A portugál nyelvű irodalmakban elég lassan gyökerezett meg a bűnügyi regény műfaja. Bár a 19. századi realista író, Eça de Queirós egy barátjával, Ramalho Ortigão-val közösen, megírta A cintrai ut titka című bűnügyi regényét,[1] amely 1870 nyarán folytatásokban megjelenve felkavarta a portugál főváros állóvizét, majd’ másfél évszázadot kellett várni arra, hogy újabb sikeres bűnügyi regény megjelenjen Portugáliában. Az 2013-ban megjelent Longe de Manaus (’Távol Manaustól’) szerzője Francisco José Viegas a whodunit hagyományait követve három földrészen át vezeti kiöregedett, beteges nyomozóját egy titokzatos haláleset nyomában, míg végre fény derül a politikai motivációjú gyilkosság minden részletére.

A helyzet a tengeren túl, Brazíliában sem volt sokkal jobb.

Az első hazai bűnügyi regény – különös módon megidézve A cintrai ut titkának létrejöttét, amelyet a két portugál író fejezetenként felváltva vetett papírra – négy szerző együttes alkotása.

Az O Mistério (’A titok’) című regényt, amely a Rio de Janeiro-i A Folha című újságban jelent meg 1920. március 20-a és május 20-a között, négy író jegyzi. Afrânio Peixoto, Coelho Neto, Medeiros e Albuquerque és Viriato Correia is felváltva írta meg a 47 fejezetet, elindítva ezzel a műfaj brazíliai térhódítását. A történet egy szegény, bűnügyi regényekből ihletet merítő fiatalember által elkövetett bűntényt beszél el, de a végén – ahogy A cintrai út titka is – átcsúszik egy szerelmi történetbe. A folytatásokban közreadott regény még abban az évben könyv formában is megjelent, és 1928-ig három kiadást ért meg. A regény nemcsak hatalmas sikert aratott, hanem meghatározó szerepet is játszott a műfaj további alakulása szempontjából:

a brazil rendőrség szakmai színvonalának bírálata és a rendőrök olykor nevetséges viselkedése állandó eleme lesz a későbbi műveknek,

ezért is kap a regényben egy idő után meghatározó szerepet egy Sherlock Holmes mintájára megformált magándetektív, aki végül felgöngyölíti az ügyet.

Az O mistério hatalmas sikere ellenére a négy szerző közül csak Medeiros de Albuquerque maradt hű a műfajhoz, amely egyre nagyobb népszerűségre tett szert a harmincas-negyvenes években. A bűnügyi történetek a hasonló észak-amerikai kiadványok nyomán megformált, az „izgalmakat kedvelő közönség” számára kiadott folyóiratokban jelentek meg, amelyek többnyire fordításokat tartalmaztak.

Ehhez a hagyományhoz csatlakozott a brazil irodalom „fenegyereke”, Patrícia Galvão is, aki 

nemcsak azzal tett szert némileg botrányos ismertségre, hogy alig húszévesen elcsavarta a modernista mozgalom egyik vezéregyéniségének, Oswald de Andrade-nak a fejét,

hanem azzal is, hogy a brazil észak-keleti vidékek szegénységét bemutató realista regényvonulathoz csatlakozva, Mara Lobo álnéven megírta a Parque Industrial (’Ipari park’) című „proletárregényt”, bemutatva São Paulo egyik ipari negyedében élő munkáslányok mindennapjait.

Az irodalmi körökben leginkább a Pagu álnevet használó Galvão, akit politikai aktivitása miatt többször letartóztattak és megkínoztak hazájában, beutazta a világot, és meglátogatva Kínát, majd Németországot, egy időre pedig Párizsban  megtelepedve hatalmas élményanyagot gyűjtött össze, amelyet később bűnügyi történeteiben használt fel.

Meglehet ez, vagy talán az írói álnevek iránti hajlandóság adta az ötletet, hogy 1944-ben, mintegy hat hónap alatt sorozatban megjelent bűnügyi történeteit King Shelter néven, fordításnak feltüntetve adja közre. A King Shelter által elbeszélt bűnügyi történetek első sorozatát a fiatal, még pályája elején álló detektív, Cassira A. Ducrot alakja köti össze. A történetek legtöbbje a whodunit kategóriába tartozik. Az elkövetett bűnüggyel kezdődik, majd a bűn felderítésével és a bűnös megtalálásával fejeződik be. 

Érződik rajtuk Agatha Christie és Conan Doyle műveinek hatása, ez utóbbié leginkább abban, hogy Ducrot figuráját Holmes Watsonjának alakja ihlethette.

De Patrícia Galvão ezekben az elbeszélésekben sem tagadja meg önmagát, a jól felépített bűnügyi történetek hátterében mindig erős, baloldali társadalomkritika fogalmazódik meg.

Az O dinheiro dos mutilados (’A hadirokkantak pénze’) című elbeszélésben, amely Párizsban játszódik az első világháború után, a gáztűzhelyből ömlő gáz mellett holtan találnak egy veteránt, aki a hadirokkantak pénzügyi alapjának pénztárosa volt. A nyomozás előrehaladtával párhuzamosan az írónő bemutatja, hogy a harcokban megrokkantak milyen nyomorúságos életet éltek a háború utáni években. A történet végén Ducrot kideríti, hogy nem öngyilkosság történt, és rábukkan annak a rablógyilkosnak a nyomára, aki megölte az öreg veteránt, majd a pénzzel Algériába szökött.

A Morte no Varieté (’Halál a Varietéban’) egy Le Havre-i cirkuszban elkövetett gyilkosságokról szól, amelyet egy biztosítási csalásra készülő emigráns orosz arisztokrata hajtott végre. A történetben keverednek a whodunit és a hard-boiled történetek elemei, mert Ducrot az orosz arisztokratával szembeszállva kockáztatja testi épségét is. King Shelter, aki az előző történetben elkísérte Ducrot-t Algériába, itt is csak az elbeszélés végén jelenik meg, mint „rendőrségi esetek alázatos elbeszélője és összegyűjtője”.

Az első sorozat történeteiből érdemes még kiemelni az Ali Babá na Inglaterra-t (’Ali Baba Angliában’), amelyben egy eltűnt francia lányt kell Ducrot-nak megtalálnia. A történet ugyanúgy, mint a többi, kronologikusan halad, a szereplőket csak külsőleg írja le, és nem sokat törődik a lélektani ábrázolással. Mivel itt egy Londonban dolgozó bűnbanda tetteire kell fényt deríteni, Ducrot a Scotland Yard segítségére siet. 

A mozgalmas történet – amelyben érződik Chandler, Mickey Spillane és Dashiell Hammett hatása – tele van hard-boiled elemekkel, és társadalomkritikája az állami szervek félrenézése és erőtlensége ellen irányul, amellyel nem tudják a bűnözőkkel szemben megvédeni állampolgáraikat.

A második sorozat öt története közül, amelyek mindegyikében más a nyomozó, kettőt emelnénk ki. Az As noivas da morte-ban (’A halál menyasszonyai’) egy angol lord két menyasszonya is meghal még az esküvő előtt. Hogy harmadik jegyesének a halálát megakadályozza, a lord két magándetektívet, Tommy Leight-et és Alva Cappert bízza meg az elkövető felderítésével. A történet érdekessége, hogy Patrícia Galvão az Ali baba na Inglaterra után itt is egy női detektívet szerepeltet, aki végül kideríti, hogy a lord egyik rokona ölte meg a menyasszonyokat, hogy ő legyen az Orthumberland család hatalmas vagyonának örököse.

Az 1944 végén megjelent, sorozatzáró A peste azul-ban (’A kék pestis’), amely a Fekete-tengerről Londonba tartó Vitebskí hajón kitört járványról szól, az egész Londont megfertőzni képes kórokozót a hajón lokalizáló orvos segédje kicsempészi a szárazföldre. A történet egyik érdekessége, hogy bár az események itt is kronologikusan követik benne egymást, az elbeszélés egésze előreszalad az időben, mert a Vitebski már a II. világháború befejezése után fut ki a kikötőből. A másik, hogy nem szerepel benne nyomozó: a bűnöst maga a betegséget felfedező orvos találja meg, aki végül maga szolgáltat igazságot, és megöli a tettest, hasonlóan ahhoz, ahogy Agatha Christie Tíz kicsi néger című regényében történik.

Patrícia Galvão bűnügyi történeteiben, amelyeket a kritika a megjelenésük után majd fél évszázaddal fedezett fel, egyrészt kimutatható az írónő a brazil modernizmus antropofág mozgalmának mindent magába integráló alapállása, amellyel a műfaj  1920-tól 1940-ig terjedő időszak minden jelentős íróját és irányzatát ismerve ezeknek főbb motívumait felhasználta elbeszéléseiben, másfelől pedig Kínától Franciaországig terjedő utazásainak hatása, mivel – talán, hogy valódi személyiségére és hazai politikai tevékenységére ne hívja fel a figyelmet – történetei mind Brazílián kívül játszódnak.

Hogy a portugál nyelvterületen is újabb és újabb területeken aratnak sikert a nőírók, arra Patrícia Galvão úttörő szerepe után jó példa a portugál Mafalda Santos, akinek 2023 végén megjelent bűnügyi regénye a Longe de Manaushoz hasonló sikert arat napjainkban. Az Enquanto o fim não vemben (’Amíg a vége el nem jön’) szereplő gyilkosság nemcsak a benne megjelenő, immár hagyományos típusként megjelenő öreg és beteges nyomozó maradéktalan figyelmét igényli, hanem az olvasóét is, hiszen 

a Miguel Reis kritikus által „bűnügyi metafikciónak” nevezett regény a 13. fejezettel kezdődik,

amelyben egy Lobo nevű detektív elhatározza, hogy újra foglalkozik egy eltűnt lány ügyével. A fejezetek számozása azután egy időre visszatér a kezdetekhez, ahol is az olvasó megtudja, hogy egy korábban sikeres író új regényével küszködik, amely sehogy sem akar kimozdulni a holtpontról, hetek óta már a kézirat felé sem nézett, és menekül kiadói szerkesztője elől. Ebben a pillanatban fellázadnak és elkezdik kísérteni őt regényének szereplői, akik, amikor munkáját félbehagyta, egy titokzatos kastély szűk szobájában maradtak bezárva. A regény valósága ettől a pillanattól kezdve összekeveredik a regénybeli regény valóságával, és a szereplők minden további nélkül lépnek át az egyik narratív dimenzióból a másikba, miközben fény derül azokra a sorozatos bűntényekre, amelyeket a kastélyban időről-időre összegyűlő unatkozó milliárdosok követnek el, emberevő lakomájukon feláldozva egy-egy fiatal lányt perverz vágyaiknak. Az izgalmakat végig fokozó regény egy meglepő csavarral zárul, amely új elbeszélői dimenziót nyit meg. Az epilógus – egy új narratív síkot megnyitva -- szűkszavúan arról tudósít, hogy a korábban egy pillanatra feltűnő, amatőr íróként bemutatkozó japán vendéglős az igazi szerzője a történetnek, és ő alakította a nyomozás logikája és olykor kénye-kedve szerint a szereplők sorsát.

A színészként és színházi rendezőként dolgozó írónő műve merészen szakít a whodunit típusú bűnügyi regények általános idő- és cselekménykezelésével: nemcsak az elkövetés és a nyomozás kronologikus rendjét forgatja fel, hanem kártyalapként keveri a fejezetek sorrendjét és szabadon kezeli a narratív cselekmény- és idősíkokat, amivel a modern próza legjobb hagyományaihoz kapcsolódik, és a bűnügyi regény sokszor az irodalom perifériájára sodort műfaját közelíti a „magas irodalomhoz”, új szemhatárokat nyitva meg a műfaj előtt.

*

Jegyzet:

[1] A regény az 1886-os magyar tárcafordítás felhasználásával 1999-ben jelent meg az Íbisz Kiadónál magyarul.