Volt-e női hangja a brazil modernizmusnak? Lehet-e regényt írni Ipari park címmel? És legfőképp: járt-e Kun Béla Brazíliában? Pál Ferenc pazar esszéje a brazil modernizmus egy nálunk ismeretlen szeletéről.
A neten elnézegetve a Brazíliában száz éve, 1922 februárjában megrendezett Modern Művészet Hetének utórezgéseit, egyszer csak – szinte a semmiből – elénk perdült egy szerény kinézetű, inkább brosúrára emlékeztető, 1933-ban megjelent könyvecske. Már a címe is furcsa volt a kor szerzőinek hangzatos címadásaihoz képest: Parque industrial (’Ipari park’). A másik meglepetést a szerző neve jelentette: a borítón szereplő Mara Lobo nem található sem az irodalmi lexikonokban, sem a modernizmus annaleseiben. Egyszeri névválasztásról volt szó, mert írója, az akkor 23 éves Patrícia Galvão – aki irodalmi körökben Pagu néven vált ismertté – pártutasításra ezen az álnéven jelentette meg regényét. A formálódó brazil kommunista párt láthatólag igen komolyan vette a konspirációt, különösen egy olyan mű esetében, amely már alcímével („proletárregény”) is felhívhatta magára a hatalom figyelmét. Hogy mennyire indokolt lehetett mindez, arra talán rávilágít az a kissé anekdotikus felhangú megjegyzés, amelyet Boris Fausto kötetében (Brazília rövid története) olvashatunk, miszerint
a hivatalos szervek komolyan tartottak attól, hogy Kun Béla egyszer csak feltűnik Brazíliában.
Visszatérve Patrícia Galvão-hoz: ez az 1910-ben született forradalmi lelkületű kamaszlány 1928-ban, Oswald de Andrade magyarul is olvasható Emberevő kiáltványának megjelenése után került kapcsolatba a modernista mozgalommal vagy még inkább a Movimento de Antropofagia akkor még villogó tekintetű vezérével, aki annyira rokonszenvezett a vonzó, fiatal lánnyal, hogy nemcsak irodalmi törekvéseit támogatta, hanem néhány év múlva feleségül is vette, elhagyva érte a modernista körökben jól ismert festőnőt, Tarsila do Amaralt. Az új házaspár irodalmi, politikai nézetei is megegyeztek, Patrícia Galvão – viszonylag gyors és teljes kiábrándulásáig – odaadóan támogatta a brazil kommunistákat, és harcos baloldaliként nemcsak a brazil börtönöket, hanem a világ több országát is megjárta: a nemzetiszocialista Németországban például
a Gestapóval való konfrontálódást is vállalta, hogy leszállhasson a vonatról, és megihasson egy korsó igazi német sört.
Feltehetően Oswald de Andrade hatására és ösztönzésére született meg 1932-ben az Ipari park, amelynek első kiadását maga az író finanszírozta. Ez a témaválasztását és hangvételét tekintve modernistának tekinthető regény mégis valahogy disszonáns volt, elütött attól a képtől, amely a brazil irodalmat megújító mozgalomról kialakult. Nem csoda ezért, hogy a nagy, összefoglaló művekben sehol nem szerepel, és ismertsége is csak mintegy fél évszázaddal első megjelenése után kezdődött, miután angolul is megjelent egy latin-amerikai női szerzőket közreadó sorozatban.
A futurizmustól ösztönzést kapó brazil modernizmus, amely a gépek, a mozgás és modern – Verhaerent megidézve – „csápos városok” bűvöletében jött létre, hamarosan megszelídült az „eszeveszett São Paulo”-t lírai versekben megéneklő Mário de Andrade költészetében. A Menotti del Picchia által felidézett gyárkémények, motorok, munkáskövetelések, és a két lírai verssor barázdájában berregő autó képe csak néhány kiáltványban maradt meg, mert az eldugott vidékeken, az őserdő mélyén rejtőzködő brazil lényeg megtalálása, az embervő indián ősökhöz való visszafordulás egy idő után sokkal jobban érdekelte a mozgalom íróit és a költőit. Az iparosodó nagyváros, a gyárakban dolgozó munkások és olasz bevándorlók lakta Brás kerület– megannyi fejlődés hozta problémájával – is csak Alcântara Machado szelíd életképeivel jelent meg az irodalomban.
Pedig innen sarjadhatott volna ki a futurizmus hagyományait megtartó-továbbalakító, a mozgalom kísérletező éveiben megszülető, ténylegesen modernista mű. Ezzel próbálkozott Patrícia Galvão, amikor Oswald de Andrade hatására megírta azt, amire mestere óvatosabban törekedett kísérleti regényeivel, a Memórias Sentimentais de João Miramarral, (’João Miramar érzelmes emlékezései’) és a Serafim Ponte Grande-val, amelyekben megjelenik saját, megtagadott osztályának, és általában a burzsoáziának a kritikája. De Andrade csak valamiféle anarchisztikus fellépésig jut el: későbbi regényének hőse egy kertjében talált ágyúval célba veszi és szétlövi a kormányhivatalt, ahol dolgozik. Az Ipari park viszont a Brás kerületben élő kisemberek, lényegében proletárok helyzetének kíméletlen rajzát adja. A regény rövid fejezeteiben megjelennek a végletekig kizsákmányolt szövőnők, varrólányok, prostitúcióra kényszerült vagy kényszerített fiatal lányok, gyári munkások, és öntudatra ébredő asszonyok, akik részt vesznek a földalatti tevékenységben, a sztrájkok szervezésében és a tüntetéseken. Az írónő mindezt szabálytalanul, mestere szertelen irodalmiasságánál jóval visszafogottabban, szűkszavúan, doktriner következetességgel beszéli el. Pedig ez a nyelvezetében a modernséggel polgárjogot kapó szavakat, kifejezéseket – kezdve az irodalmiatlan címtől, a közízlésnek adott pofonként is felfogható ’proletárregény’ alcímig – felsorakoztató mű, amely igazából nem is regény, vagy megengedőbben – egyfajta, Dos Passos vagy néhány orosz-szovjet író által is művelt kollektív regény, amely egy csoport életét követi végig, olykor kiemelve egy-egy karakterisztikusabb szereplőt – nyelvi megoldásaival beleillett az 1920-as évek törekvéseibe.
De kissé késve érkezett, ahogy elkésett mesterének második regénye, a Serafim Ponte Grande és Raul Bopp tájszavakat, nyelvi újításokat felvonultató, magyarul is olvasható Cobra Norato című verses meséje is. Az 1920-as és ’30-as évtized fordulójára véget ért ugyanis a kísérletezés, és helyét az „északkeleti regény” néven ismert, a neorealizmushoz közel álló irányzat foglalta el, amelynek írói az elmaradott, aszály sújtotta vidékeken élő, a gazdasági válság miatt pusztuló cukornád- és kakaóföldeken robotoló bérrabszolgák életét mutatták be. Itt már nem volt helye sem a nyelvi kísérletezéseknek, sem a városi tematikának. Pedig szemléletmódjában, ideológiai alapállását tekintve az Ipari park megtalálhatta volna a helyét Raquel de Queirós, Jorge Amado, Graciliano Ramos művei mellett. De a proletárregény nyelvi megoldásai egészen más regiszterben mozognak, mint Jorge Amado és a többiek kidolgozott prózastílusa, noha a szikár brosúra-nyelvezet mellett számos költőiséget, meglepő képet felvillantó mondatot találhatunk benne, hogy csak néhányat idézzünk, mint
„a kis bajuszok ott parkolnak az utcasarkokon”
, a „céltudatos keblek vágytól parázsló bimbói átütnek a bordázott szvettereken”, vagy „korábbi nyálas közönségessége visszahúzódott szempilláinak rojtjai mögé”. Városi proletár tematikája – melynek epizódjai nemegyszer Upton Sinclair a nagy gazdasági világválság idején született regényeit idézik – viszont teljesen idegen volt a harmincas évek irodalmi világában, amikor a városi közeg csak a modernistákhoz nem sorolt íróknál jelenik meg, gondolunk itt Veríssimo A többi néma csend című regényére.
Pedig Patrícia Galvão, Pagu vagy Marta Lobo – az újabb kiadásokon olykor egymással versengve jelenik meg mindhárom név – elfoglalhatná az őt megillető helyet a modernizmus panoptikumában. Nemcsak azért, mert a két festőnőn – Anita Malfattin és Tarsila do Amaralon – kívül csak egy női alkotó, Raquel de Queirós van a modernista irodalomban (Cecilia Meirelesről nyugodtan elfeledkezhetünk, hiszen csak azért tartják modernistának, mert velük egyidőben jelentek meg a művei, és talán mert annyira hiányoznak a női szerzők), és így jelenléte árnyaltabbá tehetné ezt a masszívan férfiak képviselte irányzatot, hanem azért is, mert érzékenysége, rokonszenvvel megformált nőalakjai láthatólag vonzzák az olvasókat, hiszen az 1980-as években történt felfedezése óta egyre-másra jelennek meg regényének újabb és újabb kiadásai.
