„Velem együtt az egész kortárs irodalmat odaültetik a vádlottak padjára. A perrel nemcsak az én regényemet pécézték ki, minden regényt támadnak, hogy a regényírásnak még a jogától is megfosszák az írókat.”

Flaubert levele Champfleuryhez 1857. február 4-én[1]

Az 1857-es év – ebben az évben jelenik meg a Bovaryné – azért is emlékezetes, mert a II. Császárság ügyészsége „közerkölcs és vallási erkölcs elleni vétség” ürügyén három írót ültetett a vádlottak padjára: Flaubert-t januárban, Baudelaire-t nyáron, Eugène Sue-t pedig az év végén – és mindhárom ügyben Ernest Pinard a vád képviselője.[2] Flaubert és Baudelaire neve akkor még csak szűk körben csengett ismerősen, Eugène Sue viszont népszerű, sikeres szerző, a Les Mystères du Peuple című új könyvéből például az eljárás után nem kevesebb mint hatvanezer példányt foglalt le a rendőrség. A három per annak jele, hogy a Második Császárság, legalábbis fennállásának első évtizedében, még korántsem érezte magát biztonságban, és az ügyészség rajta tartotta szemét a sajtón meg az irodalmi életen.[3]

Mindehhez nem is kellett új törvényeket hozni; az eljárásnak már megvolt a jogi háttere. Azok a törvények ugyanis, amelyek lehetővé tették, hogy az író mellett a kiadót is perbe fogják, a Restauráció idején keletkeztek. Az 1819. május 17-i törvény 8. cikkelye kimondja: „A közerkölcs meg a vallási erkölcs sérelmére (…) elkövetett bűncselekmény egy év elzárással, valamint 16 franktól 500 frankig terjedő pénzbüntetéssel sújtható”. Az 1819. május 26-i törvény ehhez még hozzáteszi, hogy bűncselekmény esetében magát a sajtóterméket is el kell kobozni, meg kell semmisíteni. A két törvényt a sajtó útján elkövetett bűncselekményekre vonatkozó 1822. március 17-i, valamint az 1822. március 25-i törvény tovább szigorította.[4] Ezeket a törvényeket, amelyek egészen a III. Köztársaság kezdetéig érvényben maradtak, csak az 1881. július 29-i sajtótörvény fogja hatályon kívül helyezni (de a bűncselekményt, bár jelentősen enyhített formában és outrage aux bonnes moeurs megnevezéssel, a mai francia büntetőtörvénykönyv is ismeri[5]).

*

Flaubert, négy és fél év kemény munka után, 1856 tavaszára fejezi be a Bovarynét. Ez az első olyan írása, amit kiadásra szánt; „a Bovaryné – írja Lőrinszky Ildikó – kezdettől fogva úgy jelenik meg előtte, mint próbatétel (…) s egyúttal a nyilvánosság előtt vállalt megmérettetés”.[6] Gyakran elfelejtjük: a Bovaryné egy harminchat éves ismeretlen fiatalember első közreadott regénye. A négy és félezer oldalas kéziratot Flaubert rögtön meg is mutatja barátjának, Louis Bouilhet-nak, majd Maxime Du Camp-nak is elküldi, aki a Revue de Paris szerkesztője.[7] Flaubert-nek, és nem is csak anyagi gondjai miatt, fontos lett volna, ha a regény ebben a rangos kiadványban jelenik meg először. A szerkesztők a műért nem kevesebb, mint 2000 frank (kb. 10000 euró) honoráriumot kínálnak a szerzőnek.

A Revue de Paris-nak, amelyet néhány év szünet után a szerkesztők – Arsène Houssay, Maxime Du Camp, Théophile Gautier és Léon Laurent-Pichat – 1845-ben indítanak újra, ez egyik legsikeresebb időszaka. A lap kéthetente jelenik meg, 160 oldalon, rendkívül gazdag tartalommal. A szerkesztők türelmetlenül várják a kéziratot. Utóvégre kit ne érdekelne a női lélek mélysége, a szerelem megannyi illúziója, a nyárspolgári butaság, a falusi élet fojtó szürkesége? Kit ne érdekelne egy csinos vidéki nő boldogtalan házasélete, aki – ahogyan maga Flaubert mondja – „összetéveszti a fenekét a szívével”? Hogy a még ismeretlen szerző regénye feltűnést, vitát fog kelteni, abban biztosak voltak. De botrányra, perre, tárgyalásra, nyilvános megszégyenítésre nem számítottak.

Amikor kézhez veszik a vaskos kéziratot, a szerkesztők megijednek. Kiderül: a mű nemcsak hosszú, veszélyes is. Ahogyan korábban már Louis Bouilhet, Du Camp is húzásokat javasol. Eredetileg harminc oldalról volt szó, de amikor Flaubert újra átnézi a kéziratot, döbbenten látja, hogy a regény nem harminc, hanem hetven kéziratoldallal lett rövidebb. Jóllehet a szerkesztők esztétikai érvekkel indokolják a húzásokat, első perctől kezdve világos: valójában a folyóirat elleni sajtópert szeretnék elkerülni. A félelem korántsem megalapozatlan. Az ellenzéki lapnak tartott Revue de Paris-t már kétszer figyelmeztették a hatóságok. Ráadásul az ilyen jellegű perek egyáltalán nem mentek ritkaságszámba. A regényíró Xavier de Montépint például, két évvel korábban, szeméremsértésért három hónap elzárásra és ötszáz frank pénzbüntetésre ítélte a bíróság, a Goncourt-fivérek ellen pedig 1853-ban indult eljárás – akárcsak később Flaubert esetében – szintén közerkölcs elleni vétség vádjával.

Óvatosság ide vagy oda, három közlés után, valamikor november végén, egy tájékozott jóbarát figyelmezteti a szerkesztőséget, a Bovaryné miatt per készül a lap ellen. Már csak az utolsó részlet volt hátra; a szerkesztőség megrémül, és a kéziratból, a szerző nem kis megrökönyödésére, azt a híres jelenetet is kihúzza, amiben Emma, az első randevún, a céltalanul ide-oda kocogó fiákerben szeretkezik Léonnal (persze, a szeretkezést az író csak sejteti, az olvasó azonban a burkolt célzásokból is érti, miről is lehet szó). A hírre Flaubert dühösen reagál. „Kihagyhatják a fiáker-jelenetet is – írja indulatosan a lap főszerkesztőjének, Laurent-Pichat-nak –, a szöveg így is, úgy is botrányos marad (…). Itt a műegész a probléma, nem a mű ilyen-olyan részlete. Nem a felszín elfogadhatatlan, hanem a mélyben rejlő lényeg.”[8] Flaubert az utolsó rész után, sértődötten, közleményt jelentet meg a lapban, ebben arra figyelmezteti az olvasót, hogy a közreadott folytatások a húzások miatt csak töredékes képet adnak a mű egészéről.

A megtorlás mozgásba lendült gépezetét már nem lehet megállítani. Különben is, ha a hatóságok addig nem mutattak volna érdeklődést, a szerkesztőségen belüli huzavona meg a szerzőnek a decemberi számban közölt közleménye amúgy is ráirányította volna a figyelmet a publikációra. Michel Lévy, az általa 1836-ban alapított könyvkiadó ügyes tulajdonosa, aki rendszeres olvasója a folyóiratoknak meg a napilapok feuilleton-rovatának, szintén felfigyel a regény újdonságára, és azonnal szerződést kínál az írónak. Flaubert örül az ajánlatnak, annál is inkább, mivel Michel Lévynek az a híre, hogy nem csapja be az írókat, és csakugyan kifizeti a szerződésben garantált összeget. Flaubert-nek 400 frankot (1500 eurót) ajánlott fel a két kötetre tervezett regény mindegyik kötetéért, ami átlagos honoráriumnak számított abban az időben. A szerződést Flaubert december 24-én írja alá.

Flaubert váltig meg van róla győződve, hogy politikai perről van szó. Utóvégre a nyíltan republikánus Revue de Paris már régóta begyében van a hatóságoknak (egy évre rá, már az Orsini-féle merénylet után, be is tiltották). Az 1857-es év januárja teljes egészében azzal telik, hogy az író – bár reménykedik – lázasan készül a tárgyalásra. Írókkal, barátokkal beszél, beadványt ír, amiben kifejti. a művészet magasabb rendű a morálnál. Flaubert azonban, semmi kétség, rosszul ítéli meg a helyzetet. Naivan azt hiszi, a Revue de Paris a célpont, és hogy ő csak ürügye, eszköze a támadásnak. Holott a császári ügyészség – épp ellenkezőleg – a regényt érzi veszélyesnek és elfogadhatatlannak az általa védelmezett polgári értékek meg a polgári erkölcs nézőpontjából. A folyóirattal bármikor leszámolhat, ehhez még ürügyre sincs szüksége.

*

Flaubert nem szívelte a Második Köztársaságot, az általános választójogot sem értékelte különösebben, és helyeselte, hogy a december 2-i államcsíny a republikánusok tehetetlensége után végre rendet csinál az országban. De ha tisztában lett volna a politikai realitással, tudnia kellett volna, miféle rezsim rendezkedett be III. Napóleonnal. A Második Császárság első évtizedét „tekintélyuralmi rendszernek” nevezi a francia történetírás. A hatalomnak a katolikus egyház a legfőbb támasza, amely helyeselte a december 2-i államcsínyt. Márpedig az egyház szemében az „ártalmas könyvek” (értsd a regények) a legveszedelmesebbek a közrendre meg a közerkölcsre nézve. Flaubert csak későn eszmél rá, műve egyáltalán nem „ürügy”, a pernek nagyon is ő a célpontja. III. Napóleon rendpárti Franciaországa a szólásszabadságot illetően még a Restaurációnál, sőt, még a Lajos Fülöp-féle Júliusi Monarchiánál is szigorúbb.

Ráadásul a Bovarynét csakugyan belengi a kénbűz, bár ezt a XXI. századi olvasó – mivel az újságokban, könyvekben és filmekben ma már szabad utat kaphat az erotika, és a pornográfia sem tilos – nem nagyon érzi. A végleges szöveghez készített vázlatokban, jegyzetekben, „szövegkönyvekben”, piszkozatokban, többezer oldalon át, Flaubert a legobszcénabb kifejezésektől, a legnyersebb leírásoktól sem riad vissza; a „szeméremsértő” szavak eltűnnek ugyan a végső változatból, mégis érzéki fénytörésben láttatják a velük kapcsolatos jeleneteket. Az erdei sétát illetően például Flaubert a vázlatokban megjegyzi: „világosan megmutatni: Rodolphe egyik kezével megmarkolja Emma seggét, másikkal átfogja a derekát”.[9] Ugyanez a regényben: „[Rodolphe] kinyújtotta karját, és átölelte a derekát”.[10] Csakhogy amit az író „világosan meg akar mutatni”, azt az olvasó nem látja, csak sejti. Mintha Flaubert azért érezte volna szükségét a nyers szókimondásnak, hogy világosan lássa maga előtt a jelenetet, és mintha csak ezután tudta volna csupa ártatlan és visszafogott kifejezéssel formába önteni a szöveget; ez a magyarázata annak, hogy bár a felszínen kifogástalanul illemtudó a szóhasználat, a mondatok mélyén mégis ott lüktet a forró erotika.

Flaubert január első felében igyekszik befolyásos kapcsolatokat szerezni, felkeres pár magasrangú állami főtisztviselőt (így a közoktatásügyi minisztert meg a rendőrség vezetőjét), még Lamartine-nal is találkozik; az idős költő elismeréssel beszél a Bovarynéról, és megígéri, véleményét levélben is kifejti. „Biztosra veszem – írja Flaubert január 4-én vagy 5-én Achille bátyjának –, hogy az ügyet sikerül idejében elboronálni. Az egyetlen, ami csakugyan nyom valamit a latban, az Flaubert papa neve, meg az attól való félelem, hogyha engem a bíróság elmarasztal, az ítélet a következő választáskor aligha fogja jó irányban befolyásolni a roueni választópolgárokat. A Belügyminisztériumban már százszor megbánták, hogy meggondolatlanul perbe fogtak. (…) Ez politikai ügy, amibe valahogy engem is belekevertek. De ha kiderül, hogy a per hátrányos következményekkel jár a hatalomra nézve, egész biztosan visszakozni fognak.”[11] Majd egy másik – ugyancsak a bátyjának küldött – levélben hozzáteszi: „Odafent a Belügyminisztériumban is tudniuk kell, kicsodák is vagyunk mi itt Rouenban, tősgyökeres normandiai család, és ha engem erkölcstelenséggel vádolnak, azzal még nagyon sok embernek fognak a lábára taposni.”[12]

*

Flaubert mindeközben úgy gondolja, ideje védőügyvédet fogadni. Az író fel is veszi a kapcsolatot Marie-Antoine-Jules Sénard-ral.[13] Ez utóbbi nem akárki. Szintén „tősgyökeres” roueni, emellett a Flaubert-család régi barátja, volt roueni főügyész. A II. Köztársaság alatt mérsékelten republikánus képviselő, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés volt elnöke, 1848 júniusától öt hónapon át a Cavaignac-kormány belügyminisztere. Sénard – aki közismert ellenfele a Második Császárságnak –, a politikai életből ugyan visszavonult, de így is számos politikussal áll kapcsolatban, arról nem beszélve, hogy – mai kifejezéssel élve – a párizsi ügyvédi kamara legismertebb „sztárügyvédje”.

Flaubert illúziói január közepére szétfoszlanak. Jules Sénard 1857. január 14-én az Igazságügyi Palota folyosóján összefut Treilhard vizsgálóbíróval, ez pedig közli vele, ügyfele ne is reménykedjen, a tárgyalást nem fogja megúszni.

*

Jegyzetek:

[1] Gustave Flaubert, Correspondance, Supplément, édité par Jacques Lambert, lettres recueillies et annotées par René Dumesnil, Jean Pommier et Claude Digeon, vol. I., Paris, Conard, 1954, 219. o.

[2] Ernest Pinard-ról és a II. Császárság alatt játszott szerepéről l. Alexandre Najjar, Le censeur de Baudelaire. Ernest Pinard (1822-1909), La Table Ronde, Paris, 2011.

[3] A hatóságok nemcsak a kortárs írók műveit pécézték ki, a XVIII. századi művek ellen is hajtóvadászatot indítottak. Így került tiltólistára például sok más könyv mellett Louvet de Couvray Le Chevalier de Faublas című regénye, a Liaisons dangereuses, ifjabb Crébillon Le Sopha című műve, valamint Diderot erotikus regénye, a Les Bijoux indiscrets.

[4] L. Les Cinq Codes, Paris, Constant-Chantepie éditeur, Carpentier-Méricourt Imprimeur, 1826, Appendice, loi du 17 mai 1819 77. o., loi du 26 mai 1819, 80. o., loi du 17 mars 1822, 89. o., loi du 25 mars 1822, 92. o.

[5] V. ö. Nouveau code pénal, 284-288. cikkely.

[6] L. Lőrinszky Ildikó szép esszéjét, „Korszerűtlen szempontok a Bovaryné olvasásához”, Nagyvilág, 2003/9, 727. oldaltól.

[7] A Revue de Paris-t 1826-ban azzal a szándékkal alapították, hogy a Revue des deux Mondes vetélytárs lapja legyen. Kezdettől fogva olyan nagy nevek szerepeltek a címlapján, mint Balzac, Dumas, Lamartine vagy Eugène Sue.

[8] Gustave Flaubert, Correspondance, Nouvelle édition augmentée, Quatrième série, 1854-1861, Paris, Louis Conard, MDCCCCXXVII, 137-138. o.

[9] Plans et scénarios, fº 27 rº, idézi Yvan Leclerc, „Procès, censure et autocensure dans le roman du XIX^e siècle: l’exemple de Madame Bovary”, In: Cahiers de l’Association internationale des études francaises, 2010, n°62, 349. o.

[10] Gustave Flaubert, Bovaryné, fordította Pór Judit, Európa Könyvkiadó, 1993, 175. o.

[11] Gustave Flaubert, Correspondance, id. mű, 143. o.

[12] Flaubert, Correspondance, tome II, juillet 1851-décembre 1858, Paris, 1980, Gallimard, 660. o.

[13] Sénard-ról l. Jean Joubert, Jules Senard, Paris, Les Presses du Palais Royal, 1984; továbbá Jean-Luc Brière, „Jules Senard sous la Monarchie de Juillet et la Deuxième République”, in Bulletin de l'association des amis de Flaubert et Maupassant, n^o 30, 2014, Rouen.