utódnemzés tekintetében tehát biztosra kellett menni. A magas csecsemőhalandóság miatt viszont annyi fiúgyerek, amennyit egy-két feleség az élete folyamán meg tudott szülni, egyszerűen nem volt elég ahhoz, hogy néhány biztosan megérje a felnőttkort. Ezért kellett a sok nő. Ráadásul, ha sok fiú született, akkor nagyobb esély volt arra, hogy uralkodásra alkalmas is akadni fog közöttük. A leendő trónörököst általában az elődje választotta ki, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy hány gyerekből válogathat.

Mindez viszont praktikusan azt jelentette, hogy a császári palota hátsó részeiben rengeteg nő élt, méghozzá a birodalom legszebbjei, hiszen afféle tartományi castingokon választották ki őket. A szerelmi igényeiket az egy szál császár csak korlátozottan tudta kielégíteni, hiszen neki közben még a birodalom ügyeit is intéznie kellett. Ezek a nők tehát könnyen vágyra gyulladhattak egy-egy izmosabb palotaőr vagy szolga iránt. Ez viszont szintén dinasztikus katasztrófát okozhatott volna, hiszen ha netán egy törvénytelen fiú kerül a trónra, arról az Ég, akitől a dinasztia a felhatalmazását kapta, biztosan tudomással bír – márpedig az Ég nem fogja hagyni, hogy egy zabigyerek vigye tovább a dinasztiát. És akkor dinasztiaváltás jön, ami, mint már említettük, mindig nagyon problémás – és általában véres – ügy.

Az tehát, hogy a császári asszonyokhoz ne nyúljon hozzá más férfi, nem férji büszkeség kérdése volt, hanem államérdek. A célt leginkább úgy lehetett elérni, ha egyszerűen nem engedtek férfiakat a nők közelébe. Viszont a palotát őrizni kellett, a meglazult tetőcserepet helyre kellett igazítani, a zsanérokat meg kellett olajozni, az egereket agyon kellett csapni, tehát a női részlegekben is akadt bőven férfimunka. Itt kerültek képbe az eunuchok, akik már az ókor óta végezték a palota körüli teendőket: főztek, kivitték a szemetet, tisztították a latrinákat, intézték a beszerzéseket, megfőzték és tálalták az ételeket. Ezért aztán fizikailag is közel voltak a császárhoz.

Itt kezdődtek a bajok. Ezt a közelséget egy-egy ambiciózusabb eunuch könnyen arra használhatta ki, hogy befolyásolja az Ég Fia döntéseit. Különösen nagy volt ennek a veszélye, ha a császár fiatalon került trónra. A trónörökösök ugyanis gyerekkorukat a hátsó palotákban töltötték, ahol a férfiúi feladatokat eunuchok látták el. Ők tanították őket, ők labdáztak velük, ők vittek nekik édességet. A fiatal császár tehát sokkal jobban kötődött az őt felnevelő eunuchokhoz, mint a mindig ünnepélyes arcot vágó szakállas hivatalnok bácsikhoz, akikben semmi okuk nem volt megbízni. Ilyenkor könnyen megesett, hogy az eunuchok teljesen a befolyásuk alá vonták a császárt. Olyan időszakok is voltak, amikor lényegében eunuchok kormányozták a birodalmat.

Ez persze a konfuciánus karrierhivatalnokoknak nem tetszett, úgyhogy az egész kínai történelmet végigkíséri az eunuch- és hivatalnokklikkek néha vérengzésbe torkolló vetélkedése. A mandarinok malmára hajtotta a vizet, hogy a történeti krónikákat ők írták, tehát ha a hatalmi harcot nem is mindig nyerték meg, azt sikerült elérniük, hogy az eunuchokról a lehető legnegatívabb beszámolók maradjanak az utókorra.

Hogyan lett valakiből eunuch? Ennek több módja is volt. A kínai történelem bizonyos időszakaiban a kasztrálás bevett büntetésnek, a csonkítás egy formájának számított. A bűnt nem feltétlenül személyesen kellett elkövetni: az utolsó dinasztia alatt például a többszörös gyilkosok gyerekeit kasztrálták és szolgaságra ítélték. Gyakori volt az is, hogy szegényebb családok abban látták – jellemzően sokadik – fiúgyerekük életben maradásának zálogát, ha elvégeztetik rajta a szükséges műtétet, mert így esélye nyílt bekerülni valamely előkelőség udvarába, esetleg magába a császári palotába. Az is előfordult, hogy valaki saját magát kasztrálta, de olyan esetről is tudunk, amikor rablók raboltak el valakit, kasztrálták, majd eunuchként eladták egy gazdag embernek. Nemcsak a császárnak voltak eunuchjai, hanem egyes rangok viselői is tarthattak meghatározott számú heréltet.

Magát a műtétet általában erre kiképzett mesteremberek végezték, a szakma egy-egy családban nemzedékről nemzedékre öröklődött. Egy éles, görbe késsel, a megfelelő előkészületek és chilipaprikás érzéstelenítés után a szerszámot és a zacskót is levágták, majd a lábadozás alatti utógondozást is ők végezték. A halálozási rátát viszonylag alacsonyra, körülbelül két százalékra teszik. A levágott alkatrészek egy hermetikusan lezárt edénykébe kerültek. Ezeket maguk az eunuchok „kincsnek” (pao) hívták, és egy magas polcon tárolták, abban reménykedve, hogy ez magas rangra juttatja őket. Előléptetéskor a kincset meg kellett mutatni a főeunuchnak, hogy az meggyőződhessen róla, nem ál-eunuchhal van dolga.

Az utolsó császári eunuch, Szun Jao-ting 1996-ban halt meg, s életrajzírója szerint az öreg két esemény emlékének felidézésekor fakadt sírva. Az egyik maga az operáció volt, amelyet a saját apja végzett érzéstelenítés nélkül. A másik pedig az, amikor a kulturális forradalom alatt a családja – a régi világ veszélyes emlékeként – megsemmisítette a „kincsét”, ami után sose tudott megbízni bennük. Szun személyes tárgyai és fényképei egy időre a pekingi Eunuch Múzeumba kerültek, amely egy Ming-kori eunuch sírkertjében működött. 2020-ban azonban az intézmény profilt váltott, és már csak uncsi kőfaragványokat mutogatnak itt.

Bertolucci filmjében az öregecskedő utolsó császár, akit még eunuchok neveltek, a kulturális forradalom előestéjén turistaként tér vissza a Tiltott Városba, amelyből időközben múzeum lett. Az eunuchok világa addigra végképp eltűnt: ami évszázadokon át a világ természetes rendjéhez tartozott, néhány évtized alatt bizarr emlékké vált. Ahogy ma már a kulturális forradalom is az, amely miatt Szun Jao-ting családja kénytelen volt megszabadulni a kincstől. Ami nem változott, az a kínai politika természete, csak ma már több kell egy nyisszantásnál ahhoz, hogy valaki részt vehessen a nagy pekingi kavarásban.