1749: Négy évvel ezelőtt Orovec Krisztina készített Önnel interjút, azt akkor azzal zárta, hogy éppen a „Fiaink, lányink“ regényét fejezte be. Most októberben az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként éppen erről, a Radics Viktória fordításában idén magyarul is megjelent regényről beszélt. Milyen tapasztalatokkal, élményekkel tért haza a fesztiválról, hogy fogadta a magyar közönség a regényt?

Ivana Bodrožić: Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy meghívtak erre a csodálatos fesztiválra, és először léphettem magyar közönség elé, a Nemzeti Táncszínház gyönyörű épületében. Egy fesztivál mindig kihívást jelent a szerzők számára, mivel az irodalmi programok gazdag kínálata miatt nehéz felmérni egy viszonylag kevésbé ismert vendégnek, hogy mekkora lesz a közönség érdeklődése. Nagyon elégedett voltam a könyvbemutatóval, telt ház volt és megtisztelő volt, hogy oly sokan dedikáltatták is a könyvemet. Remélem, hogy a regény megtalálja az útját a szélesebb olvasóközönség felé. Egy kicsit aggasztott, hogy a regény egyik cselekményszála egy transznemű fiatalember életét követi, ez olyan téma, ami még mindig sok helyen ellenérzéseket generál, de nem találkoztam egy negatív megjegyzéssel vagy reakcióval sem, sőt, inkább csak pozitívakkal. Hadd meséljem el még azt is, hogy éppen Budapesten történt meg velem valami, ami íróként még soha az életben nem. A könyvbemutató után a párommal beültünk egy szép étterembe a Nemzeti Táncszínház közelében. Vacsora közben odalépett hozzánk a pincér, és angolul mondta, hogy egy rajongóm szeretne minket meghívni egy italra, az asztalán pedig a „Fiaink, lányaink“ egy példánya volt, mint a filmekben. Egyszóval, szeretem Budapestet.

1749: Milyen gyakran megy nemzetközi irodalmi találkozókra, fesztiválokra, mitől függ, hogy egy írót meghívnak egy ilyen eseményre? Mit gondol, mennyire kielégítő az írók beágyazottsága nemzetközileg? Mit lehetne tenni, hogy az irodalmi közegek közötti kapcsolatok felerősödjenek, milyen a helyzet ilyen téren a délszláv régióban?

IB: Úgy hiszem, hogy a fesztiválmeghívások a legnagyobb mértékben a kiadóktól függenek, vagyis attól, mennyire hajlandóak, elkötelezettek vagy valóban érdekeltek abban, hogy egy szerzőt bemutassanak egy adott térségben vagy nyelven. A fordítások is nagy szerepet játszanak, illetve az irodalmi rendezvények szervezői-koordinátorai szintén, akik néha nagyobb, néha kisebb mértékben vannak tisztában azzal, hogy kiket lehetne meghívni, kiket fordítottak, adtak ki. Egyrészt azt mondanám, hogy az úgynevezett kis nyelveken írók beágyazottsága még mindig hagy kívánnivalót maga után, másrészről viszont soha nem volt még ennyi fesztivál, kerekasztalbeszélgetés, tematikus irodalmi esemény, ezért úgy tűnhet, hogy mindenki megtalálhatja a maga helyét. Természetesen a túlkínálattal is számolni kell, nehéz eldönteni a könyvek borítóit nézegetve, hogy melyikből lesz csak egynyári sikerkönyv, és melyik a komolyan vehető szépirodalom, mivel mindent kivételesnek, megismételhetetlennek, lélegzetelállítónak reklámoznak. A könyvek rengetegében nehéz egyértelmű következtetést levonni. 

A postjugoszláv térségben már régóta túszul ejtett minket a rossz politizálás, a rövidlátó nacionalista vezetés, a háborús traumákkal való manipuláció, így a kapcsolatok leginkább underground, alternatív és személyes szinteken valósulnak meg. Egymás könyveire még mindig nem könnyű rábukkanni, viszont nagyon könnyen el lehet lehetetleníteni egy szerzőt azzal, hogy távolinak állítják be és megnehezítik a megismerését. Szomorú, de így van. 

1749: Az idei zágrábi könyvvásár, az Interliber díszvendége Magyarország lesz, milyen lehetőségeket, potenciált lát ebben a keretben, protokoll tevékenység ez csupán vagy ígéretes együttműködés?  

IB: Fontosak az ilyen együttműködések, mert nagyon jó lehetőséget biztosítanak az írók személyes megismerésére, a tapasztalatok cseréjére, a kiadók, a fordítók, a közönség közvetlen összekapcsolására. És persze mindig jó utazni, ráérezni egy másik városra, érdeklődni más nyelvek, szokások, ételek és mindazok iránt, amik az embereket foglalkoztatják. Hiszem, hogy mindez hozzájárul egy humánusabb világ megteremtéséhez. És egy ilyen világban az irodalomnak is jobbak az esélyei, és tudjuk, hogy az irodalom legfőbb eszköze az empátia, amit az azonosulás folyamatán keresztül valósít meg. Mindezek fényében, feltétlenül kimegyek az Interliberre megkeresni a magyar szerzőket, akiket még nem volt alkalmam olvasni. Tény, hogy szomszédok vagyunk, de a nyelvi korlátok miatt nagyobbak a távolságok a megszokottnál. Viszont a Budapesten töltött idő alatt otthonosan érzetem magam, ahogy a magyar szerzők olvasása is ismerős érzéseket keltett. Nemrég olvastam újra és maradandó benyomást gyakorolt rám Borbély Szilárd kitűnő regénye, a „Nincstelenek – Már elment a Mesijás?“.

1749: Noha a Fiaink, lányaink már a második könyve a Hotel Zagorje után, amit lefordítottak magyarra, mintha úgy tűnne, hogy a kortárs horvát irodalmat kevésbé fordítják a közép-európai nyelvekre, mint a közép-európai kortárs irodalmat horvátra. Ha egyetért ezzel a sejtéssel, mit gondol, miért alakult így?  

IB: Sajnos nincsenek pontos adataim arról, mennyire igaz ez a megállapítás, de én is így érzem. A lehetséges okok közül azt emelném ki, hogy Horvátország hozzávetőlegesen kis ország (kisebb, mint azoknak az országoknak a többsége, amelyeknek a szerzőit horvátra fordítjuk), illetve az állami intézmények irodalomra és kultúrára szánt támogatásainak mértéke sem mindig megfelelő (a kultúrát nem bízhatjuk a "piacra", elvárva, hogy tartsa el saját magát, a piac mégiscsak a könnyedebb és elsősorban a szórakoztató tartalmak iránt nyitott), és az is gyakran tapasztalt hozzáállást, hogy egy országot bizonyos történésekkel és tragédiákkal azonosítják (például a háborúval). Miután a háborús tematikát kimerítettük, az már sem a külföldi kiadóknak, sem pedig az olvasóknak nem annyira érdekfeszítő, hogy mit is gondolnak a horvátok a házasságról, szerelemről, neveltetésről, természetről és így tovább. Ez azért van, mert sokszor hajlamosak vagyunk az embereket, nemeket, rasszokat, nemzeteket különböző polcokon elhelyezni, mert így könnyebben tudunk velük mit kezdeni. És ennek persze ez lesz az eredménye.

1749: A budapesti könyvbemutatón Orvos-Tóth Noémi volt a moderátor, Örökölt sors könyve hasonlóan a Fiaink, lányaink regényhez a transzgenerációs blokádokat, fájdalmakat, magatartási mintákat tematizálja. Lehet a prózának terápiás célja, hatása, van-e az íróknak társadalmi missziója, lehet-e a társadalomra hatást gyakorolni a prózán keresztül?

IB: Orvos-Tóth Noémi kiváló kérdéseket tett fel, pontosan érezhető volt, hogy ő is elkötelezetten foglalkozik a témával, igaz, a pszichoterapeuta szemszögéből és a publicisztikai műfaján belül. Amikor megtudtam, hogy az idei Interliber vendégei között lesz, nem volt kétséges, hogy feltétlenül elmegyek a könyvbemutatójára. A kérdésre válaszolva, nem mondanám, hogy itt az írók egy célzott „missziójáról“ lehetne beszélni: az általuk kiváltott hatás egyszerűen a minőségi irodalom melléktermékeként jön létre. Véleményem szerint, minden értékes könyv abból a mélyről jövő igényből fakad, hogy megmagyarázzuk a minket körülvevő világot. Ez a világ néha fájdalmasan érthetetlen (senkit sem kímél ez a felismerés), életünk számos szívet melengető és bizarrul kegyetlen helyzeten megyünk keresztül, és senki sem tudja feltárni ezek okát vagy szabályait. Beállítódásunktól függően éppen ezért fordulunk a valláshoz, szociológiához , műélvezethez. Mindez bizonyos mértékű vigaszt nyújthat. Itt kiemelném az irodalmat, ami nyomot hagy, azt üzeni, hogy nem vagyunk egyedül, katarzist nyújt, ami gyakran hiányzik az életünkből. Tehát igen, a terápiás hatás az autentikus művészet mellékterméke, de komolyan kell vennünk az alkotói folyamatot, beleállva minden kockázatba, csalás nélkül, nem a sikert célozva, hogy az íráson keresztül és a műveinkben megtaláljuk létünk értelmét egy látszólag értelmetlen világban.