„Létezik két mondat, melyek valahol az égben lakoznak, varázslatosak, pedig untig ismertek, hiszen magamban mindig mondogatom őket. […] Az egyik az Apu él, a másik a Kaptunk lakást” (Bodrožić, 199). „Hazatérve anyut kisírt szemekkel találtam. Nem várta meg, hogy letekerjem a nyakamról a sálat és levegyem a fejemről a sapkámat, hanem azonnal letámadott: Apu meghalt!, majd az a másik szó következett, a Halott!” (Vojnović, 187)

Ez csak kettő azok közül a látszólag ellentmondó tartalmú szövegrészek közül, amelyek az itt elemzendő, a délszláv háború történéseit gyermeki szemszögből feldolgozó két regényt, Ivana Bodrožić Hotel Zagorje és Goran Vojnović Jugoszlávia, édes hazám című kötetét meghatározzák, ugyanakkor egymással intertextuális kapcsolatba hozzák. Az apákra vonatkozó két kijelentéssel ugyanis egymással számos ponton érintkezésbe lépő, egymással párhuzamos, illetve egymást kiegészítő történet bontakozik ki, amelyek összeolvasása szerintem a magyar olvasó számára is végre minden eddigieknél tisztább képet nyújthat arról, hogy mi is történt, mi is vette kezdetét 1991 nyarán az egykori Jugoszláviában.

A két regény együttes olvasata azért is adhat közel teljes képet a délszláv vérontásról, mert amíg Bodrožić művének kislány főhőse horvát származású, Vojnović kisfiúból férfivá érő hőse apja révén szerb, anyja révén szlovén, s útja során bosnyákokkal is kapcsolatba kerül, azaz a két hős nemzetiségi hovatartozása – illetve egymással összevetve azok ellentéte – önmagában lefedi az egykori Jugoszlávia szétesésének eredőjét, az etnikai konfliktusokat.

Ehhez hozzáadódik, hogy mindkét gyermek apja katonatisztként szolgál a háború kitörésekor. A kislány usztasa felmenője szülővárosukat, Vukovárt védi a csetnik inváziótól, a kisfiú édesapja, Nedeljko Borojević pedig a Jugoszláv Néphadsereg ezredeseként, kezdetben az ország egységét védendő indul a vukovárihoz hasonló konfliktusok megakadályozására, de szerb származása miatt hamar ő is csetnikké válik. Az apák „terepre küldésével” párhuzamosan családjaiknak el kell hagyniuk az otthonaikat: Bodrožić művének hétéves kislánya anyjával és bátyjával Vukovárról Zágrábba, majd Kumrovecbe menekül, Vojnović kilencéves hőse pedig édesanyjával Pulából Belgrádba, majd Újvidékre, illetve Ljubljanába megy. Mindkettejük megéli tehát a „menekült” státuszt, a menekülés közben rokonoknál, illetve hotelben megszállás kényszerűségét és kényelmetlenségét. A kislány a családjával egy időre zágrábi nagybátyjáékhoz kerül, ahol – számol be róla E/1-ben – „[k]ezdetben nagyon jól megvoltunk. Mindenki kedvezett a tesómnak meg nekem, az új iskolában pedig szinte semmit nem kellett tanulnom, mindenre ötösöket kaptam. Egy délután, amikor az unokatesómmal hazafelé kaptattunk az iskolából, fölfelé a kavicsos úton, vijjogni kezdett a sziréna. Ez légiriadót jelentett, és én elkezdtem sikoltozni és sírni. Pánikba estünk, és bemenekültünk a szomszéd házba. Nem történt semmi, de új korszak kezdődött.” S ezzel az új korszakkal egyre szűkösebb lesz számukra a nagybátyjáék háza is: „A kisebbik unokatesóm azt mondta az anyukámnak: Fölzabáljátok az összes kenyerünket” (Bodrožić, 10–11). Ezért kerülnek sok nehézség árán a regény címét képező kumroveci Hotel Zagorjéba, ahonnan az anyja is és a bátyja is folyamatosan levelekkel bombázzák a hatóságokat, lakást kérvényezve.

Vojnović hőse, Vladan esetében nem a végső, hanem az első állomás a hotel: a belgrádi Bristol szálló, ahová még az apja viszi el őt és az anyját, hogy aztán innen kerüljenek apja szerb unokatestvéréhez, Danilo bácsihoz Újvidékre, s éljék meg a kezdeti vendégszeretet utáni „megtűrt” státuszt, melynek hatására inkább anyja szlovén gyökereit választják, és Ljubljanába költöznek.

Az eddig nagyjából párhuzamosan futó két pikareszk gyermektörténet még egy ponton mutat szinte teljes azonosságot: az apák fokozatos eltűnésében. A kislány apja kezdetben háromnaponta telefonál, de hamarosan eljön az idő, amikor „már nyolc napja nem hallottunk felőle” (Bodrožić, 11), s Vladan édesapja is, miután a családja Újvidékre kerül, egyre ritkábban hívja őket. Akkor is csak az anyjával beszél, s náluk is hamarosan eljön az a szerda, amikor a befogadó család, Danilo bácsival az élen, egyöntetűen megállapítja: „Nedeljko szerda óta nem hívott” (Vojnović, 99).

Férje fokozatos eltűnésére a két anya egyfelől szintén azonos módon reagál: magukba fordulnak, még a gyerekeikhez sem igen szólnak, amit Vladan ekképp aposztrofál: „Duša egyszerűen kikapcsolta magát” (Vojnović, 23). Az anyák szótlansága, magába fordulása viszont már egymástól eltérő pszichés indíttatásból ered, s ezek az eltérő anyai indíttatások lesznek azok, amelyek az eddig hasonló gyermektörténeteket is egymással ellentétes, ugyanakkor egymást kiegészítő útra terelik. Mégpedig amiatt, mert a regénybéli anyáknak az apák eltűnésére vonatkozó eltérő hozzáállása a két gyermek apaképét is egymástól eltérő módon fogja befolyásolni.

A kislány édesanyját ugyanis a sok nehézség (a két gyermek iskoláztatása, a lakáskérdés megoldatlansága, s a menekültstátuszukból fakadó folyamatos pénztelenség és nincstelenség) ellenére, melyeket a kamasszá érő kislány szívszorítóan tárgyilagos, sőt ironikus elbeszéléséből tudunk meg, folyamatosan élteti az a remény, hogy a férje, gyermekei apja életben van, csak eltűnt. Hisz tudnak olyan esetről, amikor valakire tíz év után bukkantak rá a hatóságok. Ezért hangoztatja az immár érettségi előtt álló lányának és időközben felnőtté érett fiának (s a lány ezért mantrázza még a történet vége felé is), hogy az apjuk él, s hogy végre, miután megkapták a lakásukat, talán a másik vágyuk is teljesülhet, s Vukováron, ahová egyre gyakrabban járnak vissza szembesítésre, életben találják a családfőt.

Ezzel szemben az Apu meghalt! mondat Vladan anyja szájából egész más lélekállapot következménye. Időközben ugyanis Nedeljkóról kiderül, hogy háborús bűnökkel, Višnjići falu lakóinak lemészárlásával vádolják, Vladan anyja pedig, hogy elhatárolódjék attól az embertől, akit e tény ismeretében nem akar már se a férjének, se a gyereke apjának tudni, azt hazudja a gyermeknek, hogy az 1992. február 17-én elhunyt.

A Jugoszlávia, édes hazám című regény – szemben a Hotel Zagorje lineáris elbeszélésmódjával – ettől kezdve vált át retrospektív emlékezetfolyammá. Hisz az anya a hazugságára a magyarázatot már annak az 1991-hez képest tizenhét évvel későbbi, felnőtt fiának adja elő, aki az internetről értesül arról, hogy az apja mégse halt meg, hanem álnéven, Tomislav Zdravkovićként bujkál elkövetett háborús bűnei miatt a hágai hatóságok elől. „Egy őrült jelent meg a szemem előtt, aki egy csöppet se hasonlított arra az emberre, akit korábban mindennél jobban szerettem. És egyre biztosabb voltam abban, hogy semmi közöm ahhoz az emberhez, akit a telefonvonal másik végére képzeltem. Azt pedig végképp nem akartam, hogy neked bármi közöd legyen hozzá. […] Aztán egy pillanatban, nem tudom, mit mondhatott, talán csak összejött minden, tudtam, hogy nem akarom soha többé látni, és hogy még kevésbé akarom, hogy te valaha is találkozz még vele. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, ma sem tudnám, de nem sajnálom, még most is úgy tűnik, hogy ez így volt jó” (Vojnović, 184) – magyarázza Vladan anyja.

Amíg tehát a kislány az Apu él! mondatba kapaszkodva képes tovább vinni a regény lezárultáig, vagyis tizenhét éves koráig az életét, Vladanra a „nemrég halott apja tizenhat évvel a halála után támad rá a halhatatlanságával” (Vojnović, 16) és a vétkével, amire sajátos módon reagál: felkerekedik, hogy – a pikareszk hagyományához híven – felkutassa háborús bűnös apját.

A keresés azonban nem ragad le személyes vagy családtörténeti síkon. Vladan ugyanis útja során a délszláv háború kirobbanásának okaként olyan „elátkozott történetkörökre”, olyan régre visszanyúló családi és etnikai ellentétekre bukkan, amelyeknek csak egy újabb, nagyjából ötvenévente bekövetkező hulláma az 1991-es kezdetű délszláv háború: a különböző nációk képviselői egymás őseit lemészárolva hagyományozták gyermekeikre és unokáikra az újabb etnikai konfliktusokat és kivégzéshullámokat. Vladannak erről így beszél apja egykori harcostársa: „Ezek az emberek csöndben és észrevétlenül hizlalták saját dühüket, saját bűnösségüket, és mindegyiküknek már előre megvolt a kitalált magyarázata, miért van joguk ártatlanokat lemészárolni, falvakat fölgyújtani, lányokat megerőszakolni. Számukra a történeteik mindezt megengedték, mindent igazoltak. Megnyugtatták a lelkiismeretüket, és esténként elaltatták háborgó lelküket. Mert mindannyian, még jó régen, megesküdtek a halottaikra, és onnantól mi, élők értéktelenek és jelentéktelenek lettünk számukra. Tulajdonképpen nem is ők voltak a gyilkosok, hanem az apjuk, az anyjuk, a testvéreik sírja, és azoknak a síroknak a nevében tették mindazt, amit. Erőszakoltak és gyújtogattak és gyilkoltak. Mert a sírok nevében elkövetett tettek szentek… és szükségszerűek” (Vojnović, 84–85). Vladan apja is erre a lezáratlan történetkörre hivatkozik, amikor Bécsben rátalál a fia, s faggatni kezdi a tetteiről, arról, hogy miért kellett több tucat embert lemészárolnia Višnjići falujában.

Azt persze nem árulhatom el, hogy Vladan meg tud, vagy meg akar-e bocsátani „holtából feltámadt” apjának. Ennek a bonyolult apa–fiú-viszonynak a boncolgatását és „ízlelgetését” az olvasóra bízom. Ugyanakkor a két délszláv háborús történet egy újabb lehetséges – egyben félelmetes – összefüggésére még mindenképpen rá szeretnék világítani.

Višnjići falu ugyanis Vukovár szomszédságában található. Az ott zajló mészárlásnak tehát nyugodtan lehet/lehetett az egyik áldozata a kislány tíz éve eltűnt horvát édesapja, akinek így a gyilkosa nem más, mint Vladan apja, a szerb Nedeljko vagy álnéven Tomislav Zdravković. Az usztasa városvédő és a csetnik ezredes etnikai konfliktusa így (is) összeérhet ebben a két történetben, amelyekben az apákon kívül az igazi áldozatok a gyerekek, vagyis az apjuk élő vagy halott „árnyékával” megküzdeni képtelen leszármazottak.