Az akkori – sokkal ingerszegényebb – környezetben a kiállítás nemzedéki élménnyé vált: aki nem látta személyesen az Első Császár katonáit, az is naponta találkozhatott velük a tévében a Hungária biztosító reklámjában. Másolatok azóta is felbukkantak különféle tárlatokon, de igazi ókori példányokra a Szépművészeti Múzeum egy hete megnyílt tárlatáig kellett várni. Az öröklét őrei című kiállításon nemcsak agyagkatonák láthatók, hanem mintegy 150 egyéb ilyen-olyan egyéb ókori csetresz is, a show-t azonban természetesen a terrakotta bakák viszik el: ők jelennek meg a promóciós anyagokban, és elsősorban miattuk érkezik a közönség.

De ki volt valójában az Első Császár, akinek máig feltáratlan sírját a nagyjából 8000 tiritarkára festett – mára szürkére fakult – figura őrizte? A válasz nem is olyan egyértelmű. Ami biztos: a nyugati időszámítás kezdete előtti első évezred nagy részében a mai Kína területe egymással marakodó kisebb-nagyobb fejedelemségekből állt. Ezek közül emelkedett ki Qin (Csin) állam, amelynek Ying Zheng (Jing Cseng, élt Kr. e. 259–210) nevű uralkodója Kr. e. 221-ben legyőzte és feltrancsírozta riválisait, véget vetett a széttagoltságnak, és a történelemben először egyesítette azt az országot, amit utólag Kínának szokás nevezni. Mivel így a Qin-dinasztia első császára lett, némi gondolkodás után felvette a „Qin Első Császára” (Qin Shihuangdi/Csin Si Huang-ti) címet, majd tűzzel-vassal mindent egységesített – az írást, a súly- és űrmértékeket, a pénzt, a kocsitengelyek hosszát, meg úgy általában mindent, ami eszébe jutott. Hiszen a politikusok Kínában sem szeretik, ha az emberek mindenfélét összevissza csinálnak.

Az Első Császár legfontosabb hagyatékát az jelentette, amit nem tett meg. Az őt megelőző évezred gyakorlatával ellentétben a meghódított területeket nem osztotta szét örökletes adománybirtokként tábornokai, rokonai, haverjai, komái és cimborái között, hogy egyfajta hűbérúrként uralkodjék felettük. Ehelyett központilag irányított közigazgatási egységeket hozott létre, amelyeket professzionális hivatalnokok igazgattak. Qin Shihuangdi tehát megteremtette azt a centralizált, bürokratikus kínai birodalmat, amely tulajdonképpen máig működik – igaz, ma nem a császár, hanem a pártfőtitkár-államelnök a legnagyobb boss, de ez a lényegen nem változtat.

Ennyit tudunk nagyjából biztosan – ám az Első Császárral kapcsolatban az igazán érdekes sztorik a nagyszabású történelmi tetteken túl kezdődnek. A kínai történelemkönyvek mintegy kétezer éve hosszasan részletezik, hogy hősünk micsoda szörnyű alak volt. Mint minden rendes birodalomalapító, Qin Shihuangdi is véreskezű diktátorként jelenik meg az utókor értékelésében, aki ellenségeit lemészároltatta, szövetségeseiben nem bízott, és a legkülönfélébb olyan problémákkal küzdött, amelyeknek ma külön osztályuk van a jobb pszichiátriákon. A konfuciánus tudósokat, akik kevésbé lelkesedtek unortodox módszereiért, fővárosának főterén élve elásatta. A birodalomban fellelhető könyveket – amelyek mindenféle gyanús alakok gondolatait tartalmazták – összegyűjtötte és elégette. Mérsékelt szociális érzékenység jellemezte, viszont rajongott a marha nagy, méregdrága és tök felesleges projektekért. Több százezer ember több évtizeden át dolgozott azon, hogy hatalmas sírt építsen magának esetleges elhalálozása esetére. De hogy addig is legyen hol meghúznia magát, fényűző palotaegyüttest emeltetett, az északi határon pedig felhúzatta a Nagy Falat. Mindemellett különféle paranoiái mellett igencsak babonás is volt: kuruzslókat, varázslókat, mágusokat és egyéb sarlatánokat küldött szerteszét a világba, hogy felkutassák számára az örök élet elixírjét. Mondjuk ha ez sikerült volna, kérdés, hogy mit kezdett volna a hatalmas sírral, de ezt most ne feszegessük.

Mindenesetre a varázsszer nem lett meg, amire abból következtethetünk, hogy Kr. e. 210-ben, alig tizenegy évnyi uralkodás után a nagy egyesítő váratlanul megbetegedett és meghalt. Még langyos teteme felett utódlási harcok törtek ki, az emberek pedig fellázadtak, s Kr. e. 206-ban egy felkelő vezér kiirtotta az uralkodócsalád maradékát, a csodás palotaegyüttest porig égette, és az Első Császár birodalma csúfos véget ért. Más kérdés, hogy az ezt követő Han-dinasztia – kihasználva azt, hogy a piszkos munkát már elvégezték előtte – megkötötte a maga kis kompromisszumait, és ennek köszönhetően több mint négyszáz éven keresztül a trónon maradhatott (a mostani budapesti kiállításon ebből az időszakból is bőven láthatunk remek műtárgyakat). A meló tehát, amelyet Qin Shihuangdi az egységes kínai birodalom kiépítésébe beletett, nem veszett kárba, csak éppen nem ő vagy leszármazottai élvezhették annak gyümölcseit.

Sajnálatos módon az alaptényeken kívül valójában nagyon keveset tudunk az Első Császárról. Szinte minden információ, amivel személyéről rendelkezünk, egyetlen forrásból származik: A történetíró feljegyzései (Shiji/Si-csi) című könyvből. A művet a Sima Tan (Sze-ma Tan, Kr. e. 165–110) nevű Han-kori udvari csillagász kezdte el írni, s fia, a poziját megöröklő Sima Qian (Sze-ma Csien, Kr. e. 145–86 k.) fejezte be, s általában ez utóbbi nevéhez kötik a 130 fejezetes könyv egészét. A csillagászok mindenfélével foglalatoskodtak, ami az idővel kapcsolatos, így juthatott az apuka eszébe, hogy megírja az egész világ (érts: Kína) történetét a kezdetektől a saját koráig. A könyvben természetesen külön fejezet foglalkozik az Első Császárral, és a Qin-kor több fontos szereplője is önálló életrajzi fejezetet kapott. Ezekből állt össze az a narratíva, amelyre az elmúlt kétezer évben mindenki épített.

A történetíró feljegyzései a kínai ókor legfontosabb forrása, emellett szépirodalmi műnek se utolsó, Kínában máig része az általános műveltségnek. Mint azonban minden történeti krónika esetében, itt is felmerül a hitelesség kérdése – különösen az Első Császárról szóló részeknél, amelyek időben viszonylag közel estek a szerzőkhöz. Ez a közelség egyrészt azt jelenthette, hogy a krónikásoknak nagy mennyiségben rendelkezésükre álltak megbízható források; másrészt azonban azt is, hogy jó okuk volt így vagy úgy kalapálgatni kicsit a történeten.

Az Első Császárral foglalkozó fejezet – mint általában a kínai krónikák hasonló részei – kompiláció, amelyben háromféle szövegtípus szerepel ömlesztve. Egyrészt ott vannak az évkönyvszerű bejegyzések, amelyek egy-két dögunalmas tőmondatban rögzítik, mi történt az adott évben. Másrészt a szöveg nagy terjedelemben idéz elsődleges forrásokat: császári feliratokat, beadványokat és még egy komplett esszét is. A harmadik, legszínesebb réteget pedig azok a történetek alkotják, amelyek a szereplők személyiségét és motivációit, illetve az események részleteit igyekeznek bemutatni.

Az évkönyvszerű bejegyzésekkel nincs különösebb probléma. Számos régészeti lelet és más szöveges forrás megerősíti, hogy a Shijiben említett csaták valóban lezajlottak, az adott intézkedések tényleg megszülettek, és a fejek tényleg le lettek vágva, méghozzá nagyjából akkor, amikorra azt Sima Qian teszi. A szó szerinti idézetek is nagy valószínűséggel hitelesek, bár esetükben számolni kell némi szerkesztéssel, rövidítéssel, egyengetéssel. A gondok a legizgalmasabb részeknél, a sztoriknál kezdődnek. Ezek aligha származhattak más forrásból, mint valamelyik Sima – vagy adatközlőjük – fantáziájából. Olyan titkos megbeszélések, párbeszédek és intrikák szerepelnek e passzusokban, amelyek részleteit az érintetteknek igencsak jó okuk volt halálukig titokban tartani. A szerzők tehát aligha támaszkodhattak hiteles beszámolókra, így nemigen járhattak el másként, mint néhány száz évvel és néhány ezer kilométerrel arrébb egy másik kultúrában Thuküdidész, aki az elhangzottakat „úgy írta le, ahogy véleménye szerint egy adott helyzetben kinek-kinek a legvalószínűbben beszélnie kellett”. Ez a módszer viszont könnyen a történeti fikció felé viszi el a mégoly jószándékú krónikást is.

A dolgok természetéből adódóan éppen ezek a kitalált históriák maradtak meg a legélénkebben az utókor emlékezetében. Az unalmas tényeknél ugyanis sokkal érdekesebb például az a részlet, amely szerint az Első Császár apja nem is Qin előző királya volt, hanem annak egyik főembere – vagyis a nagyhatalmú uralkodó zabigyerek volt. Vagy az a történet, mely szerint a császár egyszer idegállapotba jött néhány vihart keltő szellem miatt, s mérgében kivágatta a lakóhelyükül szolgáló hegy összes fáját. Vagy az, hogy Qin Shi Huangdi mindennap másik palotájában aludt, és aki elárulta aktuális tartózkodási helyét, azt sitty-sutty kivégezték. Vagy hogy különféle babonás jóslatok alapján hozott fontos állami döntéseket. Valójában az említett könyvégetés és tudósüldözés is ilyen, elég regényesre sikeredett részekben szerepel, megtörténtükre nincs bizonyíték. Sima Qian a nagy számokkal sem spórolt. Például A történetíró feljegyzéseiben szereplő adatok szerint a birodalomegyesítő háborúkban Qin seregei egymillió-hétszázezer ellenséges katonát öltek meg, az egyesítés után százhúszezer gazdag családot telepítettek a fővárosba a legyőzött fejedelemségekből, és hétszázezernél is több megcsonkított elítélt dolgozott a császári sír és palota építkezésén. Bár a kínaiak akkor sem voltak kevesen, ezek a számok erősen túlzónak tűnnek.

Persze ha csak a tényleges örökségét nézzük, abból is nyilvánvaló, hogy az Első Császár meglehetősen kellemetlen fráter lehetett. Kontinensnyi méretű birodalmakat nem elsőbálozó szűzlányok szoktak létrehozni, és a sírja körül kiépített nekropoliszból előkerült leletek sem arról tanúskodnak, hogy Qin Shiuangdi bármikor is az „év főnöke” díjra hajtott volna. Ugyanakkor mégis felmerül a gyanú, hogy A történetíró feljegyzései – amelyből aztán minden későbbi írás, színdarab, film, sorozat és számítógépes játék merített, beleértve persze a Múmia trilógia borzalmas harmadik részét is – a valóságosnál valamivel sötétebb képet fest a császárról.

Ebben nagy szerepe lehetett a politikának. A két Sima annak a Han-dinasztiának az udvarában dolgozott, amelynek legitimációjához fontos volt az előző dinasztiát jól szétsavazni. A kínai történetírás az aktuális dinasztia legitimitását mindig úgy igyekszik igazolni, hogy az előző korszak utolsó uralkodóit züllött, kegyetlen, tehetségtelen zsarnokokként mutatja be: hiszen csak így van oka az Égnek visszavonni az uralkodásra adott megbízatást, és átruházni azt a mostani urakra. Ebből a szempontból az lett volna furcsa, ha a Han-kori történetírók nem kiabálnak kígyót-békát Qinre.

Felmerül azonban egy másik szempont is. Sima Tan és Qian ugyan udvari csillagászok voltak, de korántsem ápoltak felhőtlen viszonyt saját uralkodójukkal, a pechükre igencsak hosszú életű Han-házi Wu (Vu) császárral. Sima Tan konkrétan abba halt bele, hogy a császár nem hívta meg egy fontos állami áldozatbemutatásra, ahol pedig úgy érezte, ott lett volna a helye. A fiút, Sima Qiant ugyanez a Wu császár kasztráltatta, amiért kiállt egy tábornok barátja mellett, aki ellenséges fogságba esett. Sima Qian a szégyenletes büntetés helyett választhatta volna a halált, de nem tette: úgy érezte, fiúi kötelessége befejezni apja munkáját, a világ krónikáját. Viszont értelemszerűen nem lett nagy rajongója a császárnak. Ellenérzéseit közvetlenül nem fejthette ki, de elég erős a gyanú, hogy Qin Shihuangdi alakjában valójában a Han-házi Wut ábrázolta. A két figura között valóban számos párhuzam akadt: mindketten vonzódtak a véres hadjáratokhoz, a grandiózus építkezésekhez és hűséges hivatalnokaik rendszeres megtizedeléséhez. Elképzelhető, hogy Wu császár egyéb negatív jellemzőit – babonásságát, paranoiáját, hiszékenységét – Sima Qian az Első Császár alakján keresztül énekelte meg. Ez nem lett volna szokatlan a kínai hagyományban, ahol a tudós-irodalmár-hivatalnokok gyakran úgy védték be magukat, hogy amikor a saját császárukat akarták szidni, egy jó pár évszázaddal korábbi uralkodó rémtetteiről írtak verseket, „akinek nem inge, ne vegye magára” alapon.

Akármennyi igaz is az ókori krónika történeteiből, az biztos, hogy az Első Császár megkerülhetetlen történelmi figura. Nagyságát a Szépművészeti Múzeum kiállításának darabjai is meggyőzően illusztrálják. Érdekesség, hogy A történetíró feljegyzései részletesen leírja Qin Shihuangdi sírját, azt állítva, hogy abban egy egész miniatűr világot rendeztek be. A sírdombot azonban – bár pontosan tudjuk, hogy hol van, sőt borsos belépődíjért még a tetejére is felmászhatunk – mindmáig nem tárták fel, a régészek csak a környékén kapirgálnak. Az agyaghadseregről viszont, amely másfél kilométerre van a sírtól, a könyv egyáltalán nem tesz említést. Erről vagy nem tudtak a szerzők, vagy a sírhoz képest nem tartották elég fontosnak ahhoz, hogy szóljanak róla. Szerencsére az 1970-es években kútásó parasztok felfedezték a katonákat rejtő vermet, és most a magyar közönség is láthatja az Első Császár néhány harcosát. Érdemes élni a lehetőséggel és megnézni őket – ki tudja, mikor járnak erre megint.