1749: Ha nem tévedek, akárcsak nekem, neked is Georges Duby és Robert Mandrou híres könyve, A francia civilizáció története volt az első fordítói megbízásod (én a Duby által írt részt fordítottam, te Mandrou-ét). Innen nézve A Kreml mágusa hányadik fordításod?

Pataki Pál: Az a könyv (ami 1975-ben jelent meg) nekem már a második munkám volt. Az elsőt 1974-ben adta ki ugyancsak a Gondolat: A történelem védelmében címen jelent meg válogatás Marc Bloch műveiből, éppen harminc évvel azután, hogy az iskolateremtő nagy francia történészt az ellenálló mozgalom tagjaként kivégezték a hitleri megszállók. Bloch írásai nagyon nagy hatással voltak rám, még az is felmerült bennem, hogy talán történelem szakra kellett volna mennem francia-német helyett. De hát ekkor már vezető tanár voltam a Radnótiban, nagyon szerettem tanítani, nyelvészeti kutatásokat is végeztem, nemsokára elindultam a Tankönyvkiadó pályázatán új gimnáziumi francia tankönyvek írására, szóval az ugyancsak nagyszerű Duby–Mandrou után nem maradt időm fordításra. Harmincöt éves szünet után, már nyugdíjasként kezdtem a francia irodalmat fordítani. 2011 óta A Kreml mágusa a tizennegyedik fordításom.

1749: Az általad említett tizennégy könyv közül melyik volt, amihez szoros érzelmi szálak fűznek, és melyik, amit nagyon utáltál? Egyáltalán, volt olyan, amit nagy élvezettel fordítottál, és olyan, amit nyögvenyelősen? Voltak-e a szövegértést vagy az ekvivalencia megtalálását illetően olyan problémáid, amiket érdemes elmesélni? És van-e a tizennégy között olyan könyv, amit visszatekintve egy kicsit másképp fordítanál?

PP: Nem volt egy se, amit utáltam, akkor nem vállaltam volna. Mindegyiket élvezettel fordítottam, többségüket magam ajánlottam a kiadó figyelmébe. Persze, volt néhány, aminek a fordítását különösen fontosnak tartottam. Az első ilyen felfedezésem Édouard Louis huszonegy éves korában publikált Leszámolás Eddyvel című önéletrajzi regénye. Eddy, aki Észak-Franciaország egy alig ezer lakosú községében, szegény, lumpen életmódot élő családban nőtt fel, már kisdiák korától tudatára ébredt homoszexualitásának, nagyon gyorsan szégyen, sőt undor forrása lett a családjának, iskolatársai verbálisan is és fizikailag is bántalmazták. Megrendítő őszinteséggel tárja fel megpróbáltatásait és reménytelen küzdelmét, hogy olyan legyen, mint a többi fiú, ugyanakkor szociográfiai alapossággal írja le a környezetet, ahonnan sikerült kitörnie. 2014-ben adta ki a Seuil kiadó, óriási visszhangot keltett. Éppen Franciaországban voltam, gyorsan felfigyeltem rá, a következő évben már több mint húsz nyelven jelent meg, nagyon büszke voltam, hogy a magyar is köztük volt. A könyv szerzőjét Franciaországban kivételes irodalmi tehetségként üdvözölték. A Le Figaro azt írta róla: „Ritka, mint a Halley-üstökös átvonulása, hogy egy könyv annyira eltérjen a többitől, hogy már a puszta létezése is csodának tekinthető.” Edouard Louis elfogadta a Francia Intézet és az Ab Ovo meghívását Budapestre, több újságíró interjút tervezett vele, de az utazást pár órával az indulás előtt lemondta hirtelen rosszullétre hivatkozva. 

Azóta sem bírom kiverni a fejemből, hogy a homofób inzultusok lehetősége ijesztette el a francia irodalom fiatal szupersztárját Budapesttől.

Hasonló örömmel fedeztem fel és fordítottam le a következő évben a francia irodalom másik kiemelkedő új alkotását, az algériai-francia író-újságíró Kamel Daoud Új vizsgálat a Meursault-ügyben című első regényét, amelyet az Actes Sud jelentetett meg. Ez egészen más jellegű irodalmi csemege. Meursault a főszereplője és narrátora Albert Camus világhírű regényének, Az idegennek, amely Magyarországon a Közöny címen vált ismertté. Daoud nagy rajongója Camus művének, és különösnek tartotta, hogy míg a regény szereplőinek, így Meursault szerelmének, szomszédjainak, ismerőseinek nevet adott, az a férfi, akit a tengerparti strandon a kora délutáni napfényben indok nélkül lelő, névtelen maradt, ő csak az „arab”, akiről több szó nem is esett. Daoud könyve róla és az ő családjáról szól; itt a narrátor Harun, az arab öccse, ő hétéves volt, amikor bátyját Meursault lelőtte, és attól kezdve egész élete a halott árnyékában zajlott le, és ment tönkre. Közben Harun ugyanúgy idegen lett 1962 óta független hazájában, mint Meursault a francia Algériában. Nagyszerűen megírt mű Daoud könyve, amely 2014-ben a Goncourt-díj odaítélésének végső szavazásakor csak egy vokssal maradt le a nyertes mögött.

Téged személyesen is érintő érdekessége a fordításomnak, hogy Daoud néhány szövegrészt szó szerint, illetve értelemszerű módosításokkal vett át Camus regényéből. Akkor már szintén megjelenés előtt állt az általad Kiss Kornéliával közösen készített új fordítás, Az idegen. Örültem volna, ha a dőlt betűvel szedett, csillaggal jelölt szövegrészleteket már ebből vehettem volna át, arra gondolva, hogy ez mindkét könyvnek előnyére válhatna, de ez, sajnos, nem jött össze.

De hadd folytassam a következő nagyon kedves fordításommal. A Bridgetower-szonáta történelmi regény; a könyvnek ugyancsak kisebbséghez tartozó hőse van, egy fiatal mulatt hegedűművész, aki káprázatos játékával Bécsben annyira fellelkesítette Beethovent, hogy azonnal barátságába fogadta, és pár nap alatt új hegedű-zongora szonátát komponált neki, amit együtt mutattak be a bécsi premieren. Az eredeti partitúra első oldalán a Sonata mulattica cím szerepel a Bridgetowernek írt kedves, baráti szavak kíséretében. Hogy miért „Kreutzer”-szonátaként vált világhírűvé, nem árulom el, tessék elolvasni a francia nyelven író kongói Emmanuel Dongala kitűnő regényét, aminek ráadásul több magyar vonatkozása is van. A Bécsben végződő történet Párizsban, 1789 elején kezdődik, ahova George Bridgetower hegedűvirtuóz-csodagyerekként érkezik kiváló fellépésű, sok nyelvet beszélő, fekete bőrű apjával, Frederick de Augustusszal. Ausztriából jönnek, Esterházy herceg udvarából, ahol apja Esterházy Miklós komornyikjaként és tolmácsaként szolgált. Kivételes tehetségű kisfiát Haydn tanította a kismartoni kastélyban. Később az apa – Mozart apjának példáját követve – világhírt és sok-sok pénzt ígérő fellépéseket szervez neki. A sikeres hangversenyeknek köszönhetően bekerülnek a párizsi szalonokba és a felvilágosodás szellemi életébe, de hamarosan kitör a forradalom, és nekik Londonba kell menekülniük. Ott George-ot a walesi herceg veszi pártfogásába, Frederick de Augustus pedig csatlakozik a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalomhoz… A magyar olvasónak külön érdekesség a regényben, hogy George Bridgetower életét meghatározó alakként megjelenik benne Angelo Soliman, Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényének címszereplője.

Kedvenceim közül semmiképpen sem hagyhatom ki François-Henri Désérable élvezetes, csevegő stílusban, finom empátiával és sziporkázó humorral megírt regényét, amelyet a Gallimard adott ki: Egy bizonyos Piekielny úr. Ez a férfi, a szerző kedvenc regényében, Romain Gary A virradat ígérete című önéletrajzi könyvében mindössze három oldalon megjelenő epizódszereplő. Piekielny az egyetlen ember, aki komolyan veszi Romain Gary édesanyjának azt a jóslatát, hogy az akkor hét-nyolc éves fia világhírű lesz, és megígérteti a gyerekkel, hogy amikor híres emberekkel fog találkozni, elmondja nekik, hogy „Wilnóban (ma Vilnius) élt, a Nagy Pohulanka utca 16-ban.” Gary, aki valóban nagyon híres író lett, be is váltja ígéretét. Désérable, aki egy véletlen folytán Vilniusba kerül, egy emléktáblán meglátja, hogy abban a házban élt gyermekkorában Roman Kacew, tehát Gary. Eszébe jut Piekielny nevezetes mondata, és ellenállhatatlan késztetést érez, hogy felderítse, ki is volt ő. Gary A virradat ígéretében csak annyit írt még róla, hogy „már rég befejezte szerény földi életét a sokmillió többi európai zsidóval együtt a nácik valamelyik krematóriumában. Lebilincselő, fordulatos nyomozás kezdődik, de csak az utolsó oldalon derül ki, hogy a valóságban vagy csak Gary képzeletében élt-e. Engem elbűvölt Désérable regénye, amiben 

légneművé válik a határ valóság és fikció között, és utolsó piruettel az irodalom kerül ki győztesen.

1749: Az általad korábban említett három és fél évtized alatt voltál nyelvész, nyelvtan-író, diplomata, nagykövet, ha nem tévedek, még a Városházán is dolgoztál. De ha arra gondolok, hogy 1987-ben is megjelent egy fordításod a Nagyvilágban (szemelvény Julien Greennek a kétnyelvűségről szóló kétnyelvű esszékötetéből), mégiscsak azt kell mondanom, hogy teljesen azért nem szakad meg a műfordítással való kapcsolatod. Másrészt a nyelvészet meg a fordítás nem is áll olyan messze egymástól. Fordítói munka közben mennyire veszed hasznát annak, hogy nyelvészettel is foglalkoztál, hogy gimnáziumi nyelvkönyveket meg egy korszerű francia nyelvtant is írtál?

PP: Természetesen van összefüggés a kettő között, de nem tartom meghatározónak.

1749: Ezek szerint te inkább az ösztönösen dolgozó fordítók közé tartozol, nem érdekelnek különösebben a fordítás elméleti vagy technikai problémái. Mégis, mondanál valamit arról, hogy hogyan szoktál fordítani?

PP: Nem nagyon tudom értelmezni az „ösztönösen dolgozó” fordító kategóriáját. Esetemben adott egy francia nyelvű irodalmi mű, ami nagyon érdekesnek tűnik, és amiről úgy gondolom, érdemes lenne a magyar olvasók számára hozzáférhetővé tenni. Ennek akkor van értelme, ha a mű a magyar olvasójára legalább megközelítően ugyanolyan hatást gyakorolhat, mint a franciára. Természetesen először folyamatosan végigolvasom – ha előbb megunom, már dobva van. Az ideális hosszúság tapasztalatom szerint 160-280 oldal, a vastag könyveket nem veszik szívesen az olvasók.

Ha megvan a szerződés, nekilátok a munkának: az elején nagyon lassan haladok, ízelgetem, hangosan is felolvasom a magyar mondatokat. Keresem a szerző hangját, lassan-lassan azonosulok vele – alapvetően fontos az empátia. Sokat szöszmötölök, kipróbálom a szinonimákat. Mindennek alaposan utánanézek, rengeteget tanulok, elmélyülök egy-egy témában. Ha az interneten nem találom, könyvtárban kutatok. Nem egyszer észlelem, hogy a szerző ellentmond annak, amit két fejezettel korábban írt, a fordítás során kiderül az eredeti szöveg egy-egy slendriánsága, hibája, ami fölött olvasáskor átsiklottam. Elképedve vonom le a tanulságot, hogy a francia kiadóknál ma már nem fordítanak gondot a precíz szerkesztői munkára, az ügyetlenségek, következetlenségek, hibák kigyomlálására. A fordítás technikájából a legtöbbet 2011-ben, az első regényfordításomat szerkesztő rendkívül igényes, évtizedes gyakorlattal rendelkező műfordítótól, Szoboszlai Margittól tanultam.

1749: Legutóbbi munkád Giuliano da Empoli A Kreml mágusa című regénye, mely a Park Kiadónál jelent meg. Ezt a könyvet is te javasoltad? Nehéz munka volt?

PP: A Kreml mágusának ihletadója Vlagyiszlav Szurkov, aki Putyin politikai tanácsadójaként, főideológusként húsz éven át munkálkodott a putyini propaganda felépítésén. Amikor egy újságíró megkérdezte tőle, mivel foglalkozik Putyin mellett, így válaszolt: „A Kremlben meg a kormányban hozzám tartozik az ideológia, a média, a politikai pártok, a vallás, az innováció meg a külpolitikai kapcsolatok és... a modern művészet”. Aztán megjegyezte, hogy 

„ő alkotta meg az új orosz rendszert”.

2011-ig ő az elnöki kabinet helyettes vezetője, 2012-2013-ban miniszterelnökhelyettes, de 2014-ben már újból Putyin főtanácsadója, néhány hónappal a Krím annektálása előtt az ő feladata lett az ukrán kérdés.

Giuliano da Empoli a fókuszban álló Putyinnak és a többi közéleti szereplőnek (Hodorkovszkij, Berezovszkij, Primakov, Limonov, Zaldosztanov, Kaszparov, Prigozsin) meghagyja saját nevét a történetben, míg a protagonista Szurkovot Baranovra keresztelve bátran elszakítja kifejezetten cinikus, nagyképű, rejtélyes modelljétől. Nagy regényírói trouvaille, hogy da Empoli Baranovot arisztokrata származással, műveltséggel és romantikus magánélettel ruházza fel, a harmadik fejezet után a narrátor funkcióját is átadja neki, ezáltal felkelti az olvasó rokonszenvét. A fiatal Vagyim Baranov a Szovjetunió összeomlása után színházi rendező, majd televíziós valóságshow-k rendezője. Azzal csábítják a politikába, Putyin mellé: 

„Mi volna, ha nem a fikciót, hanem a valóságot hoznád létre?”

Vagyim, a rezsim első számú kommunikációs tanácsadója az egész országot politikai színházzá alakítja, és a színpadon egyetlen valóság létezik: a Cár kívánságainak végrehajtása.

Giuliano da Empoli 2021 végére fejezte be a regény kéziratát, nem sejthette, hogy két hónap múlva, 2022. február 24-én megindul az ukrajnai orosz invázió. A francia kiadó persze felgyorsította a könyv kiadását. A szerző szabadkozott is egyik nyilatkozatában: „Egy kicsit zavar, hogy úgy tűnik, mintha hasznot húznék a helyzetből, nem terveztem olyan könyvet írni, ami beletalál a mindenkit napi szinten foglalkoztató aktuális probléma kellős közepébe.”

A Gallimard Kiadó már egy héttel 2022. áprilisi megjelenése előtt megküldte nekem pdf-ben a Putyin-rendszer kialakulását és működését regény formájában ábrázoló művet, nekem nagyon tetszett. Lelkesen ajánlottam a Park Kiadónak. Részletes lektori véleményt kértek tőlem, aminek nyomán megkérték és meg is kapták a jogokat a Gallimard-tól. Június 27-én már kezemben is volt a szerződés, az aktualitásra tekintettel rövid, november 15-ei határidővel. A könyv annyira tetszett, hogy három héttel korábban készültem el vele. Csak a moszkvai helyszínek pontos szituálásában, meg az orosz nevek magyar helyesírásában szorultam barátaim segítségére. Nagyon örültem, hogy leadott kéziratomat a szintén műfordító Bognár Róbert vette gondozásba.

Közben izgalommal figyeltem, hogyan alakul az év legjobb francia regényét kitüntető Goncourt-díj többfordulós döntéshozatala. Miután a könyv kezdettől a sikerlisták első helyén tanyázott, nem volt igazi meglepetés, hogy a fokozatosan szűkített listán ott maradt, és a legesélyesebbnek számított. Csak az keltett némi zavart, hogy nem sokkal a Goncourt novemberi döntő ülése előtt a Francia Akadémia (ahol a zöldfrakkos „halhatlanok” üléseznek) A Kreml mágusának ítélte a Regény-nagydíjat, márpedig 

a Goncourt Akadémia presztízsokokból irtózik utánjátszó szerepet kapni.

Száztizenöt éve nem fordult elő, hogy a Goncourt zsűrije tizenhárom szavazási forduló után sem tudott dűlőre jutni, pedig az alapszabály szerint szavazategyenlőség esetén az elnök voksa duplán számít. Végül a zsűri az elnök, Brigitte Giraud Gyorsan élni című regényére szavazott. Így történt, hogy rövid műfordítói pályafutásom alatt immár a második regény maradt le mindössze egy szavazattal a Goncourt-díjról. Vigaszomra szolgált, hogy a díjnyertes regényből 198 ezret adtak el 2022-ben Franciaországban, míg a Kreml mágusából több mint 320 ezret, sőt, 2023 áprilisában már 500 ezernél járt!

1749: Bár úgy látom, inkább modern szerzőket szeretsz fordítani, befejezésül mégis megkérdezem: van-e olyan mű, modern vagy klasszikus, amit szívesen lefordítanál?

PP: Most úgy gondolom, hogy nem folytatom tovább a műfordítást. Hetvenhét éves koromban ideje a saját írásaimmal is foglalkozni.

*

Giuliano da Empoli A Kreml mágusa című regénye a közelmúltban, a Park Könyvkiadónál jelent meg Pataki Pál fordításában.