Édouard Louis eddig hét kötetet számláló életműve tulajdonképpen egyetlen összefüggő szeptológiaként is kezelhető, amelynek 

alfája és ómegája a munkásosztálybéli családi miliő, az abból történő kiszakadás, és az értelmiségivé válás traumája.

Bár van némi redundancia ezekben az írásokban, a történetek közötti átjárás és párbeszéd elkerülhetetlen részei a családtörténet pontos feltárásának.

Louis egyik legújabb – Pataki Pál kiváló fordításának köszönhetően immár magyarul is olvasható – kötete, a Monique szökése sem előzmények nélkül érkezik a befogadói térbe. A szerző több ízben megágyazott ennek az anyának címzett vallomásos regénynek: egyrészt a fizikai és a verbális abúzus folyamatos tematizálásával, másrészt pedig az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című írásával, amelyben a szülők diszfunkcionális házasságát, majd az azt követő válást örökítette meg. Jóllehet a fókusz nem változik, a Monique szökése mégis kitűnik az életműből, 

az elidegenítés és az önnön származási közegétől való rideg távolságtartás nagymesterének ugyanis egyértelműen ez az eddigi legérzelmesebb szövege.

A szerző osztályváltása rendszerint éket ver az elbeszélés tárgya és az elbeszélő közé, inherens módon járva át az életmű egészét, ezúttal azonban a saját vertikális mobilitás helyett a horizontális társadalmi mobilitás kerül a középpontba, mégpedig az anya, Monique szökése. A szökésnél kevés kifejezőbb szó van az olyan életekre, amit ebben a vallomásos regényben láthatunk. Monique története ugyanis szökések sorozataként kerül színre: első házasságából huszonéves korában menekül el agresszív és alkoholista férje elől, ezt követi a hasonló mintára épülő, ám közel két évtizedig tartó második házasság, majd az utolsó, jelen elbeszélés alapjául szolgáló bejegyzett élettársi kapcsolat. Az egzisztenciális és érzelmi biztonság helyett e kapcsolatok mind börtönként szolgálnak, melyben Monique az örökké üldözött, szökésre ítélt rab.

Tulajdonképpen az egész történet összefoglalható annyival, hogy a fiú egy érzelmileg erősen terhelt szülő-gyerek kapcsolaton felülkerekedve segít anyjának elmenekülni egy abuzív férfitől, és új életet kezdeni. 

A szöveg mélyrétegeiben azonban megannyi egzisztenciális kérdés merül fel.

Miért kényszerül valaki negatív sorsmintái folyamatos megismétlésére? Miért választja valaki harmadjára is a biztos rosszat a szabadság helyett?

A Monique szökése rámutat arra, hogy a valódi depriváció nem az ágencia hiánya: ez csak a tünete annak az anyagi megfosztottságnak, ami nem teszi lehetővé a kiszakadást egy bántalmazó, ám financiális biztonságot nyújtó környezetből. Louis egyszersmind kikezdi a szabadság évezredes hagyományokkal rendelkező, magasröptű és nagyratörő filozófiáját és a determinizmus okát a származáson túl a pénz hiányával magyarázza: „hány ember vagy hány nő lenne képes új életet kezdeni, ha valakitől megkapnák az ehhez szükséges összeget?” (96)

Hovatovább, Louis kósza kísérletet tesz arra, hogy meghatározza a szabadság árát és feljegyezze azokat az összegeket, amelyekkel anyja szökését támogatta: „kölcsön Didier-től: 200 euró, hűtőszekrény: 500 euró, taxi a szökéshez: 15 euró, kaució a házra: 1100 euró, átutalás az Új Élet első hónapjainak költségeire: 2000 euró stb.” (122) Louis végül elveti a szabadság számszerűsítését, az olvasó csak egy-egy összeggel találkozik, melynek kimondott célja van: „provokálni akartam az irodalmat” (122), kideríteni, hogy „vajon bármit képes elmondani az irodalom?” (123)

Nem találni olyan darabot az életműben, amely ne tenné tárgyává az irdalom és a nyelv kérdését. Visszatérő szemrehányás, hogy az irodalom az értelmiség privilégiuma, mely képtelen olyan történeteket elbeszélni, olyan viszontagságos életutaknak nyelvet adni, mint amilyenekkel a munkásosztályban felnővő szerző nap mint nap találkozott. Ezekről nem lehet szó, mert az ilyen életek kívül esnek az irodalmat alkotó és fogyasztó értelmiség perifériáján, legalábbis a narratíva kissé elfogultan, az egész művet átitató dogmaként sugallja ezt.

Louis apró gesztusok segítségével teszi kollektív társadalmi konstrukcióvá az irodalmat.

Egyrészt az osztálykérdés tematizálásán és az egyenlőtlenségek kíméletlen megragadásán keresztül, másfelől pedig a nyelvi megformáltságon át. Louis egy olyan redukált, tényközlésre épülő nyelvet választott, ami lehetővé teszi az átjárást a társadalmi osztályok között, hiszen osztálytól függetlenül, mindenki számára érthető igazságokat ír le a maga szikár, dokumentarista stílusában. Mindezek kimondása érdekében vállalja a konfrontációt a saját családjával, ami a Monique szökésének egy sarkalatos pontja lesz, ugyanis ez a könyv legalább annyira szól Eddy Bellegueule[1] szökéséről, mint az anyjáéról. A szerző osztályváltása bizonyos értelemben a családtörténet cenzúrázatlan papírra vetésében öltött testet, melynek egyik következménye, hogy a testvérei elhidegültek Louis-tól, a szüleivel pedig számos vitába bonyolódott az írásai miatt. A szerző a családi szakadásokat életképszerűen ebben a könyvben is fel-felvillantja.  Ezek az autobiográfiák végső soron a szabaduláshoz vezető út macskakövei, hiszen „paradox módon ezek a könyvek tették lehetővé számomra, hogy segítsek anyámnak elmenekülni és újratervezni az életét.” (87) Sőt mi több, a Monique szökése definiálja újra ezt az anya-fia kapcsolatot.

Louis többezer kilométer távolából, Athénból segíti anyja menekülését: 

önmagát parentifikálva próbál visszaadni valamit egy olyan életből, amelyből több mint öt évtizedet elraboltak.

Monique ugyanis „ötvenöt éves volt, és életében most először élt egyedül, a gyerekei nélkül, férfi nélkül, anélkül, hogy másokról gondoskodnia vagy másoknak állandóan segítenie kellene.” (138) Olyan alapvető megfosztottságokról van itt szó, ami a legtöbb olvasó hétköznapi életének a részét képezi. Éppen ezért megrendítő, hogy valakinek több mint ötven éven át kell szenvedni ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen kipróbálni a libanoni konyhát, megtanulni a számítógép használatát, először külföldre utazni, repülőre ülni vagy színházba menni.

A szökést és az elbeszélést egyaránt egy közös utazás koronázza meg, Hamburgban ugyanis színre vitték Louis Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című regényét. Ez a darab egy olyan metaperspektívát teremt a nézőként jelen lévő Monique számára, amelyen keresztül egy rövid időre teljes múltja hozzáférhetővé válik, egyszersmind egy csodálatos metamorfózisként szemlélheti saját sorsát. Így válik Moique a leghétköznapibb, mégis legvalóságosabb hősnővé, egy olyan sikertörténet alanyává, amelynek örömében a regény által az olvasó is osztozik. Ahogyan a szerző a zárlatban maga is megvallja: „egyetlen írás sem szerzett még nekem annyi örömet, mint ez a könyv.” (181)

Édouard Louis: Monique szökése. Fordította Pataki Pál. Budapest, Napvilág, 2025. 181 oldal, 3500 forint

*

Jegyzet:

[1] Édouard Louis Eddy Bellegueule néven született. Irodalmi debütálásával egyidejűleg nemcsak a származási osztályának fordított hátat, hanem születési nevének is, ahogyan ezt az En finir avec Eddy Bellegueule (Leszámolás Eddy-vel, 2015, Ab Ovo) című könyve is jól szemlélteti. Ebben a műben Louis egyszerre szakít a munkásosztálybéli miliővel és vall a nélkülözésben eltöltött gyerekkorról, továbbá saját homoszexualitásáról, amelyet egy olyan közegben kellett megélnie, ahol ez a legkevésbé számított normatívnak.