„Majdnem olyan szép, mint apu” (Ivana Bodrožić: Hotel Zagorje)
„Majdnem olyan szép, mint apu” (Ivana Bodrožić: Hotel Zagorje)

Az utóbbi évtizedekben a délszláv háború történéseinek feldolgozása számos szerzőt foglalkoztatott. A magyar nyelven íródott munkák mellett (például Danyi Zoltán: A dögeltakarító [2015], Sirbik Attila: St. Euphemia [2015], Orcsik Roland: Fantomkommandó [2016]) több fordításkötet is megjelent (Miljenko Jergović: Szarajevói Marlboro [1999], Slavenka Drakulić: A légynek sem ártanának [2005], Saša Stanišić: Hogy javítja a katona a gramofont [2008], Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma [2008], Faruk Šehić: Az Una hullámai [2016]). Szarajevó ostromáról, a hágai bírósági tárgyalásokról, a háború kitörését követő kivándorlási hullámról, az otthon elvesztésének traumájáról vagy a fronteseményekről szóló művek problémafelvetései sokrétűek, az irodalmi artikuláció módozatai változatosak. A balkáni háború emlékezetét feldolgozó munkák az elmúlt csaknem harminc évben egészen különböző perspektívákból, eltérő narrációs eszközökkel és poétikai megoldásokkal reagáltak a történelmi sorsfordulóra.

A vukovári születésű, Zágrábban élő Ivana Bodrožić Hotel Zagorje című kötete – Stanišić regényéhez hasonlóan – autobiografikus indíttatású szövegként tudósít a háborús történésekről; a kiadvány egy gyermekelbeszélő perspektívájából szól a menekültlét mindennapjairól, a szerettek elvesztésének traumatikus tapasztalatáról. A szerző 2005-ben Prvi korak u tamu  (Első lépés a sötétségbe) című kiadványával költőként indult, az utóbbi tizenöt évben jelentős kritikai visszhangot kiváltó líra- és rövidprózaköteteket jelentetett meg (például a Prijelaz za divlje životinje [Vadon élő állatok útja] című versgyűjteményt vagy a 100% pamuk [100% pamut] kisprózakötetet). Pályáján pedig épp a horvátul 2010-ben publikált – azóta Szlovéniában, Szerbiában, Ausztriában, Csehországban, Macedóniában, Dániában, Franciaországban, Törökországban és az Egyesült Államokban is megjelent – Hotel Zagorje hozott áttörést.

Bodrožić munkája a coming-of-age és a háborús regény architextuális kódjait mozgósítja, az aparegény műfaját dekonstruálja. A Hotel Zagorje egy vukovári kislány felnövekvéstörténetének eseményeire fókuszál, az 1991 és 2001 között játszódó mű a kilencéves gyerek privát közegének bemutatásával szól a szülővárosból menekülni kényszerülő csonka család (serdülő báty, anya és nagyszülők) otthonkereséséről, a vukovári városvédő csatában eltűnt édesapa szakadatlan, ám egyre reménytelenebb felkutatásáról és legfőképp a nővé serdülő elbeszélő személyes útjáról, egészen intim életeseményeiről. A regény egyik központi szereplője, a – vélhetően fogságba esett vagy már az ostrom során életét vesztett – apa figurája sajátos módon válik motivikus elemmé. A történet folyamán mindvégig hiányát érzékeljük, alakja csakis áttételesen, ekfrázisszerű képleírásokon és visszaemlékezéseken keresztül jelenik meg: „Kattan a fényképezőgép, és én örökre ott maradok apu előtt, a védelmező tenyere alatt, és elszántan nézek a fényképező nőre. [...] A fénykép azonnal elkészül, és az előszobába kerül, a telefonasztalkára, később berámázzák. Ott marad egészen addig, amíg egy csetnik be nem toppan a házba, aki miután legyilkolja a nagyapát, így szól: – Követelem, hogy hozzák elő a többieket is, akik ezen a képen vannak! Mind úgy végzik, mint az öreg!” (171) Az apa alakja a szöveg meghatározó gravitációs pontja – hiánya a kislány személyiségének kibontakozását leíró történetet mindvégig áthatja.

A Hotel Zagorje visszaemlékező narrátora kettős perspektívát működtet. A végtelenségig egyszerűsített, gyakran tőmondatokkal operáló elbeszélésben egyrészt a gyermeki gondolkodásmód sajátosságaira ismerünk, másrészt az ironizáló, reflektáló felnőtt szólam jellemzőit detektálhatjuk. A kötet erénye, hogy a narrátor a háborús témát feldolgozó írások sztereotípiáit kijátszva, pátosztól mentesen, mégis megrázó módon tud szólni a menekültlét sajátosságairól: „[a lánykollégiumban] a beszélgetést az igazgatónővel lebonyolítottuk, nem lesz semmi probléma, mi több, elsőbbséget élvezek a beiratkozáskor, mivel nincs apám. Mivel száműzött vagyok. Menekült. Üldözött. Mivel nincs lakásom. Mivel vukovári vagyok. Verhetetlen pozíció” (133); „[a] horváttanárnő rábeszélésére minden alkalomra írtam fogalmazást  az iskolaújságba, bármely témáról, különös tekintettel a menekültek életére. A felnőttek imádták ezt, különösen a tanárok” (135).

A ’90-es évek derekán eszmélkedő kiskamasz életének jól ismert eseményeit bemutató, terjengősnek mutatkozó jelenetek (lázadás az iskolában, az első szerelem története, szubkulturális érintettség, a kortárs közösség szemléletformáló hatása) a Hotel Zagorje kevéssé érdekfeszítő szövegrészei. Sokkal inkább hatásosak azok a textuális betétek (például a humanitárius szervezetek külföldi gyermeknyaraltatásáról vagy a lakásbizottsággal folytatott bürokratikus küzdelemről szóló részek), melyek eredeti módon, érzékenyen mutatják be a periférián élő közösség mindennapjait – így a történelmi félmúlt traumáinak feldolgozására, a jelenünkre vonatkozó tanulságok körvonalazására ösztönöznek.

 Ivana Bodrožić: Hotel Zagorje. Radics Viktória fordítása. Budapest, Park, 2019.

A kritika szerzőjéről
Márjánovics Diána (1988)

    Márjánovics Diána (1988) Irodalomtörténész, kritikus, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa.