Édouard Louis önéletrajzi írásai nemcsak a szegény, vidéki munkáscsaládból való térbeli, de a társadalmi menekülést is elmesélik. A társadalmi csoportok közötti, általában felfelé történő mozgást a francia nyelvben a transfuge kifejezéssel (szó szerint "átmenekülő") jelöli, de ennek negatív felhangja ebben az új szociológiai jelentésében sem tűnik el. A magyar nyelv eufemizmusával (társadalmi osztályok közötti átjárás) szemben ugyanis 

nem csupán felemelkedés, hanem árulás, elégtétel és végleges elszakadás is.

Az író első, magyarul 2015-ben megjelent regénye (Leszámolás Eddyvel) a szerző hányattatott gyerekkorát mutatja be egészen a gimnáziumba való felvételéig, ami szimbolikusan a menekülés felé tett első lépést is jelenti számára. Ebből a regényből már világos, hogy az önéletrajzi írás Édouard Louis esetében a transfuge irodalmi tematizálását is jelenti majd – ennek politikai vonatkozásaival együtt. Most két újabb önéletrajzi írását olvashatjuk magyarul, Pataki Pál kiváló fordításában. Ezek mintegy diptichonként az anya (Egy asszony küzdelmei és átváltozásai) és az apa (Akik megölték apámat) történetét szövik egybe az első személyű élettörténettel. Noha továbbra is önéletrajzi emlékezés és a transfuge^[1] tapasztalata uralja a szövegeket, ezekben a főhős megszólaltatja szüleit, és rajtuk keresztül beszéli el a szegénységet és a nyomort, amiben most, immár párizsi értelmiségiként, felismeri önmagát. Ez a saját élet az apa ellenében, annak ellentéteként jön létre („Aki az ő életének történetét írja meg, az én távollétem történetét írja meg.” [Akik megölték…, 18]); míg az anya esetén a kizárásban és a szégyenben valósul meg („sikerült előtted titokban tartanom az életemet, és végső soron megakadályoznom, hogy az anyám legyél!” [Egy asszony…, 14]).

Az első regényből már ismert motívumok térnek vissza, így a homoszexualitás, a férfi és női szerepek, illetve a társadalmi osztályok rideg szétválása.

A történetek ismétlődnek a regényeken belül és a regények között, mintha ezzel jeleznék a szövegek, hogy a traumát újra meg újra el kellene mondani: „A legjobb orvosság létezésének elviselésére saját életének elbeszélése volt” (Egy asszony…, 45); meg kéne mutatni: „Nézz, apu, nézz!” (Akik megölték…, 25); és el kellene panaszolni. Az apa–fiú és anya–fiú kapcsolatot a két írás emléktöredékekben jeleníti meg, azonban az első személy mindkét szövegben a háttérbe húzódik, és tered ad a történetek politikai dimenzióinak.

Első regénye kapcsán Édouard Louis egyszer megírta, hogy a kiadója először visszadobta kéziratát, mondván, az abban megjelenő szegénység már egy évszázada nem létezik, és senki sem hinné el a történetét. „Düh és a reménytelenség fojtogatott, ahogy újra és újra elolvastam az e-mailt.”^[2] Vajon az apa és az anya története hihetőbb, valószerűbb lenne? Nem, de egy végtelenül ismétlődő vádirat elemeiként mégis valóságosként mutatkoznak meg: „Ezt is elmeséltem már – de mivel senki sem szeretne olyan életekről hallani, mint a tiéd, mi mást tehetnék, mint hogy újra meg újra elmondom? Addig, amíg végre meg nem hallgatnak minket. Míg kénytelenek nem lesznek meghallgatni. Hát nem kellene kiabálnunk?” (Akik megölték…, 21-22) A bizonyítás terhe a szerzőre hárul, de ezzel együtt a felelősöket is megnevezi. Ezt az apa esetében már a cím előre jelzi: Akik megölték apámat. De vajon kiket takar a rejtett alany? Ki tehet az apa szociális helyzetéről és fizikai állapotáról? Ki felel ezért az életért? „[É]ppen ezért akarom kimondani őket, mert vannak gyilkosok, akik a névtelenségnek és a feledésnek köszönhetően megmenekülnek a szégyentől, és félek, mert tudom, hogy a dolgok árnyékban, az éj leple alatt történnek. Nem hagyom, hogy elfelejtsék őket. [...] Azt akarom, hogy nevük bosszúból kerüljön be a történelembe”. (Akik megölték…, 87-88) 

Louis regénye az anya esetében ugyancsak a látszólag és láthatóan kárba veszett, elfecsérelt, tönkretett élet okait kutatja. Ahogy a cím (Egy asszony küzdelmei és átváltozásai) sejteti, itt még nincs minden veszve. A veszteségek helyreállíthatók, és 

az anya számára fennáll a lehetőség, hogy fiát követve végül elmeneküljön a társadalmi és vidéki elszigeteltségéből.

Az elbeszélés politikai dimenziója árnyaltabban jelenik meg, mint az apa esetében, hiszen a társadalmi osztályok szétválása mellett előtérbe kerülnek a merev, átjárhatatlannak tűnő férfi-nő szerepek is. Az anya vágya a régóta tervezett szabadulás abból a börtönből, amit házassága, családja és vidéki élete jelent. A nő, az anya, és az őt körülvevő összes asszony tapasztalata a már szinte láthatatlanná vált erőszak és alávetettség: „Azóta, hogy nem éltem vele együtt, csak erőszakot láttam az életében. Az új világomban a nőkkel nem úgy bántak, ahogy az anyámmal vagy más asszonyokkal bántak a faluban. [...] A gimnáziumban és az egyetemen senkit nem ismertem, aki azt mondhatta volna, amit én elmondhattam: A nővéremet veri a férfi, akivel él, a bátyám pedig rendszeresen kezet emel a nőre, akivel együtt él. [...] Megtanultam észrevenni az erőszakot annak köszönhetően, hogy távol kerültem tőle, és mindenhol észre is vettem” (Egy asszony…, 93-94). Nem meglepő, hogy a férfiasság és a nőiség kérdése ekkora hangsúlyt kap a szövegben, hiszen a nő és az anya mint „politikai szubjektum” (Egy asszony…, 106) nem csupán egy homogenizált társadalmi osztályt takar. Mégis, érdemes ezt a könyvet együtt olvasni az apa történetével, amelyben a társadalmi kérdés árnyékában felsejlik a férfiszerep, a maszkulinitás határait feszegető kérdés. Táncolhat-e egy fiú az Aqua zenéjére? És az apa nézheti-e ezt? („Nézz, apu, nézz!”)

Mindkét írás bevallottan figyelmen kívül hagyja az irodalom (valós vagy képzelt) esztétikai elvárásait, és a politikai funkciójukat helyezi előtérbe. Az elbeszélő nyíltan állást foglal az ismétlés és az élő irodalom mellett: „Nem bánom, ha ismétlem magam, mert az, amit írok, amit mondok, nem az irodalom követelményeinek kíván megfelelni, hanem a sürgető szükség, a tűz táplálja”. (Akik megölték…, 22) Az anya elbeszélése már nem csupán mellőzi ezeket a követelményeket, hanem egyenesen szembeszáll velük, és ezek ellentéteként szilárdítja meg a regények irodalomfelfogását: „Most már tudom, hogy amit ők irodalomnak hívnak, azt az anyámékhoz hasonló életek és testek ellen hozták létre. Most már tudom, hogy az anyámról írni, az ő életéről írni annyit tesz, mint az irodalom ellen írni” (Egy asszony…, 19). Önéletrajzi regényeivel – vagy önéletrajzi elemeket tartalmazó kiáltványaival – Édouard Louis megalkotta a szembenállás kortárs ars poeticáját, és politikai feladattal ruházza fel az irodalmat. Hogy az apát idézzük: 

„szükség lenne egy jó kis forradalomra”.

Édouard Louis: Akik ​megölték az apámat. Fordította Pataki Pál. Budapest, Napvilág, 2024. 94 oldal, 3500 forint

Édouard Louis: Egy ​asszony küzdelmei és átváltozásai. Fordította Pataki Pál. Budapest, Napvilág, 2024. 128 oldal, 3500 forint

*

Jegyzetek:

^[1]  A kifejezés már az első regényben felbukkan, mintegy előrevetítve az elbeszélt jövőt, és később, az anya történetében már befejezett tényként, a társadalmi bosszú egyetemes eszközeként jelenik meg: „Bosszúból hátat fordítottam társadalmi osztályomnak [...]” (76) Érdemes megjegyezni, hogy a kifejezésnek (még) nincs magyar megfelelője, és a fordítás érzékletesen az elfordulásban jeleníti meg azt.

^[2] Édouard Louis: Why my father votes Le Pen, New York Times, 2017. május 7.