Szülővárosom mellékutcáinak százaiban felugatnak a géppuskák.

A São Bento tornyából felhangzó tizenegy harangütés áthatol a nappal álmélkodó szürkeségén, amelyet nem szaggat szét a bombázás nyomán félbetört gyárkéményekből felhangzó szirénaszó.

Eljött az idő, hogy én, Serafim Ponte Grande egy letarolt szövetségi ügyosztály hivatalnoka, és jó néhány eltűnt gyermek apja elszánjam magam, és átadjam végakaratom elérzékenyült agymenéseit egy papírlap fehér mohóságának.

Ma végre hangosan énekelhetem otthonomban a Vígözvegyet, túrhatom az orromat, hangosan elszellenthetem magam! szabadon megtehetek mindent, amit a jó erkölcs és az illem tilt. Nem kell többé magyarázkodnom sem Carlindoga-nak, hivatali főnökömnek, sem a feleségemnek, Lalának, tudatom legfőbb kordában tartóinak, akiknek alárendelve huszonkét évig húztam-vontam a nap alatt házastársi és politikai kötelességeim szekerét!

Requiescat a volt fejőstehén, akiből Isten és a Társadalom rendelése szerint gyermekeim anyja lett! Requiescant az ügyosztály eunuchjai, akik minden nap pancsernek neveztek!

Egyetlen rendőrkutya sincs a felperzselődött utcákon. Csak a puskapor buján átható szaga árad be az utcákról, amelyek úgy hallgatnak az ablakokon túl, mint szorosra zárt orrcimpák!

A megmagyarázhatatlan tűzvészt égmagas csönd járja át. A nyugtalanító perspektíván egy zsákot cipelő ember halad át.

Itt, ennél az ebédlőasztalnál, amely ma olyan üres, mint egy tájkép csata után, a hangomat mindig elnyomta Lalá asszony sárga hangja. Akárcsak a főnökömé, ebben a lomha országban, amely most leszámol magával.

Én vagyok az egyetlen szabad állampolgár ebben a nagyhírű városban, mert az udvaromban ott áll egy ágyú.

A feleségem, akit kamaszkorának heverőjén orránál fogva vezetett az érzékiség, belső felindulásaim itatóspapírja volt.

Minden csütörtökön és szombaton éjszaka gyereket csináltunk az ablak mozivászonként villódzó fényének négyszögével a háttérben. Nekem Pola Negri ágyéka vagy Bebe Daniels méretesen kerekded tompora járt az eszemben. A feleségem pedig Rudolf Valentinóra gondolt, aztán jöttek sorban a gyerekek – a kis Benjáminom volt az utolsó, és a csodálatos Pery Astiages nevet kapta!

Csak az én kis Benjáminom ismeri a titkomat, hogy egy ágyú van a birtokomban, amelyet a felkelők ott felejtettek a konyhakertben.

Vettem magamnak egy törvénykönyvet, mivel azt olvastam az újságokban, hogy az egyszerű, dolgozó nép átmenetileg visszatér a munka frontjára, ahogyan a koldusok a hidak alá és a villamosok a sínekre.

A hajnal kegyetlen fehér fényében az én kis Benjáminom puskával a vállán újra harcba indul.

A téboly szele söpört végig São Paulo-n. Az ellentétek úgy robbantak ki az utcákra, mint a fékevesztett őrültek. Előbb csak az ablakokon, majd az ajtókon keresztül áradtak kifelé. Ez az ország már régóta beteg. Kozmikus alkalmatlanságtól szenved. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de akár nemzeti jelkép is lehetnék. Van egy ágyúm, de nem tudok vele lőni. Hány forradalom kell még, hogy a brazilok ballisztikai képességei helyre billenjenek?  

Ott meredeznek előttem az ágyúm testvérei, ahogy a vasúti kocsikon sorakozva Mato Grosso guavira-ültetvényeiig mennek majd a felkelők nyomában. A pályaudvart át- meg átjárja a fény. Mindenfelé kecskesajt képű tengerészek. Odaszólok egy katonának, hogy a családomat várom. Azután felmutatom neki aranyozott fogantyújú esernyőmet, mint a harmónia jelképét

A tisztek mintha külföldiek lennének, akik leigázták az ijedt szemű lakosságot.

São Paulo lakói vérrel megtöltött bábukként járnak föl és alá.

A forradalom óriási csapást jelent ennek a pénztől duzzadó városnak. São Paulo mostantól büszkélkedhet a megbombázott városok minden erényével.

A tetőcserepeken csivognak a fészkek. A távolban köhögősen géppuskálnak a géppuskák.

Kis Benjáminom visszatér még szűz puskájával, cowboy-fején ott egyensúlyoz az éjszaka.

A sötétbe burkolódzó város fölött tűzkoszorú bomlik ki. Felerősödik a lövöldözés.

Elözönlik féltőn óvott konyhakertemet. Egy fogatlan őrmester, egy néger tizedes, egy fogorvos, két regruta. És lőnek bele a vakvilágba!

Négerek lődöznek a géppuskáikkal. Egy igazi lövészárokból, amelyben pálinkát és puskaport vedelnek! Afrikai ősök gyermekei, akiket mindenükből – boldogság, karnevál és emberi méltóság, szabadság és éhség – kiforgattak a nagybirtokok ültetvényein, és egy éjszaka egy üteg karmaiban ébrednek álmukból. Éljenek a feketék! Tűz a nyomorultakra!

Meg az indiánok, akiket a misszionáriusok megtévesztettek az egynejűséggel és az eredendő bűnnel! Meg az akasztófavirágok fiai a meztelen indián lányokkal! Gyertek már! Gyertek, semmisítsük meg a főkormányzó csapatait! Lőjetek, az én földemen nőtt pálmák indiánjai!

Ágyúmmal megcélzom egy felhőkarcoló kiürült skatulyáját. Szememben előhívom São Paulo tavaszi napfényben kifehéredő fényképlemezét.

A fák levelei felrobbannak a kertek több hetes csöndjében. Mintha megállt volna az élet. Állig felfegyverzett katonák állják el az utat. Állj! Ki vagy?

Harangszó vet véget a templomi lövöldözésnek minden golyó egy tácosnő, aki egy férfi zsebére pályázik.

Minden összeesküvést sző ebben a csendes városban. A kihalt utcán megláttam egy sínre vetett, kivilágított és nyugodt villamost. Amikor észrevett, tovagördült a vezetékek útvesztőjében.

A borbélyom sógornője férjének a testvére azt állítja, hogy a felkelők tábornoka holnap visszatér, és hozza magával az elnök zászlóját, pajzsát és koronáját. Éljen a brazil valóság!

Hivatali főnököm amúgy bizakodott. Csak azt feltételezte, hogy nem vagyunk elég kulturáltak. Az ország csak a rend keretein belül virágzik, Serafim barátom!

A földdel válik egyenlővé minden. Mint egy lőgyakorlaton.

Megbújok egy kolostorban, ahol az apátot Szent Bertalan életéről faggatom, akinek a szobrát teljesen elborítja a vér, miközben kezében egy levágott fejet és egy hatalmas henteskést tart. Az apát azt magyarázza, hogy háborús viszonyok között nem érdemes felhánytorgatni a múlt részleteit, még akkor sem, ha ezek a háborúval vannak kapcsolatban.

Ötszáz legkülönbözőbb nemiségű menekült. Óriási tumultus a kórház bejáratánál. Halott, még alig hátulgombolós kisgyerekek érkeznek. Kihűlt testeket hoznak a golyók lyuggatta vöröskeresztes autók. Egy férfinak úgy nyílt szét a feje, mint a rózsa szirmai.

Atomizálódó családok. Tele széthúzó elemekkel. Az én családom lebomló fém. Hogy azután újjászülessen. Az én kis Benjáminom lesz a csecsemők új világmindenségének napja.

Alvajárás. A vasárnap olyan, mint bármelyik másik nap. Elbitangolt emberek. Autók, ablakukon kilibbenő fehér zsebkendőkkel, még nem látott küzdőterek felé veszik az irányt. Knockoutolják a kormányt!

Hivatali főnököm a legfelsőbb hatalom visszfénye. Kézzel fogható zsarnok. Roppant merényletet készítek elő ellene.

Zöld mező, tele álcázott ágyúkkal, könyörületéhez felmagasodó ápolónő. Országúton kilőtt autó. A háború lovagja lassan feltűnik egy temető mögött, ahogy minden háborúban. Recsegve szerteszét forgácsolódó erdő, és felinduló erdei nép.

Ha az én kis Benjáminom megjelenik itt, ebben a védett menedékben, ahol felkészítem kék ágyúmat, lelövöm!

A város a holdfény sugarába bezárt stratégiai térkép. Valahol lent, ki tudja hol, kiabálnak. Mindenfelé széttaposott macskakölykök. Sivítás, és a nyomában kibuggyanó vér. A golyók súrolják a fákat. Mint acélkorbácsok dolgozzák meg a tetőket. Látom hivatali főnököm és meggyilkolt fiam kísértetét. Rezzenéstelenek, frakkot, kürtőkalapot viselnek. Csevegve sétálnak a golyózáporban. Elegánsan, sugárzón, a halál fényébe öltözötten.

Talpra! Óvd meg a rendet!

A hűtlen Dorotéia-t és szülővárosomat mindennél jobban szerettem.

Csak gyűlölettel tudok gondolni a családomra, amely a hivatal üdvöskéjével egy apró fekete Fordon porzott el a Serra dos Cristais irányában.

A pénzből, amelyet a forradalmárok hagytak az én kis Benjáminom szobájában, akkreditívet váltottam ki, és magas kamatra helyeztem el.

Egy jól célzott ágyúlövéssel megöltem hivatali főnökömet, Benedito Pereira Carlindoga-t.

A szüzesség természetellenes, és viszont.

Állampolgári fegyelemből hazudok, meg hogy ne kelljen újra összekötnöm az életemet a közösség elvárásaival.

Az éjszaka repülőgépen száll fölénk. Ágyúgolyót eresztek a fülembe.

Napiparancs a brazil népnek: ne takarékoskodj a lőszerrel.

Híradás

Serafim Ponte Grande működésbe hozta ágyúját. A lövedékek becsapódása nyomán olyan üres lett Carlindoga nyüzsgő lakhelye, mint egy kivájt szemüreg, és a robbanások megrázkódtatták a város egyik-másik pontját. Az ágyú tökéletesen működött. Ez a körülmény igen bosszantotta a Felszólamlási és Panasz Ügyosztályt. Feltételezték, hogy a titokzatos tüzér Jaraguá völgyei és horhosai felől vette célba őket. Az órák néhány századévéig vad csoda reménye kerítette hatalmába a várost – hátha visszatér az a szellemhadsereg, amelynek először egy folyóban majd pedig a hadra kelt haza erdeinek sűrűjében veszett nyoma.

A spiritiszta szeánszokon hiába próbálták megidézni Custódio de Melo tengernagy szellemét.

A földközelbe érő Mars – az űr szfinxe –, valamint a csillagászati Obszervatórium által kiadott hivatalos közlemény együttállása, a bolygónak tulajdonította a merényletet, és ezzel lecsillapította a tömegek forradalmi hevületét.

*

A fordító jegyzete:

José Oswald de Sousa de Andrade brazil költő, író, esszéista és drámaíró, a São Paulo-ban 1922-ben megrendezett Modern Művészet Hetének egyik kezdeményezője és a Modernista mozgalom vezéregyénisége, folyamatos megújítója volt. Polgárpukkasztó, tiszteletlen és harcias temperamentuma tette őt ismertté. Egyike volt azoknak az alkotóknak, akik a prózában is megpróbáltak újszerű módon írni. Így született meg 1924-ben a Memórias Sentimentais de João Miramar (’João Miramar érzelmes emlékezései’) című kísérletező regénye, amely alig néhány soros fejezetekből áll, és villanásnyi epizódjaival végigkíséri a főhős, gazdag polgárfiú házasságát, szerelmeit és európai utazását. Az 1933-ban megjelent Serafim Ponte Grande a házasságától megcsömörlött főszereplő európai és közel-keleti utazását kíséri végig, miután a São Paulo-ban kitört forradalomban egy kertjében felejtett ágyúval hatalmas vérengzést visz véghez valamikori munkahelyén. A részletet a regény 1990-es kiadásából (Ed. Globo, São Paulo) választottuk.  

Forrás: 1749