Amióta világ a világ, az emberek mindenféle fájdalmas és/vagy idétlen dolgot művelnek a saját testükkel, hogy vonzóvá váljanak az ellenkező nem számára, s így növeljék árfolyamukat a párválasztási piacon. Pontosabban a premodern társadalmakban általában nem a maguk, hanem a gyermekük testét pimpelik fel a minőségi házastárs kifogása érdekében, de ez a lényegen nem változtat – a szépségért valakinek szenvedni kell. Bizonyos népek – az osztrogótoktól a majákon át a szamoaiakig – a koponyát torzították el mindenféle trükkökkel. Mauritániában egyes törzsek a lányokat úgy tömik, mint mifelénk a libákat szokás, mert száz kiló alatt egy nőt visszataszítónak találnak. Az újkori európai nők viszont fűzőkkel igyekeztek elérni, hogy a valóságosnál kevésbé tűnjenek kövérnek. A burmai paduangok a kislányok nyakára évente újabb és újabb sárgaréz karikákat helyeznek, hogy szép, hosszú nyakuk legyen. A mai nyugati világban férfiak és nők egyaránt ízléstelen frizurákat vágatnak, halandzsa kínai vagy japán szövegeket tetováltatnak magukra, és mindenféle fényes tárgyakat szúrnak érzékeny testrészeikbe, amiért még fizetnek is. A nők leborotválják szemöldöküket, hogy a helyére szemöldököt festhessenek maguknak, sőt tűsarkú cipőt vesznek, hogy így hívják fel magukra a férfiak figyelmét – mert végül is egy minőségi pasi pillanatnyilag fontosabbnak tűnik, mint a krónikus gerincproblémák meg a hasra esés permanens veszélye.

A lábelkötés tehát egyáltalán nem egyedi, de azért különleges kegyetlenségével mégiscsak kiemelkedik a testszépítő gyakorlatok közül. Ez a kínai találmány – a papírral, könyvnyomtatással, iránytűvel, porcelánnal, fogkefével vagy horgászorsóval ellentétben – nem igazán vitte előrébb az emberiséget, ellenben mintegy ezer éven keresztül megnyomorította nők százmillióit. A szokás még a 20. század első évtizedeiben is élt, az 1990-es években a pekingi piacokon e sorok írója is látott néhány „lótuszlábon” tipegő idős nénit. Az utolsó üzem, amely a lábelkötött nők számára készített miniatűr cipőket, 1999-ben zárt be, ekkorra fogyott el a kereslet.

Technikailag a lábekötés úgy nézett ki, hogy valamikor a kislányok 4–8 éves kora között a család döntött a beavatkozásról. A kijelölt napon a kislányok lábát – néha állati vérrel kevert – gyógynövény-főzetbe áztatták, hogy a bőr és az ízületek meglágyuljanak. Kihasználva, hogy ebben az életkorban a csontok még nem teljesen kemények, a lábujjak és a lábfej csontjait apró darabokra törték. A nagy lábujjat felfelé, a többit pedig lefelé, a talp alá hajlították, majd a lábfejet a lehető legszorosabban körbetekerték egy néhány méter hosszú vászonszalaggal, amivel megakadályozták, hogy a csontok normális módon forrjanak össze. A kötözést hetente néhányszor megismételték, mindig egyre szorosabban, amíg a lábfej el nem érte a tökéletesnek vélt, újholdra emlékeztető íves formát. A kötözés miatt a láb nem tudott tovább nőni, így a nők lábfeje életük végéig nagyjából akkora maradt, mint egy nagyobb fajta csecsemőé. Az eredményt nevezték „háromhüvelyknyi aranylótusznak”.

A műveletet rendszerint az ilyen dolgokban tapasztaltabb nagymamák vagy hozzáértő asszonyok végezték. A lábelkötés tehát afféle női dolognak számított – mind a végrehajtó, mind az elszenvedő félt tekintve. Az anyákat viszont sokszor kihagyták, nehogy megessen a szívük ordító kislányukon, és ne húzzák elég szorosra a fáslit.

A szokás nem kísérte végig az egész kínai történelmet, csupán az elmúlt évezredben volt jelen. Eredetéről keveset tudunk, már csak azért is, mert a lótuszlábikó intim testrésznek számított, olyannyira, hogy még az erotikus képeken is ritkábban ábrázolták, mint az elsődleges nemi szerveket. Ennek következtében a szokás első évszázadaiból csak kevés forrás maradt fenn róla. A legismertebb eredettörténet szerint egy 10. századi császári ágyas – a mai spicc-cipős balerinákhoz hasonlóan – selyemszalaggal szorosan körbetekert lábon táncolt urának egy hatalmas arany lótuszszobor szirmain. A látvány mindenkit annyira elragadott, hogy az udvar összes ágyasa, felesége és egyéb nemes hölgye igyekezett utánozni a táncost, hátha így magára vonhatja az uralkodó figyelmét. Hogy a szalagos táncból miként lett aztán fájdalmas és életre szóló torzítás, szinte semmit sem tudunk. Mindenesetre az első írásos források 1100 körülről maradtak fenn: ekkor néhány költemény már az elkötött láb ellenállhatatlan csáberejét dicsőíti. Innentől aztán a kínai férfiak körében a norma a lábfetisizmus lett – erről számtalan irodalmi mű tanúskodik, amely a picire nyomorított alsó végtagok iránti rajongást örökíti meg. A jó házból származó fiatalemberek még az üszkösödő lábon tanyázó baktériumok okozta szagtól is erotikus izgalomba jöttek, s divat lett, hogy a szerelmes férfiak szívük választottjának cipőcskéjéből itták a rizsbort.

A magyar olvasó leginkább a Szép asszonyok egy gazdag házban című klasszikus kínai regényből ismerheti a szokást, ebben az egyik főszereplőnek, az Aranylótusz nevű ágyasnak a neve is vonzó lábikójára utal. Más kérdés, hogy a magyarul elérhető változat egy olyan német fordításból készült, amelynek kissé prűd fordítója a pikánsabb részeket kihagyta, így a helyenként meglehetősen pornográf műből éppen azok a részek hiányoznak, amelyek miatt az ember általában ilyen könyveket olvas. A többi magyarul megjelent klasszikus regény és elbeszélés női szereplőinek többsége is elkötött lábú – ez azonban annyira magától értetődő, hogy a szöveg nem is említi külön.

A szokás nem maradt a császári udvar cinóberfalain belül. Ahogy az lenni szokott, az elit szokásait idővel elkezdték utánozni a kevésbé magas rangúak, azokét pedig a tápláléklánc még alacsonyabb szintjein állók. Így a lábelkötés gyakorlata fentről lefelé Kína-szerte elterjedt, persze számtalan regionális különbséggel. A második évezred közepére a lábelkötés minden olyan társadalmi rétegben általánossá vált, amely megengedhette magának, hogy asszonyait megkímélje a földeken végzett munkától. A parasztok többsége természetesen nem tudta nélkülözni a női munkaerőt, s általánosságban minél szegényebb volt egy család, annál nagyobb eséllyel mellőzte a lábelkötést, hiszen bármilyen erotikusan tipeg is egy nő, elkötött lábbal nem sok hasznát venni trágyahordáskor vagy rizspalántázáskor. Voltak családok, ahol a kiházasításra szánt lánygyermek lábát elkötötték, azt viszont, akit fizikai munkára szántak, békén hagyták. Előfordult az is, hogy a lábelkötés egyfajta munkamegosztást hozott: a családban a kicsi lábú nők selyemszövéssel vagy más otthoni tevékenységgel foglalkoztak, míg a nagylábúak a földeken dolgoztak. Mindenesetre becslések szerint a 19. században a han kínai nők 40–50 százalékának volt elkötve a lába, az elit körében pedig ez az arány gyakorlatilag 100 százalékot ért el – ez százmilliós tömeget jelentett az ekkoriban 400 milliós birodalomban, ahol az akkori emberiség harmada élt.

A szokás amellett, hogy rendkívül fájdalmas volt – ami persze az érintetteken kívül senkit sem érdekelt –, súlyos egészségi kockázatokkal is járt. A körmök gyakran belenőttek a talpba, ami fertőzést okozhatott. Az elégtelen vérkeringés következtében gyakran alakult ki üszkösödés, ami miatt a lábujjak néha le is estek – ezt a fejleményt egyébként kifejezetten kívánatosnak tartották, mert így a lábfej még kisebb lett. A fertőzések gyakran vérmérgezéshez vezettek, és a becslések szerint a nők mintegy tíz százaléka előbb-utóbb belehalt a beavatkozás következményeibe – de a családok úgy kalkuláltak, hogy ez még mindig jobb, mintha a lányuk pártában maradna.

A lábelkötés a han kínaiak szokása maradt; a nemzetiségek nem gyakorolták, így a Kínát a 17. században elfoglaló mandzsuk sem. A mandzsu császárok megpróbálták betiltani, ám a gyakorlat olyan makacsul tartotta magát, hogy végül a tilalmakat visszavonták, hiszen az alattvalók úgysem tartották be a vonatkozó törvényeket. A 19. században nyugati misszionáriusok és haladár kínai értelmiségiek is felléptek a lábelkötés ellen, különféle mozgalmak indultak, de ezek hatása legfeljebb a fejlettebb tengerparti városokra terjedt ki. Az 1912-ben megalakult Kínai Köztársaság kormánya azonnal betiltotta a szokást, csakhogy ekkoriban ennél jóval fontosabb rendelkezéseket sem tudtak betartatni, így a jobb családok továbbra sem kockáztatták, hogy lányukat ne tudják kiházasítani annak túlméretes lába miatt. Csak a kommunisták 1949-es hatalomátvétele után sikerült a tilalmat ténylegesen érvényesíteni.

Adja magát a kérdés, hogy miért tartotta magát ilyen sokáig ez a kifejezetten embertelen és különösebb haszonnal nem járó szokás. A fő ok természetesen az volt, hogy a kínai férfiak egyszerűen a kicsi lábakra gerjedtek, és mivel a dolog nem nekik fájt, ráadásul a patriarchális társadalomban ők mondták meg, mi merre hány méter, akaratukat könnyen érvényesíthették. Idővel aztán kialakult az elkötött lábú nők kritikus tömege, s innentől fogva megfelelő státuszú férj beszerzésére csonkítatlan lábú hölgyeknek esélyük se volt. A gondos anyák, akik jót akartak gyermeküknek, akkor jártak el lelkiismeretesen, ha végrehajtatták a fájdalmas, de a társadalmi felemelkedésre lehetőséget adó beavatkozást.

A másik oldalról az elkötött lábú nő státuszszimbólumnak számított: egy bizonyos szint felett egyszerűen ciki volt, ha az ember feleségének nagy lába volt. Emiatt azok is ragaszkodtak az elkötött lábú feleséghez, akiket egyébként nem kifejezetten a lótuszlábikó hozott izgalomba. A beavatkozásnak voltak praktikus előnyei is – például az elkötött lábú nők alig tudtak járni, így biztosan nem kóboroltak el messzire, leginkább otthon maradtak, így nem bocsátkoztak olyan kalandokba, amelyek miatt szó érhette volna a ház elejét. Mindezek mellett az elkötött láb a han felsőbbrendűség szimbóluma is lett: mivel a „barbárok” nem átallottak nagy lábú nőket tartani, a háromhüvelyknyi aranylótusz a „civilizált” és a „vad” népek közötti különbséget is kifejezte.

A lábelkötés szokása Kínában szerencsére 1949 után teljesen eltűnt; ma már csak maroknyi idős asszony él apró, deformált lábbal. A verseny a megfelelő minőségű párért azonban nem enyhült, így a testmódosítás kevésbé fájdalmas formáival most is találkozhatunk. Az olyan, máshol is ismert eszközök, mint a magas sarkú cipők vagy a lehetetlenül szűk ruhák, Kínában is népszerűek, de az kínai sajátosság, hogy az elmúlt egy-két évtizedben az ország a plasztikai sebészet egyik globális központjává vált. Évente mintegy húszmillió kozmetikai beavatkozást hajtanak végre, és a páciensek életkora egyre alacsonyabb – nemcsak öregecskedő nők esnek át ráncfelvarráson, hanem fiatal lányok kuporgatják össze zsebpénzüket dupla szemhéj műtétre meg hasonlókra. Ez ügyben ugyanaz a jelenség alakul ki, mint a lábelkötésnél: miután a gyakorlat elterjedt, az, hogy valaki átesik a beavatkozáson, már nem valamiféle extrát jelent, hanem alapvető elvárássá válik – legalábbis az elit és a középosztály körében. Aki megmarad természetes állapotában, az lényegében kicsekkol a versenyből, és semmi esélye sincs sikeresnek lenni a kíméletlen házassági piacon – egy magára valamit is adó férfi ugyanis nem mutatkozik olyan nővel, aki nem néz ki úgy, mint egy koreai énekesnő, japán animefigura vagy cuki négyéves kislány (vagy lehetőleg egyszerre mindhárom). Így az is kénytelen bevállalni legalább valami kisebb beavatkozást, aki amúgy meg van elégedve magával. (A páciensek 10–20 százaléka egyébként férfi, tehát nem kizárólag női ügyről van szó.)

Ez a fajta össztársadalmi testképzavar persze jóval emberségesebb, mint a régi Kína ezeréves lábelkötés-divatja. Egyrészt ma az emberek – ha társadalmi nyomásra is –, de mégis maguk döntik el, minek vetik alá magukat. Másrészt a beavatkozások általában nem különösebben fájdalmasak, és általában különösebb veszéllyel sem járnak. Persze azért van némi rizikó, például előfordult már, hogy Dél-Koreába arcplasztikára utazó kínai hölgyeket nem engedtek vissza hazájukba, mert az útlevélfényképükhöz képest igencsak megváltoztak. Összességében azonban mégiscsak kellemesebb korban élünk – legalábbis egyelőre –, mint amikor kislányok százezreinek a lábát törték szilánkosra.