A költészet a tényekben rejlik. A sáfrány- és okkersárga kalyibák a favela zöldjében a cabrali kékség alatt esztétikai tények.

A riói karnevál a brazil faj vallási ünnepe. Brazilfa. Wagner belemerül a botafogo-i felvonulás soraiba. Barbár és a miénk. A sokszínűen gazdag etnikai képződmény. Növényi gazdagság. Az érc. A jellegzetes ételek. A vatapá, az arany és a tánc.

A belső területek gyarmatosításának egész története és Brazília gazdaságtörténete. A kifinomult és művelt Brazília, az idézetek Brazíliája, az ismert szerzők Brazíliája. Megható. Rui Barbosa: egy cilinder Szenegambiában. Mindent gazdagsággá változtattak. A bálok és az üres frázisok gazdagsága. Néger nők zsakettban. Odaliszkok Catumbiban. Nehézkes beszéd.

A kifinomult és művelt Brazília. A brazil partokon kikötő első fehérember végzete, aki elkezdte politikailag uralni a vad vadont. A diplomás szócséplők. Nem lehettünk műveletlenek. Diplomások lettünk. A névtelen szenvedés és a névtelen diplomások országa. Ez volt a Császárság. Mindent kifinomulttá és műveltté tettünk. Elfeledkeztünk a trópusi díszes vitézsasról.

A költészet soha be nem következő exportálása. A költészet a tudás alattomos indái között rejtőzik. Az akadémiai nosztalgia liánjai között.

De egyszer csak bekövetkezett egy robbanás a tanulás folyamatában. A gőgös mindentudók felfúvódtak, mint egy luftballon. Majd kidurrantak.

Visszatértünk a szakterületekhez. A filozófus filozofál, a kritikus kritizál, a háziasszony a konyhával foglalatoskodik.

A költészet pedig a költőké.  A tudatlanok és a felfedezők boldogsága.

Mindent megszálltak és a visszájára fordítottak: a felforgató erejű, őszinte kabaré helyett folyamatos harc a színpadon a morál védelmében. A tanulságot egy háború keretei között döntik, melyet szociológusok és kövér, a Corpus Juris aranyló fényével ragyogó törvényhozók vívnak.

De a színház a vásári komédiások gyermeke, dinamikus. Dinamikus és logikátlan. Dinamikus a megújítás erejéből születő regény. Dinamikus a költészet.

A brazilfa költészet, dinamikus, tiszta és őszinte. Mint egy gyermek.

Blaise Cendrars egy javaslata: - Ott állnak indulásra készen teli vonatszerelvényeitek. Egy néger kezében a váltóvas. Csak egy apró figyelmetlenség és pont ellentétes irányba indultok el.

A mindenre kiterjedő hivataloskodás, az élet kiművelt gyakorlata ellen. Mérnököket az eszmék genealógiájába belevesző jogászok helyett.

Egy archaizmusok és erudíció nélküli nyelvet. Ami természetes és újító erejű. Amiben ott van minden egyes hiba végtelen gazdagsága. Ahogy beszélünk. Ahogy vagyunk.

Az elhivatott akadémikusok földjén nincs küzdelem. Csak ünnepélyes formaruhák. A futuristák és a többiek.

Csak egy igaz küzdelem létezik – a küzdelem az útért. Tegyünk különbséget: importköltészet. És a brazilfa költészet exportköltészete.

A világ öt művelt részén lejátszódott egyfajta esztétikai demokratizáció. Bevezetésre került a naturalizmus. Másolni. Egy bárányt ábrázoló kép, ami nem igazi gyapjúból volt, értéktelennek számított. Az ábrázolás a szépművészeti intézmények szájhagyományra alapuló szótárában tökéletesen hűséges reprodukciót jelentett… Jött a pirogravírozás technikája. Minden lányka művész lett. Megjelent a fényképezőgép. És a nagy korpás lobonc, valamint a fennakadt szemek titokzatos zsenialitásának előjogait élvező fotóművész.

Ami a zenét illeti, a zongora megszállta a naptárakkal kitapétázott, üres polgári ebédlőket. Minden lányka zongorista lett. Megjelent a magától játszó, tekerős zongora. A Pleyel-zongora. És a Pleyel-zongorára komponált szláv irónia. Sztravinszkij.

A szobrászat a festészet és a zene után kullogott. A hatalmas szobrokat cipelő vallásos körmenetek úgy masíroztak ki a gyárakból, mintha maguk lettek volna az újdonság.

Már csak az hiányzott, hogy feltaláljanak egy versíró-gépet – de erre már ott volt a parnasszista költő.

A forradalom valójában csak arra hívta fel a figyelmet, hogy a művészet az elitrétegnek szól. És az elitréteg elkezdett lassan szétesni. Két egymást követő tendencia alakult ki: 1a, az impresszionista torzulások, a fragmentáció, a szándékoltan létrehozott káosz. Ez Cézanne-tól és Mallarmétől, Rodintől és Debussy-től egészen mostanáig tart. 2a, a líraiság, a művészet vallásos-misztikus istenítése, az anyagok, az építő ártatlanság.

A nyerészkedő, élősködő Brazília. A kifinomult és művelt Brazília. És az első brazil konstrukció a rekonstrukció pillanatában. Brazilfa költészet.

Mivel egy csodákkal teli korban élünk, a törvények a pusztító erők dinamikus váltakozásából születnek.

Szintézis

Egyensúly

A gépjárművek kidolgozottsága.

Újítás

Meglepetés

Egy új perspektíva

Egy új mérték

Bármilyen természetes erőfeszítés ebbe az irányba megfelel. Brazilfa költészet.

Harc a naturalista részletek ellen – a szintézis jegyében, a romantikus betegesség ellen a geometriai egyensúly és a technikai kidolgozottság jegyében, a másolás ellen az újítás és a meglepetés jegyében.

Egy új perspektíva.

Paolo Ucello új perspektívája hozta létre a naturalizmust. De az csak optikai csalódás volt. A távoli dolgok nem lettek kisebbek. Csak a látszat törvénye értelmében látszottak annak. Eljött a reakció, a látszat elleni reakció ideje. A másolás elleni reakció ideje. Helyettesítsük be a vizuális és naturalista perspektívát egy másik – érzelmes, intellektuális, ironikus és őszinte – perspektívával.

Egy új mérték:

Egy arányos, betűkkel könyvekben és gyerekekkel az ölben katalogizált világ mértéke. Tornyoknál nagyobb betűket mozgató reklámok. Az ipar, a közlekedés és a repülés új formái. Lámpaoszlopok. Gáztározók. Vasutak. Laboratóriumok és gépműhelyek. Ordító és rángatozó kábelek, hullámok és villanások. Fényképnegatívokkal ismerőssé szelídített csillagok. A fizikai meglepetés művészeti megfelelője.

Reakció a céljainktól eltérő, invazív témákra. A tézisszínház szörnyűséges képződmény volt. A tézisregény zagyvaság. A történeti festészet aberráció. A monumentális szobrászat értelmetlen borzalom.

Korunk a tiszta jelentéshez való visszatérést hirdeti.

Egy festmény vonal és szín. Egy szobor kiterjedés a fényben.

A Brazilfa Költészet egy papagáj-kalitkákkal teli ebédlő, egy furulyára keringőt komponáló sovány fazon és az újságot olvasó, gazdag polgárlány. Az újságban ott van az egész jelenünk.

A világ kortárs ábrázolására nincs bevett formula. Nyitott szemmel látni.

Alapjainkat jelenleg egy kettősség határozza meg: az őserdő és az iskola. A babonás és kettős faj, a cumisüveg és az ánizstea után rögtön jön a geometria, az algebra és a kémia. A „tente baba tente, itt van már az este” és az egyenletek keveréke.

Egy tekintetbe befogni a malmok hengereit, az elektromos turbinákat, a gyárakat, és a valutaváltás kérdéseit, anélkül, hogy szem elől tévesztenénk a Nemzeti Múzeumot. Brazilfa.

Liftágyúk, felhőkarcoló-kockák és a bölcs szoláris lustaság. Az imádság. A Karnevál. A belső energia. A rozsdáshasú szabiá rigó. A kissé érzéki, szerelmes vendégszeretet. A hiányzó sámánok és a légierő bázisai. Brazilfa.

A futurista generáció küklopszi munkát végzett. Beállította végre a pontos időt a császárság nemzeti irodalmának késésben lévő óráján.

Most újabb problémával kell megküzdeni. Regionálisnak és tisztának kell lennünk a jelenben.

Az ártatlanság állapotának le kell váltania a kegyelmi állapotot, ami sokszor csak a lélek egyfajta hangoltsága.

Az őslakos eredetiségével ellensúlyozni az akadémiai asszimilációt.

Reakció a műveltség gyomorrontása ellenében. Saját költői hagyományunk lényege. Modern megnyilvánulásaink lényege.

Csak a kor braziljai. A kémia, a mechanika, a gazdaságtan és a ballisztika szükségessége. Megemészteni mindent. Kulturális meetingek nélkül. Gyakorlatias. Kísérletező. Költők. Könyvszagú reminiszcenciák nélkül. Összehasonlításokra való támaszkodás nélkül. Etimológiai kutatások nélkül. Ontológia nélkül.

Barbárok, babonásak, festőiek és szelídek. Újságolvasók. Brazilfa. Az őserdő és az iskola. A Nemzeti Múzeum. A jellegzetes ételek, az érc és a tánc. A növényzet. Brazilfa.

 *

Forrás: 1749