„Még nem elég, hogy szép: legyen édes a vers, tele bájjal.”
(Horatius[1])

Akik tudják, hány kötet íródott már Homérosz és Vergilius költeményeiről, kétségkívül megbocsátják nekem hosszadalmas eszmefuttatásomat Miltonról. A legjobb ítészek úgy tekintenek az Elveszett Paradicsomra, mint a legnagyszerűbb, de mindenképpen a legfennköltebb remekműre, amely valaha angol nyelven íródott, s amely ekként méltán érdemes arra, hogy valamennyi szépségét feltárják az angol közönség előtt. Ez okból, jóllehet előző hat írásomban általánosságban igyekeztem vázolni bájait és szépséghibáit, kötelességemnek éreztem, hogy minden egyes éneknek szenteljek egy-egy esszét külön is.[2] Minthogy az első hárommal már végeztem, most rátérek a negyedikre. Nem szükséges olvasóm tudtára adnom, hogy e nagyszerű szerző műve a már érintetteken felül is számtalan szépséggel bír – különösen a költemény leíró részeiben –, minthogy én pusztán azokat kívánom kiemelni, amelyek meglátásom szerint páratlanok, esetleg az átlagolvasó számára kevésbé szembeötlők. Aki olvasta már a kritikusokat az Odüsszeiáról, az Íliászról, valamint az Aeneisről értekezni, jól tudja, hogy bár a főbb szépségek kérdésében megegyeznek, mégis mindegyikük fedezett fel olyan mesterfogást, mely a többi figyelmét elkerülte. Ugyanígy azt sem kétlem, hogy akad majd, aki utánam tárgyalva e témát, több olyan szépségre bukkan, mely felett én magam átsiklottam. Emellett azt is meg kell jegyeznem, hogy mivel a kritikai tudomány legnagyobb mesterei sincsenek egy véleményen bizonyos epikai kérdéseket illetően, én sem ragaszkodom megrögzötten csakis az egyikük vagy a másikuk által lefektetett szabályokhoz, hanem bátorkodom hol az egyiket, hol a másikat tartani szem előtt, vagy éppen félretenni mind, ha úgy látom indokoltnak.

A negyedik ének szépségei három fő témakörben mutatkoznak meg. Az elsőbe azok a csendéletek tartoznak, amelyekkel többek közt az Édenkert, a Paradicsom és Ádám kunyhójának leírásaiban találkozhatunk. A következőbe az angyali gépezet,[3] mely a jó és rossz angyalok eszmecseréit és viselkedését foglalja magába, az utolsóba pedig Ádám és Éva, azaz a költemény főszereplőinek mindennapi élete tartozik.

A Paradicsom leírásában a költő követte azon arisztotelészi szabályt, hogy a költemény kevésbé hangsúlyos, eseménytelenebb szakaszaiban bánjon pazarul a nyelv díszítményeivel, ahol azt nem gazdagítják a gondolatok és a jellemek szépségei. Ennek megfelelően az olvasó azt láthatja, hogy a kifejezések díszesebbek és választékosabbak ezekben a leírásokban, mint a költemény túlnyomó részében. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy a kertek, folyók, szivárványok és a hasonló, élettelen természeti képek ábrázolásai joggal kifogásolhatók egy hőskölteményben, ha feleslegesen hosszúra nyúlnak; a Paradicsom ábrázolása hibádzana is, ha költőnk nem dolgozza ki igen nagy aprólékossággal, hiszen nemcsak a központi cselekmény színhelyéül szolgál, hanem egyúttal elengedhetetlen ahhoz, hogy fogalmunk legyen a boldogságról, amelytől megfoszttattak legelső felmenőink. Elgondolása bámulatosan szép, és azon a rövid leíráson alapul, amelyet a Szentírás ad nekünk. Milton túláradó képzelete oly bőséggel ontja díszeit a boldogság és az ártatlanság eme fészkére, hogy se vége, se hossza nem lenne felsorolásuknak.

Nem zárhatom e témát anélkül, hogy megjegyezném, Ádámnak vagy Évának szinte nincs olyan beszéde a költeményben, amelyben gondolataik és utalásaik ne gyönyörűséges otthonukból merítkeznének. Jelenlétükben az olvasó szüntelenül azon kapja magát, hogy paradicsomi ösvényeken jár. Röviden, ahogy a pásztori költeményekben is folyvást meg kell, hogy ízesítsék a gondolatmenetet az erdők, mezők, folyók – amint azt a kritikusok megállapították –, úgy mi is megfigyelhetjük, hogy ősszüléink sem igen tévesztik szem elől örömteli szállásukat, legyen szó a szavaikról vagy a tetteikről, és ha megengedik, hogy ezzel a kifejezéssel éljek, gondolataik mindenkor paradicsomiak.

Térjünk most rá a negyedik énekben működő angyali gépezet tárgyalására. Ahogy közeledik az Édenhez és végigtekint a Teremtés csodáin, a Sátánt egészen másfajta érzelmek töltik el, mint a Pokolban. A hely olyan gondolatokat ébreszt benne, amelyek inkább ideillők: felidézi a boldogságot, amelyből alábukott, és ő oly szavakban tör ki, amelyek hevét a bűntudat és az önvád múló felvillanásai csitítják; ám végül megátalkodik és eltökéli, hogy magával rántja az embert önnön bűnös és gyötrelmes állapotába. Szenvedélyei vihara rendkívül művészien támad fel, ahogyan a naphoz intézett beszédének nyitánya is igen merész és emelkedett.

Te, aki összehasonlíthatatlan
ragyogással koronázva lenézel
birodalmadból, mint az új világ
istene, kinek látványa előtt
az összes csillag lehajtja fejét,
hozzád beszélek, s nem baráti hangon,
és kimondom, ó Nap, a nevedet,
hogy elmondjam, mennyire gyűlölöm
a sugaraidat, mert felidézik
a helyzetet, melyből lebuktam, és
azt, hogy dicsőségesen álltam egyszer
szférád fölött […]
(EP, IV. 32-40 [4])

Ez a beszéd – véleményem szerint – az egész költeményben a legszebb a Sátán összes beszéde közül. A Gonosz Szellem ez után ősszüleink felkutatására indul, s hogy kifürkéssze, hogyan törhet a vesztükre. Ahogy a Paradicsom falain átszökell; ahogy kormorán képében a kert közepén magasodó Élet Fájára telepszik; ahogy az állatseregletbe leröppen, melyeknek játszadozása Ádám és Éva körül oly gyönyörűen van megírva; ahogy alakot váltva más és más formát ölt, hogy kifülelje beszélgetésüket; mindezek olyan mozzanatok, melyek kellemes ámulatba ejtik az olvasót, és amelyeket költőnk nagy művészi leleménnyel ötölt ki, hogy egybefűzze a kalandok sorát, melyekbe az ármány e nagymesterét vetette.

Az ötlet, hogy a Sátán kormoránná változik és rátelepszik az Élet Fájára, láthatóan az Íliász azon passzusán alapul, amelyben két istenség keselyű képében gubbaszt egy tölgyfa tetején[5].

Amint varangyként Éva füléhez telepedik, hogy hiú álmokat s ábrándokat ébresszen benne, ugyanezen fajtából való körülmény; az pedig, ahogyan önlényegére visszaváltozik, csodálatosan fennkölt, úgy irodalmi értelemben, mint a mögötte rejlő erkölcsi tanulságot tekintve. Mikor leleplezik, s felszólítják, hogy fedje fel kilétét, jelleme büszke és rettenetlen mivoltához méltón válaszol.

Hát nem ismertek meg? – mondta a Sátán
megvetéssel –, nem ismertek meg? Engem?
Valaha jól ismertetek, de nem mint
társatokat. Ott ültem, ahova
ti felszállni sem merészeltetek.
Ha engem nem ismertek, azt mutatja,
hogy ti vagytok az ismeretlenek,
és a csürhéteknek is a legalja.
(827-831)

Zephon rendreutasító szavai – ahogyan a Sátánra tett hatásuk is – páratlanul erkölcsösek és méltóságteljesek. Sátánt ezután Gábriel, a Paradicsomot őrző angyalok parancsnoka elé vezetik. Az e helyzetben mutatott leereszkedő hozzáállása olyan kiugró bravúr, hogy azt a legfásultabb olvasó sem tudja nem észrevenni. A jelenet, ahogy Gábriel felfigyel a Gonosz közeledtére, hatalmas és élénk képzelőerővel van megrajzolva.

Bajtársaim, gyors lábak lépteit
hallom sietve közeledni; s most
már látom is Ithurielt s Zephont
a fák között, s velük egy harmadik jön
királyi tartással, de ragyogása
sápadtá enyészett és megfakult.
A járása és vad viselkedése
alapján ő a Pokol hercege,
és nem valószínű, hogy elmegy innen
harc nélkül, hát szilárdan álljatok,
mert dac tornyosul a tekintetében.
(866-873)

A Sátán és Gábriel szóváltása bővelkedik a helyzethez és a beszélők egyéniségéhez illő gondolatmenetekben. A Sátán ábrázolása, ahogy az összecsapásra készülődve a rettenetesség képét ölti magára, igazán fenséges, és legalább egyenrangú azzal a Longinosz által magasztalt leírással, amelyet Homérosz adott a Viszályról, vagy amelyet Vergilius adott a Hírről, mindkettőjüket úgy ábrázolva, mint akiknek lába a földön, homlokukat mégis felhők koszorúzzák.

Amíg beszélt, a fényes angyali
svadron színe tüzes-vörösre váltott,
és a falanxuk holdsarló alakban,
ferdén előredöntött lándzsasorral   
elkezdte bekeríteni,
[…] A másik oldalon   
a Sátán harcra készen szedte össze  
minden erejét, s nagyra felfúvódva 
állt, mint a Tenerife vagy az Atlasz, 
mozdíthatatlanul. Az égbe nyúlt 
alakja, sisakján koronaként  
a horror ült; […]
(977-980, 985-989)

Itt kell megjegyeznem, hogy Milton mindenütt bőven él az utalásokkal – sőt helyenként a szó szerinti átvételekkel –, melyek a legnagyobb görög és római költőkre nyúlnak vissza. De ezt talán meghagynám egy külön értekezés témájának, mivel nem kívánom az angol olvasóközönségnek szánt eszmefuttatásaim vonalát olyan kiszólásokkal megakasztani, melyeknek csak a tanult kollégák számára volna haszna.

Mégis meg kell itt említenem, hogy az ötlet, miszerint a küzdelemre Gábriel és a Sátán között nem kerül sor, minthogy a Mennyboltra függesztették az arany mérleget, Homérosz gondolatának továbbvitele, aki elbeszéli, hogy Hektor és Akhilleusz összecsapása előtt Zeusz mérlegen latolgatta a küzdelem végkimenetelét. Az olvasó utánajárhat a teljes passzusnak az Íliász 22. énekében.[6]

Vergilius a mindent eldöntő összecsapás előtt ugyanígy írja le Jupitert, ahogy Turnus és Aeneas sorsát mérlegre teszi. Jóllehet Milton e gyönyörű mozzanatot az Íliászból és az Aeneisből emelte át, művébe nem puszta költői díszítőelemként illesztette, mint a fent említett költők, hanem művészien hasznosította, hogy cselekményét helyesen továbbfűzze, és megokolja a küzdelem feladását a két harcos között, akik már épp azon voltak, hogy megmérkőzzenek. Tegyük hozzá, hogy Milton indokoltabban használta fel e passzust, minthogy ugyanezt a fennkölt allegóriát megtaláljuk a Szentírásban is, ahol egy kevély uralkodó, egynéhány órával azelőtt, hogy rárontanak és megölik, megméretett a mérlegen és könnyűnek találtatott.

Az angyali gépezettel kapcsolatban kell megjegyeznem, hogy Uriel földre siklatása egy napsugáron, a költő eszközeként, hogy lesüllyessze őt, és oda-vissza csúszdáztassa a nap és a föld között, talán üdvözölhető bravúrocska lenne egy hóbortos kis poétától, Milton tehetségéhez azonban méltatlan. A felfegyverkezett angyalsereg leírása, amint a Paradicsomban éjjeli őrjáratukat teljesítik, már egészen más szellemben íródott.

Így szólt, és továbbvezette sugárzó
hadsorait; túlragyogták a Holdat.

(797-798)

Ahogyan ősszüleink meséje is az angyalok dicsénekéről, amelyet zengeni hallhattak tőlük éji sétáik során, egészen mennyei és végtelenül magával ragadó.

Utolsó pontunkhoz értünk, ahol Ádám és Éva negyedik énekben betöltött szerepét vesszük szemügyre.  Az, ahogyan először feltűnnek a Sátán előtt, pompásan van lefestve, és méltán teszi őket érdemessé arra, hogy a bukott angyal mindazzal a döbbenettel vegyes irigységgel szemlélje őket, amelyet a költő megjelenít.

Két lény a többinél sokkal kiválóbb
alakjával magasodott elő.
Felegyenesedve, istenien,
született méltósággal felruházva,
csupasz felségben látszottak uralni
mindent. És méltónak is tűntek erre,
mert isteni megjelenésükön
dicső Alkotójuk képmása fénylett:
igazság, bölcsesség és egyszerű,
tiszta szentség: egyszerű, de igaz
fiúi szabadságba oltva; ebből
ered az ember valódi hatalma.
De nem voltak egyenlőek, ahogy
nem tűnt egyenrangúnak a nemük sem:
gondolkodásra, vitézségre formált
a férfi, a nő vonzónak, finomnak;
az első csak az Istenért, a másik
az elsőben lakozó Istenért.
A férfi magasztos tekintete,
tiszta homloka abszolút uralmat
sugárzott, hüakinthoszi tincsei
elválasztva, férfiasan omoltak,
de csak a széles vállakig. A nő
fátyolként hordta karcsú derekáig
érő, szeszélyes gyűrűkben tekergő
aranyló, díszítetlen fürtjeit
– ahogy indáival kacsol a szőlő –:
mellyel alávetést mutat, de ezt
tőle gyengéd uralom várja el.
Egyik aláveti magát, a másik
a legjobban fogadja őt; szemérmes
behódolásra szerény büszkeség
és édes szerelmes vonakodás.
A titkos részek nem voltak takarva,
nem volt bűnös szégyenkezés, alantas
szégyen a természet műveiért.
Becstelen becsület! Te bűnt tenyésző!
Milyen bajt hoztál az emberiségre
látszattal, tiszta látszattisztasággal!
És az ember életéből kiűzted
a boldog életet, a makulátlan
ártatlanságot és egyszerűséget.
Meztelenül jártak, és nem kerülték
Isten s az angyalok tekintetét,
nem gondoltak rosszra. Így, kéz a kézben
járkáltak; ez volt a legnagyszerűbb pár,
melyet szerelem ölelésbe kapcsolt
(288-322)

A költészet nemes szelleme lengi át az ezután következő sorokat, melyekben virág-nyoszolyán pihenve jelennek meg egy forrás oldalán, tarka állatsereglettől övezve.

Az első két szerelmes szólamait egyaránt fakasztja szenvedély és őszinteség. Egymásnak tett vallomásaik melegséggel teltek, s ugyanakkor igazak – egyszóval a Paradicsom hősszerelmesei ők.

s mikor így szólt az első ember, Ádám
[…]
Egy-társam, egy-részem ebben az összes
örömben, s az összesnél te magad
a legdrágább! […]
Inkább mindörökké dicsérjük őt,
és magasztaljuk a bőkezűségét,
végezzük jóleső feladatunkat,
metsszük a burjánzó növényeket,
gondozzuk a virágokat; de még ha
ez fárasztó is volna s kimerítő,
még akkor is édes lenne veled.
Így szólt Éva: Te, akiért s kiből
megformáltak:a húsodból a húsom;
aki nélkül fölösleges vagyok;
irányítóm, fejem, minden, amit
most megmondtál, az igaz és helyes.
Tényleg dicsőítéssel tartozunk
s naponta köszönettel, főleg én,
mivel boldogabb rész jutott nekem,
hiszen élvezhetlek még téged is,
aki engem oly magasan felülmúlsz,
s te sehol nem találsz társat, aki
hozzád felér. […], stb.

Éva szózatának további része, amelyben önnön megteremtéséről szól és arról, ahogy Ádámnak rendeltetett, meglátásom szerint van annyira gyönyörű, mint bármely miltoni passzus, s talán, mint bármelyik, amit költő valaha is leírt. E szakaszok mindegyike oly művészien kidolgozott, hogy anélkül gyönyörködtetik a legkényesebb ízlésű olvasót, hogy a legkarótnyeltebb megütközhetne rajtuk.

[…] Gyakran eszembe jut
a nap, amikor legeslegelőször, stb.
(449)

Egy olyan poétának, aki nagyérdemű költőnknél kevésbé józan ítéletű és leleményes, bizonyára komoly gondot okozott volna a költemény e kényes szakaszait az ártatlanság állapothoz illő gondolatokkal megtölteni, a szerelmi melegséget és vallomásait mesterkéltség és túlzás nélkül megjeleníteni, a leggyengédebb szavakat a férfival úgy kimondatni, hogy ne gyöngüljön természetadta rangja, s a nővel úgy fogadtatni őket, hogy erényét el ne hagyja értük. Egyszóval, a józan ítélet és szépség kiváltságait oly harmóniában ötvözni, hogy azok kellő erővel és bájjal egymásba áttűnjenek. A két nem e kölcsönös függése egymástól az egész költemény folyamán csodálatraméltóan fennáll, s különösen Éva imént említett szózatában, valamint annak záró soraiban:

Így szólt az ősanyánk, s tekintetében
ártatlan, házastársi vonzalommal,       
szelíd odaadással átkarolva   
hajolt az ősatyánkhoz; meztelen,   
hullámzó keble a másik-feléhez  
ért a szabadon hömpölygő arany   
fürtök alatt. Az a szépségtől és       
az engedelmesség bűvöletétől   
fennkölt szerelemmel mosolyodott el,
(492-499) 

Költőnk még hozzáteszi, hogy a Gonosz irigységtől telve fordult el ennyi boldogság láttán.

Máskor éji csevejt folytatva látjuk ősszüleinket, mely társalgásaik tele vannak kellemes képzetekkel és olyan gondolatokkal, amelyek jellemükhöz és helyzetükhöz illők. Különösen Éva szólama az, amely finom és természetes érzelmekkel s szófordulatokkal olyannyira ékes, hogy lehetetlen eléggé dicsérni.

Értekezésem erről az énekről azon mesteri átvezetés szemrevételével zárom, amellyel a költő művébe illeszti esti fohászukat.

Így értek védett lakukhoz, megálltak,   
megfordultak, és a nyílt ég alatt     
imádták Istent, aki létrehozta      
az ég boltozatát, a levegőt;      
Földet s Mennyet – melyre felnéztek, íme –,  
és a Hold káprázatos glóbuszát
és északon a csillagszórta pólust.    
– Teremtő, te alkottad meg az éjt,             
és éppen így a Te műved a nappal,

(720-725) 

A mai hősköltők zöme megszívlelte a klasszikusok példáját: anélkül indítanak egy megszólalást, hogy előrebocsátanák, szereplőjük ezt vagy azt fogja mondani. Ám amilyen egyszerű a klasszikusok nyomán elhagyni két-három szót, olyan nagy ítélőerőt kíván ennek megtétele úgy, hogy ne érződjön hiányuk, s a beszéd természetesen induljon nélkülük. Jó példát találunk erre Homérosznál, amint arra Longinosz is rámutat huszonharmadik fejezetében.[7]

*

A szöveget szakmailag Péti Miklós lektorálta. Az Elveszett Paradicsom-idézetek hivatkozásaiban a sorok számai az eredeti, angol sorokhoz igazodnak, a fordítójuk, Horváth Viktor számozása szerint.

Jegyzetek:

[1] Muraközy Gyula fordítása

[2] Addison a Spectator szombati lapszámaiban jelentette meg az Elveszett Paradicsommal foglalkozó esszéciklusát, amely két csoportra bontható. Az elsőbe tartoznak az általános kritikai írásai, amelyek Milton eposzának cselekményét, szereplőit, eszmefuttatásait, valamint a mű hibáit és nyelvi megformáltságát vizsgálják. Az esszék második csoportja az eposz tizenkét énekét veszi egyenként górcső alá. Ez utóbbiak közül való az itt megjelent írás is, amely az Elveszett Paradicsom IV. énekét tárgyalja.

[3] Az „isteni gépezet” (deus ex machina) mintájára.

[4] Mivel minden szövegszerű idézet a IV. énekből való, és mindet Horváth Viktor fordításában idézem, a továbbiakban zárójelben kizárólag a sorszámokat tüntetem fel.

[5] „Pallasz Athénaié s az ezüstíjas nagy Apollón/ saskeselyű képében a pajzsos Zeusz atya roppant/ bükkfájára leült együtt, s ama férfiseregnek/ látványát élvezte […]”  Íliász: VII. 58–61 (Devecseri Gábor fordítása)

[6] „Zeusz az arany mérleghez nyúlt, s a magasba emelte/ s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba:/Hektórét meg Akhilleuszét […]” Íliász, XII. 209–11 (Devecseri Gábor fordítása)

[7] In: Pszeudo-Longinosz: A fenségről, Ford. Nagy Ferenc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965.