Az autoszociobiográfia műfajával kapcsolatban Magyarországon általában Annie Ernaux írói munkásságára szokás asszociálni, nyilván a Nobel-díjának (is) köszönhető ismertsége okán, és legfőképpen, mert egy interjúban ő maga alkotta meg az elnevezést – ugyanakkor a francia szellemi-irodalmi szcénán némileg eligazodó olvasók az utóbbi években találkozhattak e fogalommal kapcsolatban Didier Eribon és Édouard Louis nevével, szövegeivel is. Mint a műfaj neve – vagyis hogy az „autobiográfia” szó közepére betüremkedik a „szocio”-tag – is felfedi, 

mindhárom szerző számára nagyon fontos a szociológiai szemlélet,

s ezen belül is rendkívüli módon hatott rájuk Bourdieu munkássága, specifikusan pedig saját önéletírói példája és személyes osztályváltó története. Ugyanakkor érdemes itt hozzáfűzni, Didier Eribon és Édouard Louis szintén gyakran hivatkozik Annie Ernaux-ra is, előszeretettel idézve mondatait, állításait, értékeléseit és önreflexív ítéleteit; sőt, az lehet az érzésünk, hogy mivel Bourdieu-nél sokkal plasztikusabb módon adja át érzéseit, reakcióit egyes problémákkal kapcsolatban, az ő motivációit jobban értik, jobban tudnak azonosulni nemcsak az általa megtapasztaltakkal, hanem az általa mondottakkal, azaz bizonyos nyelvi megfogalmazásaival is.

Szembetűnő, hogy a fent idézett szerzők – noha a tét minden esetben az, hogy egy személyes történeten keresztül a kollektívat mutassák fel – e speciális műfajon belül is különböző írói célokat és stratégiákat követnek. Annie Ernaux – egyszerű, lecsupaszított stílusa ellenére is – szépíró a szó legjobb értelmében, míg Didier Eribon Visszatérés Reims-be című önéletrajza egy szociológus munkája, aki saját élettörténetére úgy tekint, mint amely plasztikusan példázza az osztályváltás (és a meleg közösségbe való bekerülés) folyamatát a 20. század második felében, ezért folyamatosan kommentálja, magyarázza azt, egyes mozzanatait pedig elméleti keretbe helyezi. (Igaz, addig nem megy el, mint közös mesterük, Bourdieu, aki az Egy önanalízis vázlatában már előre leszögezi, csak azokat a vonásokat fogja beemelni a könyvébe, amelyek fontosak szociológiai szempontból, s amelyekből megérthetjük munkásságát, annak intellektuális mozgatórugóit – legfőképpen iskoláinak történetét, hogy miért és miként lett belőle, mezőgazdasági munkások leszármazottjából csúcsértelmiségi.) 

Édouard Louis könyvei pedig egyszerre képviselnek köztes, mégis sajátos pozíciót Ernaux és Eribon között: a szociológus nézőpontjából megírt, ugyanakkor irodalminak tekinthető szövegek ezek,

részletes, aprólékos helyzetleírásokkal, reakciókkal – azonban szándékoltan minden különösebb esztétikai igény nélkül valók, s olykor mintha „vádiratba”, esetleg „kiáltványba” fordulnának. Arányokról van tehát szó, arról, hogy milyen elosztásban érvényesülnek az „összetevők” az egyes szövegekben: hogy melyik szerző miként használja ki (voltaképpen: találja fel) az autoszociobiográfia műfaját, vagyis miképpen keresztezi a szociológia tudományát és az önéletrajzot/önéletírást. (Érdekes, hogy az ún. „szépírók”, azaz Ernaux és Louis gyakran fotókkal is alátámasztják történeteiket.)

De másképp is láthatjuk a leszármazási vonalat. Egyrészt felfoghatjuk ezt a sort a kronológiát követve vagy nemzedéki kérdésként: Bourdieu a harmincas évek legelején született, Annie Ernaux 1940-ben, azaz ha nem is teljesen egyivásúak, nagyjából ugyanahhoz a generációhoz tartoznak – igaz, utóbbi ma is él és alkot, azaz már most is jó huszonöt évvel túlélte Bourdieu-t. Didier Eribon csak kicsivel később, de már a háború után született, 1953-ban, a harminchárom éves Édouard Louis viszont még ma is nagyon fiatal írónak számít. 

Osztályváltók mindannyian, felfelé mozogtak a társadalmi hierarchiában, mégsem teljesen ugyanannak a történetnek a részesei:

például ha Annie Ernaux Évekjére gondolunk, az abban a könyvben megjelenő társadalmi-szellemi környezet és tárgyi kultúra több évtizedet felülelő bemutatása nagyjából ott zárul, amikor Édouard Louis a világra jön. Vagy éppen: amikor Eribon családja „lakótelepre” költözik, az még messze nem azonos a ma megszokott sokemeletes tömbházakkal: melegvíz, fürdőszoba nélküli kis, földszintes házakat jelent egymás melletti elrendezésben – a kis Eddy Bellegueule (a későbbi Édouard Louis, ugyanis ő a nevét is elhagyta időközben) a 2000-es évek derekán azoban már olyan munkáslakásban él, ahol evidencia a villany és a tévé: a nélkülözés az ő környezetében nem ezen a szinten jelentkezik. (Másfelől viszont mindez bonyolultabb az egyszerű kronológiánál: azt is látni kell, hogy gyakran már szülői szinten is jelentkezik az elmozdulás, a társadalmi emelkedés, a jobb körülmények közé, akár magasabb – például kiskereskedői – státuszba kerülés, s ennek csak részben oka a társadalmi szerkezetváltás, bőven előidézhetik személyes ambíciók is: ugyanakkor a család még marad a munkásosztályon belül.)

Érzékelünk azonban egy másik választóvonalat is ebben a sorban: Didier Eribon és Édouard Louis önéletrajzai annyiban eltérnek az „elődökétől”, hogy ők nem heteroszexuálisak, ekképpen

osztályváltásuk összekapcsolódik egy másik narratívával is: melegségük megélésével,

felvállalásával, ami saját társadalmi közegükben minden bizonnyal még rázósabb volt, mint polgári környezetben lehetett volna – nemi orientációjuk elismertetése gyakran az értetlenségnél is sokkal súlyosabb akadályokba, akár agresszióba is ütközött. Természetesen genderszempontból fontos a női aspektus is: Annie Ernaux könyveiben egyfelől a szerény családi körülmények közül érkező lányok (tovább)tanulási és érdekérvényesítési lehetőségeinek bemutatását tekintve, más szempontból pedig a női szexualitás számos, szociológiai és történelmi szempontból is figyelmet érdemlő mozzanata felől (házasságon kívüli kapcsolatok, gyermekvállalás, abortusz, nemi erőszak). Nála, osztályváltó nőnél mások az alapkérdések, s mások a tétek is, mint a többieknél. A nők helyzetére azonban Eribon és Louis is reflektál a nagymama vagy az édesanya sorsán keresztül: utóbbi egész könyvet szentel anyjának, aki második válásáig – mintegy felszabadulásáig – sok sorstársához hasonlóan alá volt vetve a férfiakaratnak, olykor a fizikai vagy verbális bántalmazásnak: a munkásosztály ugyanis rendkívül patriarchális belső törvények szerint éli meg a mindennapokat.

A melegek számára ez a közeg végképp élhetetlen: számukra a tanulás jelenti a menekülőútvonalat, az esélyt, hogy kiszakadva a saját osztályukból és földrajzi terükből egyáltalán fel tudják vállalni szexualitásukat. Mindez bizonyos értelemben paradoxon: 

a mássá (értelmiségivé) válás számukra egyidejűleg az önmagukká válást (a természettől adott melegség szabad megélését) is eredményezi.

Menekülésről van szó tehát, ami viszont annyiban mégiscsak a szülők támogatásával történik, hogy noha sok aspektusát nem értik gyermekük választott, új életének, segítő kezet adnak neki a továbbtanuláshoz, vagy legalábbis nem akadályozzák értelmiségi pályára kerülését. Ezzel azonban megadják a lehetőségét annak is, hogy csemetéjük elhagyja, hátrahagyja őket, s egy olyan világba kerüljön át, ahonnan már nincs teljes értékű visszatérés. Hogy évekre szakítson velük, mint Eribon tette, aki apja haláláig nem ment vissza Reimsbe, vagy hogy egyszerűen csak egy másik koordinátarendszerbe kerüljön, amelyet nemcsak eltérő témák, ízlés jellemeznek, hanem a közös nyelv elvesztése is. Ami nemcsak a beszédfordulatok másmilyenségével vagy a sztenderd nyelv és a dialektus szembenállásával megragadható, noha természetesen ezekben is jelentkezik – a Leszámolás Eddyvel-ben például a pikárd nyelv emlegetése és a kurzívval szedett idézetek is ezt mutatják – , hanem azzal is, hogy a teljesen eltérő fogalmi háló miatt megszűnnek a kommunikáció nyelvi lehetőségfeltételei is: a családtagok már nem értik, mit akar, mit beszél a másik. (A család nyelvhasználata, kinézete szégyennel is tölti el a feltörekvő utódot, már csak ezért is ajánlatosnak érzi minél messzebbre kerülni.)

Ezt a szakítást véghez lehet vinni szimpla eltávolodással, elköltözéssel, egyetemi-kollégiumi környezetbe kerüléssel és ritkább hazajárással, de akár radikális elzárkózással, hosszú elvonulással, a kapcsolatok teljes megszüntetésével is. Többféle fokozata van, de kikerülhetetlen – ugyanakkor látszólagos is. Merthogy nagyon jellemző, hogy 

végül mindnyájan megkísérelnek visszatérni:

ha már másképp nem sikerül, akkor oly módon, hogy megírják a családjuk, szüleik történetét, gyakran nem is egyetlen kötetben. Hiába ágálnak ugyanis ellenük, a szeretet és kötődés nem szűnik meg csak úgy. Ráadásul ők ismerik legjobban az élettörténetüket, melynek sok mozzanatát – gyengeségeket és erősségeket, nehézségeket, betegségeket – igyekeznek megmutatni, méghozzá többnyire mély empátiával, valódi felelősségvállalással vagy akár a hatalommal szemben is megvédve őket: Annie Ernaux és Édouard Louis külön könyveket szentel apjának és anyjának, nehézségekkel teli életüknek, illetve betegségeiknek vagy haláluknak (Annie Ernaux: A hely, Egy asszony, Je ne suis pas sortie de ma nuit [Nem léptem ki az éjszakámból]; Édouard Louis: Akik megölték apámat, Egy asszony küzdelmei és átváltozásai). Sőt az utóbbi „apakönyvének” kiáltványszerű fejezeteiben egyesével mutat rá azokra a politikusokra (jobboldaliakra, baloldaliakra és liberálisokra egyaránt), akiknek politikája, szociális és egészégügyi intézkedései lehetővé tették, hogy a dolgozó osztály megélhetése (és életkörülményeinek normalitása) egy esetleges egészségkárosodás után végképp ellehetetlenüljön – vagy ahogy az író fogalmaz:

hogy a szegénység átforduljon nyomorba.

Az autoszociobiográfia ennek megfelelően természetesen baloldali, sőt, marxista műfaj, amely az „osztály”, sőt az „osztályharc” fogalmaival is operál, ha másképp nem, akkor legalább előfeltételezésként, a háttérben. Ehhez képest érdekes, ahogy képviselői rácsodálkoznak, hogy szüleik generációja – csalódván a baloldali politikusokban – ideig-órág kokettált a szélsőjobboldallal is, tőlük várva a megoldást, hogy aztán ismét váltson. Olyan forma ez tehát, amely, mint láttuk, elsősorban Franciaországban került a figyelem középpontjába, ám lassanként transznacionális-transzkulturális jelenséggé lesz, és Európa más helyein – például Németországban – is követőkre talál.