Az elveszett Elveszett Paradicsom
Az elveszett Elveszett Paradicsom

Szerezzük vissza az Elveszettet. A feladat Milton fő műve, a Paradise Lost lefordítása, megírása, újraírása, interpretálása, közreadása, olvashatóvá tétele, el-olvasása. Nem nagyon el, tehát, csak annyira, hogy az el igekötő ne szakadjon el teljesen az olvasástól, de azért annyira mégis, hogy ne maradjon odaragadva – a legjobb, ha kötőjelen fityeg a szó előtt. Tehát a szöveg legyen pontos (ez a szoros kapcsolat, a tudomány), másrészt legyen élő: ismerjen rá saját korunkra annyira, hogy képesek legyünk örülni neki – nemcsak az irodalomtudósok, hanem a lakosság is (ez az el távolodása, tehát a kötőjelesedés – a művészet). A feladat a tudományos pontosság és a művészi nagyvonalúság közötti egyensúlytartás.

Pontos, amennyire csak a nyelvek eltérően működő mondatszervezése engedi, és úgy, hogy az egyes nyelvek szavai nem feleltethetők meg egymásnak – bár nagy a jelentéseik közös tartománya, néha több szinonimával is körül lehet lődözni a jelentéseket, néha csak mondatokkal lehet őket körbejárni; néha egészen nagy az átfedés, de akkor sincs két szó, amelyeknek a jelentése egybeesne. Hogyan is lehetne, amikor még egy magyar szó sem azt jelenti ma – magyarul –, amit tegnap jelentett – magyarul. A nyelvek mozognak, egymáshoz képest is, és önmagukhoz képest is. Meg a kultúrák is.

Továbbá a civilizációs beágyazottság pontossága. John Milton enciklopédikus tudású; mindent tud a klasszikus antik eposzról, az antik és bibliai mitológiáról, a keresztény skolasztikáról, a középkori teológiáról, az európai művészetről, történelemről, saját korának földrajzi felfedezéseiről, a jogi, közgazdasági, műszaki-mérnöki, szakipari, mezőgazdasági, csillagászati, hajózási, hadtudományi, kereskedelmi és méhészeti paradigmáról, érti a közigazgatási, birodalomirányítási elveket, a társadalmak mozgásának összefüggéseit, szintetizálja a munkájában saját Angliája forradalmát, kivégzett királyával, háborúival, restaurációjával, új államformáival, és mindezt nyilván átszűri saját életének drámáján.

A nyelv. Nagyjából úgy esik közel a mai angolhoz, ahogy a 17. századi barokk magyar a mai magyarhoz. Tehát jól ráismerünk, de nem teljesen az – külön megforgatja az olvasót a latinból áttűnő szórend, az eposzi elemeltség, a skálafüggetlen rendszerek mérettartományai közötti mozgásra emlékeztetően újabb és újabb alfraktálok teljes értékű világaiba tovább- és továbbasszociálva lezúmoló nagyhasonlatok és mitológiai utalások digressziói, épp csakhogy visszakecmeregve a történet eredeti szintjére, melyet az épkézláb grammatika húsz-harminc sorral feljebb faképnél hagyott – valahogy úgy, ahogy ez a mondatom is teszi.

A szójátékok és szóalkotások – amelyeket nem mindig lehet visszaadni eredeti helyükön, de feljogosítanak arra, hogy hasonlót csináljunk azokon a helyeken, ahol a célnyelv alkalmat ad erre. És ugyanígy: van, ahol egy mondat egyszerre két vagy három módon olvasható, és ezt ugyanazon a helyen nem lehet visszaadni magyarul – de fontos látnunk.

Mindezt a pontosságot egyedül nem teljesíthetem. A fordítás tudományos munkatársa Péti Miklós Milton-kutató. A lehető legjobb és legfrusztrálóbb segítség. Kínos, mert ragaszkodik a tudományához, borzalmasan összefirkálja, amit csinálok, és bár végül azt írok le, amit akarok – elvileg –, többnyire belátom, hogy én járok jól, ha nyolcadszorra is átírom a kérdéses sorokat (mind a 12 ezer sor kérdéses). A fordító is szerző, a szerző pedig az önző szinonimája. El vagyunk ragadtatva attól, amit leírtunk, és utáljuk, ha valaki beleköt – mint amikor az édes gyermekünket szidják –, ez elemi reflex, életünk végéig megmarad, esetleg szívós reflektivitással fegyelmezhetjük magunkat – néhány évtized után már szinte észre sem lehet venni rajtunk az elkeseredést, amikor valaki szól az orbitális baklövésünk miatt.

Ez mind kínos, viszont előny, hogy a lektor elmegy a végső határig a kockázatos és friss megoldások bátorításában: a kortárs kollokvialitással összekacsintó szemantika, a sokkoló soráthajlások, a majd egész sort kitöltően túlragozott szavak és a szaknyelvek használatának kalandjában. És hogy fanatikus. Elvakult miltonista, anglista, elveszett paradicsomista. Lehet, hogy én többet tudok nála az Ördögről, ő viszont többet tud az Ördög kultúratörténetéről. Nekem Milton csak néhány évre szóló kaland, neki viszont az egész élete. Ha egy-egy szakasszal átverekedtem magam Péti Miklóson, azt a részt rendszerint Nádasdy Ádámnak is megmutatom, és akkor azt még ő is összefirkálja – külön köszönet –, más regiszter, újabb szempontok, eltérő tapasztalatok.

A pontosság után nézzük az el-olvasás hajlamát. A korábbi fordítások óriási teljesítmények, de ma nem nyomhatjuk le őket a diákok torkán, a felnőttek sem olvassák őket, így a mű olyan, mintha nem lenne, holott olyan nyomot hagyott az irodalmunkon, amiről már fogalmunk sincs: művekre hatott, amelyek meghatároztak olyan műveket, amelyek máig meghatározóak a számunkra, miközben a hatástörténet kezdete elfeledődött az elavult nyelvű fordítások olvashatatlansága miatt. Az Elveszett Paradicsom elveszett a magyar olvasók számára, és most visszavesszük.

Az új magyar szöveg ambíciója tehát a kulturális érzékenység és a használhatóság. Műfordítást csinálok, nem átiratot vagy paródiát, tehát nem írok időkapuról és térugrásról, de amikor Uriel arkangyal a lemenő nap egy sugarán lecsúszva áttör az atmoszférán, hogy kollégájával és harcostársával, Gábriel arkangyallal konzultáljon a Paradicsomba beszökött Sátán elleni éjszakai razziáról,– majd az egyeztetés után ugyanazon a sugáron siklik vissza, mert a Nap közben lenyugodott, így a fénypászma lejtésiránya megfordult, és ismét lejtős siklóutat kínál a Napba visszatérő angyalnak –, nos, ilyenkor nem zárhatjuk ki a sci-fik és kortárs mitológiák világának asszociációit. Ha ez nem több mint az olvasó korábbi élményeitől függő képzettársítás, úgy pontosak maradunk, és ha szörfölünk ezeken a társításokon – tehát ha a fordító éppen csak nem bánja, hogy eszünkbe jut a Szárnyas fejvadász vagy Obi-Wan Kenobi –, akkor élő és érvényes marad a beszéd ma (4. ének, 589-592. sor):

Ezt vállalta, és Uriel visszatért
az őrhelyére a fénylő sugáron,
melynek már felemelkedett a csúcsa,
és az Azori-szigetek alá
lenyugodott Napba siklatta őt; 

Ez a képi világ a mai kortárs mítoszaink – sci-fijeink és fantazijaink – világa is lehet, ahogy az ilyesféle akciók is (4. ének, 977-980. sor):

Amíg beszélt, a fényes angyali
svadron színe tüzes-vörösre váltott,
és a falanxuk holdsarló alakban,
ferdén előredöntött lándzsasorral
elkezdte bekeríteni, tömötten, (…) 

Itt (mármint a 4. ének 986-990. sorában) Gábriel arkangyal és a Sátán vitája közben Gábriel terrorelhárítási kommandója a hadviselés klasszikus fegyvernemeivel és alakzataival manőverezik – ahogy a jobb kosztümös történelmi filmjeink azt megidézik. (Ez nem irónia: Milton angyalai fegyelmezett katonák, egy pontos gépezet, a birodalmi hadszervezet részei – bármelyik oldalon is állnak)

(…) a Sátán harcra készen szedte össze
minden erejét, s nagyra felfúvódva
állt, mint a Tenerife vagy az Atlasz,
mozdíthatatlanul. Az égbe nyúlt
alakja, sisakján koronaként
a horror ült; s markából nem hiányzott,
ami lándzsának s pajzsnak tűnhetett. 

Ez itt (4. ének, 800-805. sor) szintén a virtuális valóságaink multiplikálódásának barokk elődje volt – ahogy az a fantazival átszövi a történelmi akciódarabjainkat. A következő részlet pedig a teremtett és organikus élet egybemosódását és a kibernetikus manipulációt idézi. A Sátán az alvó Évát – mint Isten kiborgját – próbálja átprogramozni: 

ott ült, mint egy varangy, Éva fülénél,
s ördögi művészettel dolgozott,
hogy képzelete szerveit elérje,
s tetszésére fantazmagóriákat,
illúziókat, álmokat koholjon;
vagy mérget belehelve rontsa meg
az animális gőzöket – melyek
felszállnak a tiszta vérből, (…)

Rezeghet a léc, de ne essen le. A fordító a 17. század és a saját a kultúrája közötti egyensúlyt keresi a szövegben.

A szókincs. Ha ugyanúgy használjuk a kortárs szaknyelvek szókincsét (jog, hadtudomány, építészet, hajózás stb.), ahogy Milton használta a maga koráét, és ha nem harcolunk nyelvünk agglutináló hipertrófiája ellen, hanem meglovagoljuk a képtelenül hosszú szavaink adta lehetőségeket – akár az önirónia határáig –, akkor szintén élő, friss, és játékos lesz a beszéd.

(itt Gábriel tesz szemrehányást az Ördögnek Isten elárulásáért, mikor az a saját hadseregéhez való hűségével dicsekszik – 4. ének, 951-956. sor):

Ó, Hűség szent neve! Ó, ez a hűség
nevének megszentségtelenítése.
Kihez vagy hű? A lázadó bagázshoz?
Egy sereg ördög: illő test a fejhez.
Nálad a katonai fegyelem
s hűség kötelezettségvállalással,
engedelmesség az, hogy felrúgod
az alattvalói lojalitást
a legfelsőbb, legitim hatalom
iránt? (…)

Továbbá: a szöveg legyen vers -- úgy, ahogy a nyugatos műfordítói hagyomány sztenderdje az angol blank verse sorokat megtanulta kezelni – itt az elv az, amit a Jelenkor 2019/4. számában írtam.

A munka 20%-a körül tartok – lassan halad és narkotikus. Határozza meg az irodalomérzékelésünket nemzedékekre menően úgy, ahogy Babits Dantéja és Devecseri Homérosza; legyen olvasható ma, olvasható száz év múlva, és olvasható a 17. században.

 

A cikk szerzőjéről
Horváth Viktor (1962)

EU-djías író, műfordító. Legutóbbi kötete: Tankom (2017).