Azzal az előfeltevéssel kezdtem olvasni a könyvet, hogy nemcsak témaválasztása, hanem írásmódja miatt is irodalom és művészet(értelmezés) határterületére tartozik. Bár Kutasy Mercédesz nem feszegeti a határokat műértelmezés és szépírás között, ahogyan azt például María Gainza első könyvében láttuk, a Párduc márványlapon tizenkét tanulmányában keveredik egymással a szakmai igényesség a történetmesélő érzékenységével, empatikusságával. A szövegek témájuk ellenére olvasmányosak, esszészerűek. Olvasás közben az a benyomásunk, hogy együtt barangolunk a szerzővel. Mindegyik írás egy-egy jól vázolt helyzetből, problémából bontakozik ki, és a problémák vagy kérdések az első mondatból, vagy az első bekezdésből egyértelműen kiderülnek. Ennek a felépítésnek köszönhetően Kutasy a nem szakértő olvasó számára is követhetővé teszi azokat a művészeti kérdéseket, amelyekkel kutatóként foglalkozik. Ezek a kérdések a valóság és fikció közti kapcsolat köré szerveződnek, és majdnem mindig az avantgárd, neoavantgárd, absztrakt művek elemzéseihez vezetnek – majd onnan váratlan asszociációkon keresztül évszázadokkal korábbi korszakokba térünk vissza. A bevezetőben „gondolatkísérletenek” nevezett írásaiban Kutasy nem kizárólag latin-amerikai művészettel és irodalommal foglalkozik, hanem legalább ugyanakkora, ha nem nagyobb hangsúllyal tárgyalja az egyetemes művészetként intézményesült alkotásokat, hogy összehasonlítsa őket egymással. Sőt, kifejezetten sok magyar példát is említ, éppen ezért sajnálatos, hogy a kötet recepciójából egyelőre hiányoznak a visszajelzések a művészettörténet felől.

Annak ellenére, hogy a bevezetőben Kutasy „az átmenet kényelmetlen helyeinek” nevezi ezeket a kapcsolódásokat, az összehasonlítások során nem a különbségek foglalkoztatják, hanem a különböző régiók és korok művészete között számos párhuzamot, hasonlóságot tár fel. Ez még egy ok lehetne arra, hogy interdiszciplináris párbeszéd jöjjön létre a könyv recepciójában, különösen a neoavantgárd művészet vonatkozásában, ami hangsúlyos szerepet kap a kötetben. Nem meglepő, hiszen Kutasy Mercédesz fontos kutatási témája éppen a neoavantgárd művészet, szűkebben pedig az 1968-ban létrejött Buenos Aires-i CAyC konceptuális művészeti csoporttal és annak magyar kapcsolataival foglalkozik. Ebből következik az is, hogy speciális szempontból vizsgálja a nemzetközi kortárs művészet fejleményeit is, arra keresve a választ, hogy hogyan lesz kísérletező vagy progresszív az adott alkotás.

Az olvasó figyelmét a szerző a neoavantgárd művészetre irányítja azzal is, hogy a kötet címéül azt a fejezetcímet választotta, amely a magyar neoavantgárd fontos alakja, Attalai Gábor egyik művének leírásából áll, vagyis: párduc márványlapon. A mű (My biggest contrast work) 1973-ban nem valósult meg egy Buenos Aires-i művészeti galériában. Igen, nem elírás történt, ez a mű tényleg nem valósult meg. Kutasy részletesen ír arról is, hogyan értelmezik a művészettörténetben azokat a műveket, melyek hasonló stratégiával készültek, valamint említi ennek a stratégiának a hatvanas- és hetvenesévekbeli megjelenési formáit, és  a szorosabb előzmények között kitér az absztrakt festészetre is. A galéria vezetőjének Attalai Gábor levélben küldte el a tervet: 16×6 méteres óriási fehér márványlapon sétál egy pórázra kötött párduc. A művet Kutasy Mercédesz egyrészt Attalai Gábor akkoriban készült monokróm festményeinek kontextusában elemzi, másrészt a kiállítás helyszínével kapcsolatos kulturális összefüggéseket is tárgyalja. Értelmezésében Attalai tervében érvényesül Latin-Amerika barokk öröksége és a kontinenshez fűződő utópikus elképzelések is.

Nemcsak a könyv írásmódjára voltam kíváncsi, hanem arra is, milyen értelmezői, megfigyelői pozíciót választ a szerző. Amikor Kutasy azt a kérdést teszi fel, „Vajon megvalósítható-e a fehér négyzet az irodalomban?”, nagyon hasonló témával foglalkozik, és hasonló megközelítést választ, mint az intermedialitással foglalkozó kutató, Sándor Katalin, aki disszertációját a kép és szöveg közti viszony művészetelméleti kérdéseiről (és annak kritikájáról) írta. A Sándor értekezéséből készült könyv első pár sora mintha az imént a Párduc márványlaponból idézett kérdés kifejtését foglalná össze: „»fehér a fehéren« Az idézet egy Haroldo de Campos-vers egyik sora. Pedig először talán Kazimir Malevics 1918-as szuprematista kompozíciójára gondolnánk. (…) Haroldo de Camposnak, a brazil konkrét költészet ismert szerzőjének verssorát nehéz lenne Malevics nélkül olvasni.”[1] Nem szeretném ezzel azt a benyomást kelteni, hogy a két munka alaposabb összevetése indokolt volna, hiszen míg Sándor könyve tudományos szöveg, addig Kutasy határozottan kijelenti, hogy nem célja rendszert alkotni: „sokkal érdekesebbnek találom a szubjektív kérdésfeltevést és a kapcsolódások feltérképezését.”

Kutasy Mercédesz koncepciója az, hogy rendkívül szorosan olvas irodalmi és képzőművészeti alkotásokat, hogy össze tudja őket hasonlítani egymással. Bár a módszertan nem új, amit Kutasy csinál a Párduc márványlapon esszéiben, nehezen hasonlítható máshoz. Kaotikus, mert térben és időben egyaránt rugalmasan kezeli a határokat. „A kötet úgy épül föl”, írja a bevezetőben Kutasy, „mint egy kinetikus szobor vagy mint egy MADI-mű: részletei egymást tételezik, mégis mozgatható, változtatható, eleven lény.” Attalai Gábor el nem készült párducos művéből kiindulva például eljutunk a világ első, Kanadában épült IMAX-mozijáig. Egy másik esszé pedig amellett érvel, hogy a kötetben sokszor emlegetett Borges-novellák („Borges szöveges börtönei”) úgy működnek, mint a hiperrealista szobrok. A hiperrealista szobrászat visszatérő téma Kutasy esszéiben, és ezen keresztül teremti meg az összefüggést a művészet keletkezését elbeszélő ókori Zeuxisz-történet, a 16. századi szentképek, és a 19. századi divizionista fesztészet között.  Érdekes, hogy a hiperrealista festészet ennek ellenére kimarad a könyvből. A sorozatban korábban a holland Herman Koch regénye kapcsán éppen a hiperrealizmus és a krimi összefüggéseiről volt szó.

A Párduc márványlapon jó példa arra, hogy az elsőre meglepő, nem szokványos irodalmi és képzőművészeti párhuzamok segítségével feltárhatók olyan művészeti összefüggések, amelyek szabálykövetőbb szempontból, más módszerekkel láthatatlanok maradnak. A kritikák, recenziók visszatérő észrevétele, hogy Kutasy „metairodalmi bédekkerének” témája összhangban van a könyv szerkezetével. Az instabil felépítés, a töredékes szerkezet megismétli a művek sajátosságait. Az „az átmenet kényelmetlen helyeiről” szóló elemzések szintén kényelmetlenek bizonyos szempontból. Ez a kényelmetlenség ugyanakkor nem az olvasás akadályoztatása, hanem szakmai szempontból motiváló. Kutasy Mercédesz könyvéből az az üzenet is kiolvasható, hogy a választott témáról másként nem lehetne írni. Ezzel a véleménnyel lehetne természetesen vitatkozni, megfontolni mindenesetre biztosan érdemes. Ahogyan azon is érdemes elgondolkodni, miről árulkodik, hogy egyedül nála olvastam például olyan véleményt, amely nem fogadja kritikai észrevétel nélkül a performansz nagyasszonyaként ünnepelt Marina Abramovic újabb alkotásait. Például a 2016-ban bemutatott dokumentum(- és mozi)filmet (Marina Abramovic – A távolság, ami összeköt), amelyben a művész Brazíliába utazik, és az őslakosok gyógyítási módszereit kutatja fel, és próbálja ki. Kutasy Mercédesz megfogalmazza és felteszi azt a kényelmetlen kérdést, hogy miért is volt szükséges Abramovicnak Brazíliába utaznia. Persze nem tartom kizártnak, hogy máshol is lehet olvasni hasonló észrevételeket, véleményeket, azonban azok az írások szükségszerűen „kényelmetlen helyeket” képeznek a kortárs művészeti színtéren.

*

Jegyzetek:

[1] Sándor Katalin: Nyugtalanító írás/képek: a vizuális költészet intermedialitásáról. Erdélyi Tudományos füzetek 271., Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011.