1517. július 7-én kilenc sárkány sötétítette el az eget nem messze Nankingtól. Felszívták a folyó vizét, és az így létrejövő víztölcsér egy hajót is a magasba emelt, de a fedélzeten tartózkodó asszony sértetlen maradt, mert a sárkányok finoman letették. Egy évvel később három tüzet okádó sárkány szállt alá a felhőkből a Jangce deltájában: ők már kellemetlenebb alakok voltak, kéttucatnyi hajót felszívtak az égbe, és háromszáz házat leromboltak. A magasból lepotyogottaknál is többen haltak meg a rémülettől. A következő évben több tucat sárkány csatázott egymással a Poyang-tó felett, ami olyan áradást okozott, hogy több ottani sziget örökre eltűnt. A kínai sárkányok tehát nem kispályáznak: ha kedvük szottyan kalamajkát okozni, akkor rendesen odateszik magukat. Szottyanni márpedig gyakran szottyan: a hivatalos kínai krónikák százszámra jegyeztek fel a fentiekhez hasonló sárkányészleléseket, az utolsót 1905-ből. Azóta még zorallabb lények okozzák a kalamajkát arrafelé.

Na de honnan tudták a szemtanúk, hogy sárkányt látnak, nem valami mást? Mielőtt ebbe belemennénk, érdemes tisztázni, hogy valójában nem európai értelemben vett sárkányról van szó, hanem egy olyan állatról, amelynek a kínai neve long (ejtsd: lung). Mivel ez valamelyest hasonlít a nyugati kultúrák sárkányaihoz, a Kínával elsőként megismerkedő európaiak a longot a saját sárkányaikkal azonosították, és nem különálló fajként sorolták be, ellentétben például a moncsicsivel, a kaidzsuval, a godzillával vagy a labubuval. Pedig valójában a long elég messze áll az európai sárkányoktól: egyfejű lévén a tizenkét-, hét- vagy háromfejű kollegák között még a legeslegmenőbb kínai sárkánykirály is halmozottan hátrányos helyzetű szegény rokonnak minősülne, skandináv országokban talán még valami ombudsmant is kineveznének a jogai védelmére. Fontos különbség az is, hogy a kínai long nem rabol el szűz- vagy királylányokat – nem is érdeklődik különösebben a gyengébbik nem iránt –, továbbá testfelépítését tekintve jóval hosszabb és vékonyabb, mint a nyugati kollegák. Mindez azonban nem menthette meg a longot attól, hogy besorolják a sárkányok közé, sőt a külpolitikai sajtóban Kína metaforájává váljon. Az ordas közhelyként való felhasználást tekintve tehát a kínai sárkány az orosz medve, a brit oroszlán, a német birodalmi sas vagy a francia házi nyúl sorstársának tekinthető.

Visszatérve a sárkány felismerhetőségének kérdéséhez, itt beleütközünk abba a problémába, hogy a kínai ábrázolások és leírások eltérnek egymástól, nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott sárkánydefiníció. Az egyik leggyakrabban idézett kétezer éves leírás szerint a longot különböző állati testrészekből rakták össze, mint egy nagyon csúnyán elrontott legófigurát vagy a Lehel téri Karcsi hentesnél a disznósajtot: agancsa a szarvasé, feje a tevéé, szeme egy démoné, nyaka a kígyóé, hasa a kagylóé (???), míg pikkelyei a pontyéra hasonlítanak, karmai a saséhoz, talpai a tigriséhez, fülei pedig a tehénéhez. Eltekintve attól az apróságtól, hogy „a szeme egy démoné” megállapítással nem vagyunk sokkal beljebb, az azonosítást az is nehezíti, hogy ettől jelentősen eltérő elképzelések is léteznek. Ami mindegyikben jellemző, az a kígyó- vagy slag-szerű test – a többi testrésszel lehet variálni, de kacsa-, mosómedve- vagy zebratestű sárkánnyal nem találkozunk. Általános továbbá, hogy a kínai sárkánynak – bármilyen hosszú is legyen – csak négy lába van. Szárnya általában nincs: tud ugyan repülni, de ez szellemi-mágikus képesség, és nem abból fakad, hogy rábiggysztettek egy pár csirkeszárnyat vagy valami hasonlót. Akármilyen részekből is áll, a long elég bonyolult állat. Van az a viccbeli székely bácsi, aki életében először ellátogat az állatkertbe, és ott a zsiráfot meglátva megállapítja: „ilyen állat nincs”. Vajon mit szólna ugyanő egy kínai sárkányhoz?

A sárkánynál kevés ősibb dolog van a kínai kultúrában, talán csak a furcsa teremtmények fogyasztása és a szörnyű zene iránti vonzalom sorolható ide. Már a Kína területén feltárt neolitikus kultúrák leletei között is bőven találunk sárkányábrázolásokat, például jádefaragványokat. Ezek gyakran inkább a nagy ho-ho-ho horgász Főkukacára emlékeztetnek, de mivel az ősi kínaiaknak semmi okuk nem lett volna ennek a megörökítésére, csakis sárkányokról lehet szó. (Itt jegyeznénk meg, hogy a horgászorsót is a kínaiak találták fel, de csak jóval később, valamikor a 11–12. században.) A kínaiak tehát már ősemberként is tisztelték a sárkányokat, bár talán érdemesebb megfordítani a dolgot, és úgy fogalmazni, hogy azokból a halászó-vadászó-gyűjtögető törzsekből lettek a kínaiak, amelyeknél jelen volt a sárkánytisztelet. Akiknél nem volt long, azokból lettek a magunkfajta barbárok.

A legrégebbi kínai írás is kötődik a sárkányokhoz. Történt ugyanis, hogy 1899-ben a pekingi császári akadémia kancellárja maláriás lett, s annak rendje és módja szerint hívatta az orvost, aki sárkánycsontot írt fel neki. A tudós el is küldetett a patikába a csontokért, amelyeket mozsárban porrá kellett volna zúznia, s az őrleményt forró vízben bevennie. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, észrevette, hogy a csontokon olyan krikszkrakszok vannak, amelyek nagyon hasonlítanak a saját bronzgyűjteményének legősibb darabjain látható régi írásjegyekhez. Felvásárolta tehát a pekingi patikák sárkánycsontkészletét, és azokat tanulmányozva rájött, hogy egy, az addig ismert legrégebbinél is ősibb kínai írásfajtát fedezett fel. Tanult kollégáinak sikerült megfejteni a csontokba vésett írásjegyek egy részét, s kiderült, hogy a darabokat az addig legendásnak hitt Sang-dinasztia (Kr. e. 16–11. sz.) királyai használták jósláshoz. Azt is kinyomozták, hogy a patikusok egy Sárga-folyó menti faluból szerzik be az árut, ahol a földművesek úgy jutottak némi keresetkiegészítéshez, hogy sárkánycsontot bányásztak a faluszéli dombokból – itt állt ugyanis egykor a Sang-ház fővárosa. A biznisznek a riadóztatott hatóságok hamarosan véget vetettek, s azóta mintegy tizenháromezer sárkánycsont került elő, körülbelül százharmincezer írásjegynyi felirattal. Ám hogy a megelőző évszázadokban hány ősi szöveg végezte beteg kínaiak gyomrában, már soha nem fogjuk megtudni.

A kínai sárkány nemcsak külsőségeiben tér el az európai másodunokatestvérétől, hanem funkciójában is. A long ugyanis elsősorban: vízistenség. Minden folyónak, tónak, tengernek megvan a maga sárkánya – esetenként több is –, aki az adott környék vízellátásáról gondoskodik, beleértve a megfelelő időben érkező, megfelelő mennyiségű csapadékot is. Az alapvetően földművelésből élő régi kínaiak számára tehát létfontosságú volt, hogy ezekkel a sárkányokkal jóban legyenek. Ha megharagították őket, elmaradt az eső, kiöntött a folyó vagy más nagyon csúnya dolgok történtek, és akkor sokan meghaltak, amit persze a régi kínaiak szerettek volna elkerülni. A sárkánytánc eredetileg valószínűleg esőcsináló szertartás volt, és a sárkányhajóverseny is a helyi longok egójának megsimogatásáról szólt. Kínai falvakban ma is találkozhatunk a helyi sárkánykirálynak szentelt oltárokkal, templomocskákkal.

A long egyáltalán nem rosszindulatú lény, ellentétben a gonosz nyugati sárkányokkal (Süsüt most hagyjuk). A kínai sárkánynak nem célja az emberek elpusztítása, nem is eszik embert, inkább az „élni és élni hagyni” szellemében képzeli el az ember-sárkány együttélést. Ugyanakkor bizonyos emberi viselkedések esetén idegállapotba jöhet, és akkor jaj a környéken élőknek – lásd az első bekezdésben említett sárkányspotting-leírásokat. Gyári beállítása szerint azonban a long alapvetően jó fej. Ezért is bővülhetett ki a hatásköre, és válhatott általánosságban a jó szerencse, a bölcsesség, a termékenység, a gazdagság, meg tulajdonképpen minden jó dolog megtestesítőjévé.

A kínai sárkány az uralkodói hatalommal is összekapcsolódott, idővel a császár jelképe lett, míg a főnixmadár a császárnéé. A császári trónt sárkánytrónnak hívták, a császári ruhákat, evőeszközöket, falikárpitokat sárkányokkal díszítették – persze nem akármilyenekkel. A 13. századtól az ötkarmú sárkány kizárólag a császárt illette meg, a négykarmú a hercegeket, a háromkarmú az egyéb előkelőségeket, és halál fia volt, aki a rangjával járónál menőbb (=több karmú) sárkányt aggatott magára. Az azúr sárkány aztán az első kínai nemzeti lobogóra is felkerült, amikor a kínai döntéshozók a 19. században rájöttek, hogy ahogy egy rendes középiskolai punkegyüttesnek, nekik is először logóra van szükségük ahhoz, hogy a külvilág komolyan vegye őket.

Ma már sárkány helyett ötágú csillagok vannak a zászlón, de a long továbbra is él és virul. A hagyományos ünnepeken szügyig járunk a sárkánymotívumos dekorációban, és rahedli sárkány szerepel például a Nezha – A lázadó démon legendája című tavalyi filmben is, amely minden idők legnagyobb bevételt hozó animációs filmjeként vonult be a globális filmtörténetbe. A 2008-as pekingi olimpia kabalafigurájának is eredetileg egy sárkányt akartak megtenni, de aztán rájöttek, hogy ez nem olyan jó ötlet, mivel más kultúrákban a sárkány inkább egy agresszív genyó, ezért aztán a dizájnerek szerint sokkal cukibb – bár kissé bizarr – hal, panda, fecske, tibeti antilop és lángnyelv ötös mellett döntöttek. Itt emelnénk ki, hogy a mai kínai nyelvben a csaptelep elnevezése: „vízsárkány-fej”, tehát a sárkány ott van minden modern mellékhelységben is.

A sárkány egyike a tizenkét kínai állatövi jegynek, és az összes közül a legmenőbbnek számít, ezért a sárkány éve előtt a kínai házaspárok gyakrabban bújnak össze, hogy gyermekük a megfelelő időben szülessen. Mind 2024-ben, mind 2012-ben, az utóbbi két sárkányévben meg is ugrott a születések száma, ez persze összességében nem jelent több gyereket, mert a következő évek visszaesése kompenzálja a sárkánybébi-boomot. Ahogy Konfuciusz mondta, a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, és nincs az a performatív szupersárkány, ami ezen változtatni tudna.

A kínai sárkány az űrbe is eljutott. A kínai űripar egyik büszkesége a Tianlong–3 (Égi Sárkány) nevű részben újrahasznosítható hordozórakéta. Ezt kereskedelmi céllal fejlesztették ki mindazok számára, akik valamilyen oknál fogva műholdat szeretnének pályára állítani. Az Égi Sárkány egy magáncég magánterméke, az állami űrprogram hordozórakétáinak nincs közük a sárkányokhoz, azok a Hosszú Menetelés nevet viselik – de ez már egy másik történet.