Gustave Flaubert Bovaryné című regénye egy fiatal nő, Emma történetét meséli el, aki három férfiban, férjében, Charles Bovaryban, valamint Rodolphe Boulanger-ben és Léon Dupuis-ban keresi az elérhetetlen, eszményi szerelmet. Kísérletei kudarcot vallanak, vágyai minduntalan összeütközésbe kerülnek a sivár valósággal. Adósságba keveredve végül öngyilkosságot követ el, hogy elkerülje vagyonának lefoglalását. A hétköznapi, unalmas valóság és a romantikus, nagyravágyó álmok közötti ellentmondás vezetett a „bovarizmus” fogalmának megszületéséhez, amelyet Jean-Benoît Guinot az ember azon képességeként definiált, hogy másnak képzeli és szeretnl látni magát, mint amilyen valójában.[1]

Flaubert 1853. augusztus 14-én Louise Colet-hez írt levelében így fogalmazott: „Szegény Bovarym, kétségkívül épp most szenved és sír Franciaország húsz falujában egyszerre.” Ez az állítás a történet általánosítható, típusszerű jellegére mutat rá. Nem véletlen, hogy a regény alcíme is ez: Vidéki erkölcsök. A szerző tehát nemcsak egyéni sorsot ábrázol, hanem egy társadalmi jelenséget tanulmányoz. A regény története valós alapokon nyugszik: Eugène Delamare normandiai orvos élettörténete ihlette, akinek második felesége, Delphine Couturier hűtlen volt hozzá és akárcsak Emma, öngyilkosságot követett el.

Flaubert Emmája fiatal lányként az orsolyiták zárdájában nevelkedik, ahol romantikus regényeket olvas, amik döntő hatással vannak világképére. Jacques-Henri Bernardin de Saint-Pierre Paul et Virginie című műve mély benyomást tesz rá: „Olvasta Pál és Virginiá-t és sokat álmodozott a bambusznád-házacskáról, a néger Domingoról és Fidélről, a kutyáról, de legkivált arról az édes barátságról, amellyel egy jó kis bátyóka viseltetik kis barátnője iránt, akinek piros gyümölcsöt szed toronynál magasabb, óriási fákról, vagy madárfészket hoz, mezitláb szaladva a fövenyben.”[2]

A zárdában egy idősebb nő meséi is egy romantikus világot festenek le Emmának :  „Hogy mi volt ezekben a regényekben? Csupa szerelem, szeretők, szerelmes asszonyok és szerelmes leányok, üldözött hölgyek, akik elájulnak a magános pavillonokban, postakocsisok, akiket minden állomáson megölnek, lovak, amelyeket minden lapon agyonhajtanak, sötét erdők, szivek harcza, szerelmi eskü, sok zokogás, könnyek és csókok, csolnakok a holdfényen, fülemilék a ligetben, lovagok, akik bátrak mint az oroszlán, szelidek mint a bárány, erényesek mint senki, ellenben igen szépen vannak öltözve és ugy hullatják a könnyeiket, mintha korsóból öntenék.”[3]. Flaubert szatirikus hangvétellel mutatja be ezt az álomvilágot, ironikusan utalva arra, hogy ezek a férfialakok valójában nem léteznek. Miután Emma Bovary szerelmi és lovagregényeket olvasott, kialakít magának egy romantikus és regényes világot, amelyben élni szeretne. Ezek a képzeletbeli történetek a szerelemről és a szenvedélyről az ő „ideális tárgyává” válnak, akárcsak Don Quijote számára a lovagregények. Emma át akarja élni azt a szerelmi történetet, amelyet a regények sugallnak, pontosabban azokat az érzelmeket, amelyeket az olvasás kiváltott belőle: „Mielőtt férjhez ment, azt hitte, hogy szerelmet érez; de minthogy a boldogság, melyet ettől a szerelemtől várt, sehogy se akart megérkezni, arra gondolt, hogy: ugy látszik, csalódott. És nagyon szerette volna tudni, hogy tulajdonképpen mit értenek az életben e szavak alatt, hogy: boldogitó érzés, szenvedély és szerelmi mámor, amelyekről a könyvekben olyan sok szépet olvasott.”[4] Emma meg volt győződve róla, hogy amikor férjhez megy, megtapasztalja majd azt a szerelmet, amelyről a könyvek beszélnek. Házasságának kezdetén Charles-lal úgy érezte, ő a saját szerelmi regényének főszereplője. Egy idő után azonban csalódni kezd, mert nem érzi többé azt a szenvedélyt, sőt semmilyen kötődést sem érez Charles iránt: „Minél szorosabban fűzte őket egymáshoz a házasélet folytonossága, Emma annál mélyebbnek látta az örvényt, mely őt férjétől elválasztja.”[5]

A báli jelenet, amelyben Emmát először nevezi Flaubert „Madame Bovary”-nak, különösen szimbolikus: ott találkozik először azzal a csillogó világgal, amelyre mindig is vágyott. A fényűzés, a pompa, az arisztokratikus környezet egyszerre vonzza és megrészegíti, s később ezekhez próbál újra és újra visszatérni. A házasság azonban hamar kiábrándítja: „Károlynak a társalgása lapos volt, mint egy utczai gyalogjáró. Soha se hallott tőle egy eredeti ötletet, s a legközönségesebb dolgokat is ugyanazokkal a szavakkal mondta, ahogy másoktól hallotta. Amit beszélt, nem ébresztett se gondolatot, se érzést, még csak egy mosolyt se tudott kelteni.”[6] A „hősies”, regénybéli szerelem helyett a valóság közönséges és unalmas. Emma gyűlöli a középszerűséget, és minden erejével próbál kitörni belőle.

Első szeretője, Rodolphe Boulanger a klasszikus csábító figurája. Tudatosan használja Emma vágyait, hogy elcsábítsa. Szerelmük kezdetén a városka, Yonville mezőgazdasági kiállításán vagyunk, ahol a helyi parasztokat, tenyésztőket díjazzák a legjobb igásökrökért, a legjobb trágyázási módszerért, és ünnepi beszédek hangzanak el. Ezzel egy időben Rodolphe Emma fülébe suttogja csábító, romantikus (és hazug) vallomását, azt állítva, hogy szenvedélyesen szereti őt. Ez a kettősség, a szentimentális csábítás és a patetikus, bürokratikus agrárbeszédek Flaubert iróniájának csúcspontja. Ez a groteszk kontraszt kiemeli Emma illúziói és a valóság közötti szakadékot: míg ő regényes érzelmekre vágyik, a világ körülötte banális, gépies és közönyös.

Rodolphe később megunja Emmát, s színpadias levélben szakít vele, amelyre még egy vízcseppet is tesz, hogy sírást színleljen: „Elolvasta a levelét, és jónak találta. Szegény asszonyka! – gondolta, némiképpen elérzékenyedve. Azt fogja hinni, hogy érzéketlenebb vagyok, mint a kőszikla; egy pár könnycsepp kellett volna erre a levélre, de hiába, nem tudok sírni, s ki tehet róla, hogy nem tudok?!...Vizet öntött egy pohárba, bele mártotta az ujját, s a nedves ujjáról egy nagy cseppet ejtett le a levélre.[7]

Emma második viszonya Léon Dupuis, egy fiatal jegyzővel alakul ki. Először Yonville-ben találkoznak. Kapcsolatuk kezdetben plátói, közös érdeklődésen – az irodalom, a romantikus ideálok, a zene és a finom érzések világán – alapul. Léon az egyetlen a kisvárosban, aki intellektuálisan és érzelmileg közel kerül Emmához. Kapcsolatuk ebben a kezdeti fázisban a visszafojtott vágyakozás, az udvariasság és a fantáziába menekülés jegyében alakul. A későbbiekben, amikor Párizsban újra találkoznak, kapcsolatuk testi és szenvedélyes viszonnyá válik. Emma tapasztaltabb, Léon viszont bizonytalanabb és gyávább, mint korábban. A viszony beteljesülése után lassanként kiüresedik: Emma szenvedélye már nem a férfinak, hanem a szerelem romantikus képzetének szól, Léon pedig egyre inkább teherként éli meg Emma igényeit. Kapcsolatuk nem egy drámai szakítással, hanem fokozatos elszürküléssel ér véget. Léon gyáván visszavonul.

Flaubert világosan megmutatja Emma önpusztító útját. Emma nemcsak erkölcsileg, hanem gazdaságilag is romlásba taszítja családját. Lánya, Berthe elhanyagolása, a halmozódó adósságok, a társadalmi szégyen mind a házasságtörés következménye. Az író mélyen kritikus a házasság intézményével szemben is. Emma nem pusztán egy hűtlen feleség: ő az az ember, aki képtelen beérni a középszerűséggel, aki más akar lenni, mint ami lehetséges. Ez a tragédia forrása. Emma egyszerre áldozat és lázadó: próbál kitörni a társadalmi keretekből, de nem tud. A válás tilos, a nemek egyenlősége nem létezik. Végül Emma a halált választja, nem mint erkölcsi büntetést, hanem hogy elkerülje a végső megaláztatást. Emma nem egyszerűen egy házasságtörő nő: ő a vágy, a hiány, a bovarizmus megtestesítője. Tragédiája örök, ő az, aki az eszményt keresi a valóságban és mindig csalódik.

A regény először 1856-ban, a Revue de Paris című folyóiratban jelent meg folytatásokban. Az utolsó rész publikálása után azonnal beindult a botrány: az államügyészség perbe fogta az írót. A francia Második Császárság (1852–1870), III. Napóleon uralma alatt, formailag alkotmányos monarchia volt, de valójában egy autoriter rendszer, amely szigorúan ellenőrizte a sajtót és a művészeti életet. Ebben a közegben Flaubert regénye, amely egy házasságtörő nő testi és lelki vívódásait ábrázolta kendőzetlenül, ironikus stílusban, felért egy erkölcsi támadással a polgári renddel szemben. Az államügyész, Ernest Pinard – aki később Charles Baudelaire A romlás virágai című kötetét is perre vitte – három vádpontot hozott fel: a közerkölcs megsértése, a vallásos érzület megsértése és a jó erkölcsök veszélyeztetése a közönség előtt. A vádirat szerint Flaubert regénye „erkölcstelen hősnőt mutat be anélkül, hogy elítélné”, sőt a stílus révén még rokonszenvet is kelthet iránta az olvasóban. Emellett a házasságtörést esztétikai élménnyé emeli, s ezáltal „megrontja az ifjúságot”, hiszen viszonyai során Emma kivirul: „Bovaryné soha se volt olyan szép, mint ebben az időszakban; az a meghatározhatatlan, le nem írható szépség sugárzott le róla, mely csak az örömből, a lelkesedésből, a sikerből, a vágyak kielégüléséből fakad; az a szépség, mely a testalkat és a kedvező körülmények harmóniájának az eredménye. Kivánságai, lelki izgalmai, a gyönyörüség megismerése és még most is fiatalos álmodozásai olyan hatással voltak rá, mint a virágra a trágya, az eső, a szelek és a napsugár: fokozatosan kifejlesztették és végre teljesen, tökéletesen kivirágoztatták szépségét.”[8]

Flaubert ügyvédje, Maître Antoine Sénard kiválóan felkészült a tárgyalásra, amelyre 1857. január 31-én került sor a párizsi Tribunal correctionnel nevű büntetőbíróságon. A védelem kulcsérve az volt, hogy Flaubert nem dicsőíti Emma Bovary tetteit, hanem erkölcsi leckét ad: a nő sorsa példázat, hiszen a regény végén öngyilkosságot követ el, s borzalmas testi szenvedés után hal meg. Sénard így fogalmazott: „Uraim, Gustave Flaubert urat azzal vádolják Önök előtt, hogy rossz könyvet írt, és hogy ebben a könyvben megsértette a közerkölcsöt és a vallást. Gustave Flaubert úr itt van mellettem; kijelenti Önök előtt, hogy tisztességes könyvet írt; kijelenti Önök előtt, hogy könyvének gondolata (…) egy kifejezetten erkölcsös és vallásos gondolat, amely így foglalható össze: az erényre való ösztönzés a bűn iránti iszonyaton keresztül.” Hosszú védőbeszédében Sénard hangsúlyozta: „Ez a mű nem a bűn apológiája, hanem annak kemény megtorlása. Emma Bovary sorsa a bukás, az eladósodás, a halál mind a rossz erkölcsök ellen szóló tanúságtétel.”[9] Továbbá azt is kiemelte, hogy Flaubert prózája művészi és stilisztikailag fegyelmezett, nem pornográf, és az irónia révén az olvasó kritikus távolságot tart a főhőstől. Az ügyvéd rámutatott arra is, hogy Flaubert nem egyszerűen ábrázol, hanem ítél is, esztétikailag és erkölcsileg. 1857. február 7-én a bíróság felmentette Gustave Flaubert-t minden vádpont alól. A bírói indoklás szerint a regény valóban tartalmazhat vitatható jeleneteket, de „A mű összhatása nem erkölcstelen. A regény nyelvezete irodalmilag igényes, s az erkölcsi tanulság világos: a bűn elnyeri méltó büntetését.” A per jelentősen hozzájárult Flaubert hírnevének megalapozásához. A regény hamarosan könyv formában is megjelent (1857 áprilisában), és már akkoriban irodalmi mérföldkőnek tekintették. A perek következtében Madame Bovary a polgári képmutatás leleplezésének szimbólumává vált, Emma pedig az elfojtott női vágy archetípusává. Flaubert később azt mondta, hogy a per inkább használt, mint ártott volna neki, mivel az olvasók ettől kezdve „a tilalmas gyümölcs izgalmával” olvasták művét.

*

Jegyzetek:

[1] Jean-Benoît Guinot: Dictionnaire Flaubert, CNRS Editions, Paris, 2003.

[2] Gustave Flaubert: Bovaryné, Ambrus Zoltán fordítása. Forrás: https://mek.oszk.hu/09500/09550/09550.htm

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] https://www.napoleon.org/histoire-des-2-empires/articles/la-plaidoirie-de-maitre-senard-au-proces-de-flaubert-fevrier-1857/?utm_source=chatgpt.com