Száz éve éppen ezekben a napokban, 1922. február 13-án, 15-én és 17-én történt a brazil avantgárd, lényegében a legkülönbözőbb modern irányzatoknak hódoló művészek első nyilvános, és nagy port kavaró színre lépése a São Paulo-i Városi Színházban. A Modern Művészet Heteként indult, és eredetileg február 11. és 18. közé tervezett eseménysorozatból végül csak három nap lett, amelynek eseményeit, a felolvasásokat, koncerteket és kiállításokat hangos botrányok kísérték. A Manuel Bandeira a korban népszerű parnasszista költőket kuruttyoló békákhoz hasonlító versét felolvasó Mário de Andrade-t megdobálták, a fájós lába miatt papucsban zongorához ülő Villa-Lobost pedig kifütyülték a nézők. De ezektől a konzervatív ízlésű polgárok idegeit borzoló esetektől eltekintve, nem a polgárpukkasztás volt a magukat modernistáknak nevező művészek célja: a brazil irodalmi és művészi érzékenységet szerették volna megújítani, hogy új hangon, új tematikával szólhassanak a hatalmas dél-amerikai országról.

A modernista mozgalom a századforduló után gyorsan fejlődő São Paulo-ból indult útjára. A szarvasmarha-tenyésztés és kávétermelés következtében meggazdagodott városba újabb és újabb hullámokban érkeztek a főként európai bevándorlók, akik új eszméket és új művészi divatokat hoztak magukkal. De a huszadik századra egyre jobban megnyíló dél-amerikai ország gazdag polgársága is a mintának teremtett Európába küldte a fiatalokat tanulni, akik ott azután megismerkedtek a legújabb izmusokkal. Az expresszionizmus majd a kubizmus nemcsak a Litvániából érkezett bevándorló, Lazar Segal művészetében jelenik meg, hanem a Berlinben tanult Anita Malfatti képein is, a futurizmust pedig az Európát a tízes évek elején megjárt Oswald de Andrade akarta mindenáron meghonosítani Brazíliában. Nemcsak az európai avantgárd színes megnyilatkozásait, utcai manifesztációit szerette volna megszervezni São Paulo-ban, miközben műveinek hősei száz kilométeres sebességgel száguldoztak sportkocsijukon a santosi országúton, hanem védelmébe vette a konzervatív kritika által támadott festőnőt, Anita Malfattit is. És amikor megjelent Mário de Andrade Há uma gota de sangue em cada poema (’Vércsepp van minden versben’) című háborúellenes kötete, az egyik versben megjelenő hangutánzó verssor miatt kitörő örömmel „az én futurista költőmnek” nevezte névrokonát.

De még csak 1917-ben járunk. A hatalmas, modern gondolatoktól áthatott Város-Anya, ahogy Verhaeren Csápos városokjától ihletet véve nevezték az új nemzedék költői São Paulo-t, még csak ébredezik. A folyóiratokban lassan kezdenek megjelenni a brazil valóságot új szemlélettel bemutató, elemző írások, részvénytársaság alakul a modern, nagyvárosi szellemiségű művek megjelentetésének támogatására, az új művészet fő vonalait meghatározó kiáltványok születnek, és 1922-ben megindul a modernista mozgalom szellemiségét tükröző, Klaxon című folyóirat.

A Modern Művészet Hete azután elhozta az áttörést. A művészek kis csoportja, Oswald de Andrade, Mário de Andrade, Menotti del Picchia, Antônio de Alcântara Machado, Cassiano Ricardo, valamint a később hozzájuk csatlakozó Manuel Bandeira, Carlos Drummond de Andrade, a festők és a szobrászok: Anita Malfatti, Tarsila Amaral, Brecheret, Portinari képviselik azokat az esztétikai elveket, amelyek mentén le akartak számolni a hagyományokhoz ragaszkodó, avíttas irodalmi kifejezésmóddal és tematikával, és be akarták építeni az európai avantgárd mozgalmak szemléletét a brazil mindennapok ábrázolásába. Ahogyan Menotti del Picchia írja a Modern művészet, új esztétika címet viselő kiáltványában:

„Fényt, levegőt, ventilátorokat, repülőgépeket, munkásköveteléseket, idealizmusokat, motorokat, gyárkéményeket, vért, sebességet álmokat akarunk a művészetünkben! Hogy a két verssor barázdájában robogó autó berregése elriassza azt az utolsó homéroszi istent is a költészetből, aki még anakronisztikusan itt szunnyad a »jazz-band«-ek meg a mozi korában, és Árkádia pásztorainak sípjáról meg Helena isteni kebleiről álmodik”

Ennek az új művészetnek jegyében születik meg Oswald de Andrade polgárpukkasztó, „villámfejezetekből” álló, szósziporkákat felvonultató kísérleti regénye, a Memórias Sentimentais de João Miramar (’João Miramar érzelmes emlékezései’) és Mário de Andrade Pauliceia Desvairada (’Eszeveszett São Paulo’) című verseskötete, amelyben költő a modern nagyváros egy-egy epizódját villantja fel, a korabeli brazil irodalmi ízlés számára forradalminak ható szabadversekben. Mário de Andrade hagyományokat felrúgó ironikus attitűdje – amellyel önmagának mint mesterének ajánlja verseskötetét – még határozottabban nyilatkozik meg Oswald de Andrade Pau brasil (’Brazilfa’) című verseskötetében, amelynek bevezető kiáltványában a cabrali kék ég alatt a dombok zöldjében sárgálló favela brazil zászlót megidéző színeinek jegyében tesz hitet egy új esztétika mellett. A Brazilfa versei az országot bemutató egykori leírások mondatainak sajátos áttördelései – már forradalmi módon számolnak le a költészeti és irodalmi hagyományokkal.

De az első évek hars hangjától, futurista hangoskodásától egyre jobban távolodnak a művészek. Mário de Andrade nem sokkal a Modern Művészet Hete után kijelenti, hogy

„...véget ért a másolás, nincsenek Brazíliában sem dadaisták, sem szürrealisták, sem expresszionisták… Teljes lelkünkkel Brazília felé fordultunk, és mindegyikünk a saját tapasztalatai alapján teremti újjá Brazíliát. Megalkotjuk a nyelvében, szerelmi szokásaiban, társadalmi viszonyaiban, hagyományaiban és művészetében új brazil embert.”

Ebben a szellemben születettek meg a Losango Cáqui (’Khakiszínű rombusz’) versei, Cassiano Ricardo Vamos Caçar Papagaios (’Vadásszunk papagájokra’) című őserdei hangulatokat felidéző kötete, vagy Alcântara Machado Brás, Bexiga e Barra Funda címmel kiadott elbeszélései, amelyek a São Paulo-i olasz bevándorlók mindennapjait mutatják meg. Érdekes epizódja ennek a pálfordulásnak, hogy amikor Marinetti a futurizmus pápájaként 1926-ban latin-amerikai körutat tesz, a brazil modernistáknak eszük ágában sincs találkozni vele, mert hátat fordítottak a futurizmusnak, ahogy ezt az 1926-ban kiadott efemer folyóiratuk címe, a kávétermelő vidékek vöröses talaját megidéző a Terra Roxa e Outras Terras (’Vörös föld és más földek’) címe is mutatja.

A következő években egyre több író és írói csoportosulás teszi magáévá a modernizmus esztétikáját és tematikáját. A minas gerais-i írócsoport legjelentősebb alakja, Carlos Drummond de Andrade ironikus polgárpukkasztó verseivel Manuel Bandeira gunyoros költészetéhez csatlakozik. Oswald de Andrade kifelé tekingető, nemzetközi elismerésre törekvő brazil költészetével vitatkozva megalakul az Anta-csoport, amely Nhengaçu verde-amarelo, azaz „zöld-sárga kiáltványában” a múlt felé fordulva megidézi a tupik totemállatát, a tapírt, Oswald de Andrade pedig erre is rálicitálva megírja az Manifesto Antropófago-t, azaz az Emberevő kiáltványt, amelyben „tupi or not tupi” felkiáltással az embervő indiánok által 374 évvel korábban felfalt Sardinha püspök halálának évét tenné meg az új brazil időszámítás kezdetének. A kiáltványt közreadó Revista de Antropofagia-ban jelenik meg azután Mário de Andrade Makunaíma című regényének egy részlete amelyben a regény, vagy inkább rapszódia hőse az őserdő mélyéből eljut a nagyvárosba, ahonnan azután meghasonlottan és magányosan tér vissza szülőföldjére. Az őserdei tematikát folytatja a néhány évvel később megjelent Cobra Norato (’Norato Kígyó’), Raúl Bopp verses meséje, amelynek hőse egy kígyó bőrébe bújva siklik át az őserdőn, hogy megtalálja szerelmét, Luzia királynőt.

A Makunaíma megtörte a költészet túlreprezentáltságát a modernista irodalomban, és széles utat nyitott a prózának, amely majd az irányzat második évtizedét jellemzi. Oswald de Andrade újabb regénykísérlete, a Serafim Ponte Grande egyedül áll a maga öncélúnak tekintett nyelvi játszadozásaival a korszak ún. „északkeleti regényeivel” szemben, amelyek az ország ciklikus szárazságok sújtotta vidékein élő népesség kiszolgáltatottságát és nyomorát ábrázolják. A Jorge Amado-nál megjelenő, sokszor festőien ábrázolt szegénység, José Lins do Rego nosztalgikus múltba révedése mellett olyan kemény realizmussal megírt regények tartoznak ebbe az irányzatba, mint Graciliano Ramos Aszálya vagy Rachel de Queiróz O Quinze (’A tizenötös év’) című regénye, amely a címben szereplő időszakban az ország északkeleti részét sújtó szárazság következményeit beszéli el az olvasónak.

A nyelvi és formai újításokat hozó első évtized munkája az „északkeleti regényben” érett be. Ekkor születtek meg azok a mára már klasszikusnak számító művek, amelyeknek a lehetőségét – áttételesen ugyan – megteremtette a futurizmussal és a többi izmussal történt szakítás. De ha „történelmibb” perspektívában nézzük, mégis az első évtized formai és esztétikai útkeresése, a sok – Virginia Woolf Joyce Ulisseséről írt sommás megállapítását kölcsönvéve – „emlékezetes kudarc”, amelyek közül kiemelkedik a regénynek nehezen nevezhető Makunaíma, máig termékenyen hat a brazil irodalomra. Andrade regénye, amely megpróbálta megalkotni a tipikus brazil ember irodalmi képét, olyan nemzeti szimbólumot teremtett, amellyel ugyan senki nem tud azonosulni, mégis a brazil szellem legtökéletesebb kifejezője lett. És az író képes volt olyan nyelvezettel megírni a regényét, amelyet ugyan senki nem beszélt, de lexikájával „ötven évre előre utat mutatott az irodalmi nyelvhasználatra”.

Vagy vegyük Oswald de Andrade hagyományos értelemben versnek nem nevezhető „szösszeneteit”, „csasztuskáit”: ezek a kísérletezések, amelyekben a költő szabadon ötvözi a szavakat és a képi elemeket, mint a Szerelem /hangulat című művében (lásd alant), már előremutattak az ötvenes években megjelent konkrét költészet felé, amelynek alkotói – Haroldo és Augusto e Campos, Décio Pignatari – széttörték a hagyományos versírás/olvasás kereteit, többféleképpen megközelíthető képpé alakítva az addig lineáris szöveget. Ez az első Brazíliából útjára induló irányzat valósította meg azután Oswald de Andrade álmát a „exportálható” költészetről.

A prózai útkeresés is tovább élt. Az „északkeleti regény” színterén született meg a huszadik századi brazil irodalom világirodalmi mércével nézve is legjelentősebb alkotása, Guimarães Rosa Grande Sertão: Veredas (’Nagy bozótos pusztaság: Ösvények’) című regénye, amely egy sehol és senki által nem beszélt, mégis tősgyökeresnek ható brazil nyelvet teremtve meséli el, egyes szám első személyben, egy, a Sertão bozótos pusztaságában élő bérgyilkos, szegénylegény életét, küzdelmeit az ördöggel, miközben a lovagregények quest-motívumát átvéve keresi barátját, Diadorimot, akiről hosszú ideig azt sem tudjuk, hogy férfi-e vagy nő, s hogy létezik-e egyáltalán.

A modernizmus útkereső költészetéből kisarjadó konkrét költészet hagyományaiból táplálkozva születnek máig is kísérletező irodalmi művek, mint például Paulo Leminski curitiba-i író „eszmeregénye”, a Catatau, amelyben René Descartes hasismámorban elmélkedik a brazil flórát és faunát elnézve, amely a maga józan ésszel nehezen rendszerbe foglalható barokkos burjánzásával hasonlóan indázó gazdag nyelven jelenik meg. Ezekkel az ország valóságát korábban a felszínen megragadó, sokszor festői eszközökkel ábrázoló művektől eltávolodó alkotásokkal jutott el a brazil irodalom a felnőttkorába, hogy – Owsald de Andrade álmát beteljesítve – elfoglalhassa helyét a goethe-i Weltliteraturban.

Forrás: 1749