„CENZÚRA Mondjon bárki bármit, nélkülözhetetlen."

G. Flaubert, Közhely-szótár

Gustave Flaubert 1857. január 29-én délelőtt tíz tájban jelenik meg – együtt „tettestársaival”, a Revue de Paris főszerkesztőjével, Léon Laurent-Pichat-val, valamint a lap kiadójával, Auguste-Alexis Pillet-vel – a Szajna megyei büntetőbíróság hatodik bírói tanácsa előtt. A hatodik bírói tanácsnak a sajtóperek mellett – nem kis megaláztatás a perbe fogott írókra nézve – a szélhámosok és tolvajok, a prostituáltak és stricik által elkövetett bűncselekmények is illetékességébe tartoznak. Flaubert, még a per előtt, keserű iróniával így ír egyik barátjának: „Tisztelettel jelentem, holnap, január 24-én [a pert a védő Jules Sénard aznapi elfoglaltsága miatt végül 29-re halasztották – Á. P.] jelenlétemmel fogom megtisztelni a szélhámosok padját (…). Hölgyeket szívesen látunk. Illendő ruházat kötelező.”[1] A vádat a már említett Ernest Pinard császári főügyész-helyettes képviseli, a tanács elnöke pedig ugyanaz a Pierre-Eugène Dubarle, aki az 1848-as párizsi munkásfelkelés leverése után az elfogott „zavargóknak” volt vizsgálóbírója…[2]

Ernest Pinard azzal a kijelentéssel kezdi vádbeszédét, hogy „a bíró természetesen nem irodalomkritikus”, és hogy Flaubert kétségtelenül „rendkívül tehetséges, és csodálatra méltó művet alkotott”, mindössze az a baj, hogy a regény „gyalázatos, már ami a közerkölcsöt illeti”.[3] A császári főügyész-helyettes, miután részletekbe menően elmeséli a regény cselekményét, négy paráznának minősíthető jelenet kiemelésével próbálja alátámasztani a vádat, vagyis azt, hogy az író csakugyan megsértette a közerkölcsöt meg a vallási erkölcsöt. A négy jelenet a következő: Emma első házasságtörő kapcsolata Rodolphe-fal; a szerelmi csalódás, vagyis amikor Emma spirituális támogatásért Bournisien abbéhoz fordul; Emma második házasságtörő kapcsolata Léonnal; végül Emma haldoklása. Miután Pinard kemény szavakkal arra hívja fel a bírák figyelmét, mekkora veszély a regény fiatal lányokra és férjes asszonyokra nézve, a házasságtörés „költői” bemutatása, sőt, „dicsőítése” mellett a műből áradó érzékiséget meg a leírás bujaságát is felrója a szerzőnek. Mindezt Pinard az általa eleve erkölcstelennek tartott „realizmus” számlájára írja, mivel az írót – bár tévesen – ezzel az irányzattal hozza összefüggésbe. A császári főügyész-helyettes végül javasolja a főszerkesztő és a kiadó felmentését, Flaubert esetében viszont két év börtön kiszabását kéri a bíróságtól.

Nagyjából a védőbeszéd is megmarad ugyanezen a szinten. Jules Sénard négyórás beszédében amellett érvel, hogy a Bovaryné „jó könyv, tisztességes könyv, hasznos könyv és erkölcsös könyv”, annál is inkább, mivel a hősnő a mű végén meglakol az általa elkövetett bűnökért. „Gustave Flaubert (…) Önök előtt is megerősíti, a könyv első sorától az utolsóig aggályos tiszteletben tartotta a közerkölcsöt meg a vallási erkölcsöt (…), és hogy könyvének éppen az a lényege, hogy az olvasót erényes életre buzdítsa, és a bűnt megutáltassa vele.”[4] Sénard-nak az a taktikája, hogy sorra veszi a vádbeszéd súlyos kifogásait, és minden egyes esetben bebizonyítja, hogy Pinard félreértette a szöveget, mivel ott korántsem közerkölcsbe és vallási erkölcsbe vágó bűncselekményről van szó, épp ellenkezőleg, a regény minden sorában érezni az erkölcsjavító szándékot. Mindez annyit jelent, hogy a Jules Sénard is pontosan ugyanabból az irodalomfelfogásból indul ki, mint a vádbeszéd, és egyetlen érvet sem hoz fel a művészi alkotás szabadságának védelmében. Másszóval Sénard nem csinál mást, mint – félreértve vagy szándékosan eltorzítva a szerzői szándékot – más jelentést tulajdonít a főügyész-helyettes által kifogásolt jeleneteknek.

Amilyen zavarba ejtően megmosolyogtató ma már a vádbeszéd, ugyanolyan megmosolyogtató a védőbeszéd is. „Az erkölcsnemesítő cél – állítja Sénard magabiztosan – annyira nyilvánvaló és annyira egyértelmű, hogy lehetetlenség megkérdőjelezni.” Amikor például véget ér a Léonnal való házasságtörő kapcsolata, Emma mélységesen megundorodik önmagától, amit nem is lehet másként, csak az erényes életre való buzdításként meg a házasságtörés megbélyegzéseként értelmezni. Mintha Sénard nem akarná észrevenni, hogy a szerzőnek – ahogyan a vázlatok is bizonyítják – bár visszafogott szavakkal, de mégiscsak a szexualitás nyers ábrázolása volt a célja.

Ráadásul Flaubert nagyon is tisztában van a mű szubverzív jellegével. De mintha ezt a tárgyaláson átmenetileg ő maga is elfelejtette volna, annyira elégedett Sénard teljesítményével. „Sénard védőbeszédje lélegzetelállító volt – írja Achille bátyjának egy nappal a tárgyalás után. – Valósággal kétvállra fektette a főügyészt, aki idegesen fészkelődött a székén (…). Én magam is erélyesen cáfoltam a főügyész-helyettes állításait, akinek még ott a tárgyaláson bebizonyosodott a rosszhiszeműsége (…). Mindezt hamarosan te is olvashatod, mert (60 frankos órabérért) gyorsírót fogadtam, és az mindent pontosan lejegyzett.[5]” Végezetül Sénard Lamartine-t is előveszi a kalapjából; ha egyszer ez a feddhetetlen költő, köztiszteletben álló történész és politikus is elismeri Flaubert írói érdemeit, lehet-e egyáltalán a fiatal írót a közerkölcsök meg a vallási erkölcs megsértésével vádolni?

*

Mindent összevéve a tárgyalás eléggé kiábrándító. Jules Sénard nem hozott szóba zavarba ejtő kérdéseket. Senki se kérdőjelezte meg azt az akkor már több évtizede hatályos jogelvet, amely szerint az irodalomnak tiszteletben kell tartania a közerkölcs meg a vallási erkölcs szabályait. Senkinek se jutott eszébe, hogy utóvégre a közerkölcs meg a vallási erkölcs fogalma mégsem időtlen, hanem korról korra változik, és hogy a több évtizeddel korábban – vagyis a Bourbon Restauráció idején – megfogalmazott jogszabály egyáltalán összhangban van-e még a Második Császárság alatti francia társadalommal, aminthogy azt se firtatta senki, hogy irodalmi mű megítélésének esetében egyáltalán mi a bíró feladata. A tárgyalás azonban, mindezek ellenére, mégis fordulat az irodalmi művek ellen indított perek történetében, mivel ez az első alkalom, hogy a hatóságok figyelme nem a lényegre, hanem a formára összpontosul.

A vádbeszédből egyértelműen kiderül, Ernest Pinard nem a házasságtörés ábrázolását kifogásolja, neki az ábrázolás tárgyilagosságával van baja. Nem az a fő probléma, hogy Emmának, aki férjes asszony, szeretője van, a fő probléma az írói semlegesség, vagyis az, hogy az író tartózkodik az állásfoglalástól, hogy nem képvisel semmilyen értéket, nem jelöli meg, hogy jó és rossz között hol a határ. A főügyész-helyettesnek az a baja, hogy a könyvben egyetlen szereplő sem tör pálcát a bűnös asszony felett. „Ha csak egy olyan morális elvet találnak a könyvben – mondja –, amelynek nevében el lehet ítélni a házasságtörést, akkor tévedtem. Mivel az egész regényben egyetlen olyan szereplő sincs, aki tükröt tartana ez elé a bűnös asszony elé (…), úgy érzem, nagyon is igazam van: a könyv erkölcstelen![6]” De mintha Pinard-t nem is annyira a lényeg zavarná, mint inkább a stílus, az ábrázolás mikéntje. Pinard Emma öngyilkosságában sem lát morális tanulságot. „Emma meghal, amikor ennek eljön az ideje, de nem azért, mert megcsalta a férjét, hanem mert meg akar halni.”[7] Másszóval a főhős halála semmiképpen sem fogható fel bűnhődésnek. A főügyész-helyettes azt veti az író szemére, hogy nem köti az olvasó orrára a szereplőkről alkotott véleményét, vagyis azt, hogy végeredményében mi a véleménye a regényhősökről, hogy elítéli-e őket vagy nem…

*

Csakhogy tudjuk, a szerző esetében nagyon is tudatos a távolságtartás; a nézőpont immár nem a mindentudó narrátoré, Flaubert érzelemmentesen, személytelenül ír (és gyakran él a szabad függő beszéd stilisztikai eszközével). Ahogyan 1857. március 18-án Leroyer de Chantepie kisasszonynak írja: „A művész láthatatlanul és mindenhatóan ott van mindenütt, akárcsak Isten a teremtésben, mindenütt érezni, de látni nem látni sehol”.[8] Mindez már csak azért is megnehezíti a főügyészhelyettes dolgát, mivel ez az ábrázolásmód az írónak is elsőrangú alibi. Nemhiába mondja Maupassant a regényírónak szentelt esszéjében: „…Gustave Flaubert leglelkesebb apostola a művészetbeli személytelenségnek. Nem engedte, hogy a szerző felfedezhető legyen, hogy egyetlen oldalon, egyetlen sorban vagy akár egyetlen szóban legkisebb porcikáját is elárulja véleményének (…)”.[9] Bármilyen kiábrándító is a per, mintha a főügyész-helyettes a védőügyvédnél sokkal jobban értené ezt a „stilisztikai forradalmat”. De hát a cenzorok mindig is figyelmesebb, alaposabb és értőbb olvasók voltak az ügyvédeknél. Azzal, hogy Ernest Pinard hangsúlyozza, hogy a mű szubverzív hatása elválaszthatatlan az ábrázolás személytelenségétől, egyben azt is jelzi, nagyon is felfogta: a Bovarynéban nem is annyira a cselekmény zavaró, mint inkább a stílus, az ábrázolás módja, vagyis a forma.

Míg a császári főügyész-helyettes ráérez a Flaubert-regény stilisztikai újdonságára, a bírák, akik 1857. február 7-én hirdetnek ítéletet, képtelenek szakítani az irodalom moralizáló szemléletével. Jóllehet az ítélet felmenti a vádlottakat, a tizenkét pontban megfogalmazott indoklás fele szintén erkölcstelennek tartja a regényt. Flaubert-re és társaira a bírói tanács csak azért nem szab ki büntetést, mivel egyrészt a kifogásolt részeket jelentéktelennek ítéli a könyv terjedelméhez képest, másrészt azért nem, mert a főügyész-helyettes a tárgyaláson nem tudta bizonyítani a közerkölcs megsértésének szándékosságát. A bírák hitelt adnak az író jóhiszeműségének, de Flaubert-t szigorú figyelmeztetésben részesítik. „A kifogásolt oldalak (…) csakugyan tartalmaznak olyan kifejezéseket, képeket vagy jeleneteket, amelyek méltán sértik a jóízlést, és amelyek nagyon is alkalmasak arra, hogy visszatetszést keltsenek az olvasóban (…).”[10] A könyvet szigorúan elmarasztaló ítélet tükrében tulajdonképpen nem is nagyon érteni, hogy a bíróság végül miért hagyta futni a gyanúsítottakat.

*

1857 áprilisában végül két kötetben megjelenik a Bovaryné a párizsi Michel Lévy könyvkiadónál.[11] A regényből júniusra már elkel hétezer példány (Franciaországban a XIX. század legelején csak Chateaubriand Atalája volt ekkora könyvsiker). A regényt, még ugyanabban az évben, kétszer is kiadják, majd kiadják 1858-ban és 1862-ben is; öt év alatt 29 ezer példány fogy el belőle, ami 35 000 frank nyereség a kiadónak (míg a szerzőnek nyomorult ezerháromszáz frankkal kellett beérnie). Nem csoda, hogy az író a szerződés lejártával kiadót vált, és 1873-ban átpártol Georges Charpentier-hoz, Zola és Maupassant későbbi kiadójához.[12]

A Bovaryné 1873-as Charpentier-féle kiadása azért is nevezetes, mert ez volt az első alkalom, hogy Flaubert – a kiadó kérésére – függelékben a peranyagot is csatolta regényéhez (azóta hagyomány, hogy a jobb francia kiadások a regényt együtt közlik a peranyaggal). Flaubert nyilván azért egyezett bele a dokumentum közlésébe, mert belátta: a vádbeszéd, a védőbeszéd meg az ítélet nagyon is szoros szálakkal kapcsolódik a nyárspolgári ostobaságot (is) bemutató regényhez. Mintha a főügyész-helyettes, a védőügyvéd meg a bírák nem is létező személyiségek, hanem Homais patikus közeli rokonai volnának, és mintha a per, a mű szerves részeként, szintén illusztrációja volna a nyárspolgári szemforgatásnak, korlátoltságnak és butaságnak…

*

Jegyzetek: 

[1] Oeuvres Complètes de Gustave Flaubert, Correspondance, Nouvelle édition augmentée, Quatrième série (1854-1861), Paris, Louis Conard libraire-éditeur, MDCCCCXXVII, 155. o.

[2] Dubarle három egymást követő politikai rendszerben is magas állásokat tölt be az igazságszolgáltatásban. 1835-ben, Lajos Fülöp uralkodása alatt, Melunben főügyészhelyettes, majd Rheimsben főügyész. Később, a II. Köztársaság idején, vizsgálóbíró, majd a II. Császárság alatt a Szajna megyei bíróság főbíróhelyettese, végül, karrierjének betetőzéseként a császári udvar tanácsosa, emellett több történeti mű szerzője. L. Pierre Larousse, Grand dictionnaire universel du XIX^e siècle, tome sixième, 1870, 1309. o.

[3] Jóllehet regény a francia kiadásai általában közlik a peranyagot a könyv függelékében, ennek mind a mai napig nincs magyar fordítása. A per három dokumentumát (a vádbeszédet, védőbeszédet meg az ítéletet) a következő kiadásból idézem: Oeuvres Complètes de Gustave Flaubert, Madame Bovary, Moeurs de province, Paris, Louis Conard libraire-éditeur, Paris, MDCCCCX, 558-630. o.

[4] Oeuvres Complètes de Gustave Flaubert, Madame Bovary, Moeurs de province, id. mű, 579. o.

[5] Oeuvres Complètes de Gustave Flaubert, Correspondance, Nouvelle édition augmentée, id. mű, 158. o.

[6] Oeuvres Complètes de Gustave Flaubert, Madame Bovary, Moeurs de province, id. mű, 576. o.

[7] Uo.

[8] Oeuvres Complètes de Gustave Flaubert, Correspondance, Nouvelle édition augmentée, id. mű, 164. o.

[9] Maupassant, Flaubert, fordította Tóth Árpád, Budapest, Kultúra Könyvkiadó és Nyomda R. T. kiadása, 24. o.

[10] Oeuvres Complètes de Gustave Flaubert, Madame Bovary, Moeurs de province, id. mű, 629. o.

[11] A kiadóról l. Jean-Yves Mollier, Michel et Calmann-Lévy ou la naissance de l’édition moderne (1836-1891), Paris, Calmann-Lévy, 1984.

[12] Virginie Serrepuy-Meyer, Georges Charpentier, le plus parisien des éditeurs, Genève, Droz, 2009.