Anyám keze nem mutat jól. Mint a gyári fagyasztott leveles tészta, rücskös, halvány és nyers, de sokkal, sokkal puhább. Az ebédlőasztal fölött lógó csillár fénysugarában lötyög a bőr az alkarján, ahogyan a papírtasakból a tányérba rázza a sült tintahalszeleteket. A keze egyik napról a másikra változott meg. Tegnap este felhívott, és azt mondta, mennünk kell. Azt mondta: „Fél lábbal már a sírban vagyok.”

A szekrényben, a legalsó polcon szép rendben állnak a pizsamák, két oszlopban. Az egyik halomban az új pizsamák, a kórházba valók, a másikban az otthoni használatra szántak. Ha véletlenül áthelyezte őket, akkor közölte is mindig, hogy hol vannak, amikor betértem hozzá. Hogy ne kelljen kutakodnom, mindent feltúrnom, amikor eljön az a perc. A legújabb, amit vett, az oszlop tetején áll, elölkapcsolós, gutaütés esetére. Ilyet kértek a nővérek, amikor az ő anyja volt kórházban, a csövecskék könnyebb felhelyezhetősége végett. Oldalt, az új pizsamák mellett ott van egy tiszta műanyag zacskó is, benne puha, bolyhos papucs, a kórházi tartózkodásra.

Anya nem élvezi az ételt, az olajban tocsogó bolti tintahal ropog a műfoga alatt, gyorsan eszik, csak mert muszáj.

– Muszáj enni valamit – mondja a falaknak, míg elviszi a tányért a mosogatóba. Amíg a konyhában matat, visszateszem az adagomat a tányérról a tasakba, összenyomom és a szemétbe dobom.

– Máris megetted? Pedig te is eléggé kákabélű vagy.

– Megettem, nem volt rossz.

Leül az asztalhoz, cigarettára gyújt. Egyetlen szippantás után hamuvá válik a fehér papírnak majdnem a fele, szinte hallom, ahogyan pattognak a tüdőhólyagocskái. Míg egyik kezében a cigarettát tartja, addig a másikkal végrehajtja azt az öntudatlan mozdulatot, amelyre még gyerekkoromból emlékszem. A hüvelykujja hegyével sorra megérinti a többi ujjbegyét a kisujjával bezárólag, majd pedig ugyanígy visszafelé.

– Minek neked ennyi pizsama?  – míg felteszem a buta és felesleges kérdést, már tudatában vagyok, hogy máris elveszítettem a csatát, amelybe belebocsátkoztam, s látom a szenvedő arcát felragyogni. Magabiztosan készül a diadalra.

– Hogyhogy minek? Emlékszel-e, mi volt, mikor kórházba került? Hát nem fogják azok ott minden percben lemosni, elég volt, hogy egyszer bepisáljon vagy összeszarja magát, máris ráadták azt az undorító zöld rongyot, nem igazán izgatták magukat miatta. Szerencsétlenje, milyen nagy volt rá az a gönc. De én vittem, vittem minden nap. Milyen gyenge volt, nem volt negyven kiló se, de tiszta volt, akár egy szűzlány. Mindig megfésültem, a száját bekentem ajakbalzsammal, hogy ne legyen száraz, illatos volt, akár egy virágszál, a nővérkék nem győztek csodálkozni. És mindegyiket kivasaltam, mindkét oldalán. S ha nem készítettem volna elő mindezt, mi lett volna akkor. Mint azok a szegény öregek, akikről senki sem visel már gondot. Hát csak el tudod majd hozni te is nekem a tiszta pizsamát.

– Hát persze, elviszem majd – mondom, és elfogadom a naponta cserélt, tiszta és illatos pizsama fogalmát, mint a hozzátartozóinkról való gondoskodás netovábbját.

Míg csendben emésztjük a nagy zsírmolekulákat, a tekintetemmel végigpásztázom a falakat. A falak olajzöldek, mert így kevésbé piszkolódnak, bár az ő anyja, míg csak élt, hetente legalább egyszer megjegyezte, hogy nem vagyunk mi magyarok, úgyhogy teljesen világos volt, mi a véleménye ezekről a falakról. Gyerekek bekeretezett fényképei lógnak rajtuk, mindenütt csak gyerekek, én gyerekkoromban, a bátyám gyerekkorában, az én gyerekeim, az ő gyerekei, és még egy gyerek, aki véletlenül került a képre, az én gyerekem mögött. A gyerekekkel könnyebb dűlőre jutni. A gyerekek engedelmesek és a te oldaladon állnak, a gyerekek szeretnek téged és elfogadnak téged, s mindent, amit mondasz nekik, mindaddig, míg gyerekek. A felnőttek már más tészta.

Én tudok gyerek lenni, talán ezért látogatom anyámat még mindig rendszeresen, egyedüliként a családból, mint ahogyan látogattam az ő anyját is. Látogattam őt még a gyerekeimmel is, a fiammal, akinek hatalmas feje volt babakorában, pólyában vittem oda hozzá, hogy megsimogassa, mert már nem tudott felkelni az ágyból. Áthajolt a pereme fölött és azt mondta: 

–   Még jó, hogy megváltál tőle, nézd mekkora. Sok nő belehal az ilyenbe.

Ott álltam még egy ideig az ágya mellett, a fiammal a karjaim között, csendesen elviselve a kínszenvedést követő halál feletti aggodalmának kicsinyes kinyilvánítását.

– Nem baj, csak adjon az Isten sok gyereket. Csak miattuk érdemes élni.

Nem tudom, hogy pontosan mióta nem szólítom már őt nagymamának, talán azóta, hogy titokban felnőttem s kerülni kezdtem minden olyan helyzetet, amikor bárhogyan is meg kellett volna szólítanom. Egyébként sem adódott sok ilyen alkalom, talán elegendő volt egy hé, amikor meg a másokkal való beszélgetésekkor kellett megneveznem őt, akkor az anyám anyja volt. Mostanra már semmi sem maradt belőle, csak a városi temetőből érkező befizetőlap, egy kötelezettség, amit magamra vállaltam, fizetem, hogy tehermentesítsem a saját anyámat, az ő lányát. Helyénvaló gesztusnak tűnt, habár anyám nem túl szegény, viszont szeret vásárolni, legfőképpen pizsamákat, konyharuhákat, ilyesmiből lehet sokat venni, nem drága, meg a gyerekeknek ezt-azt, és néha nekem is. Általában valami háztartási apróságot.

– Vettem neked valamit – mondja ilyenkor általában, de nem vidáman, mint ahogyan az emberek többnyire szokták, amikor ajándékot vesznek, hanem inkább úgy, mint amikor veszel valakinek valamit, amiről tudod, hogy kell neki, jobban tudod, mint ő, lehet, hogy nem is tetszik majd neki, de csak mert nem tudja jól megítélni a saját szükségleteit. Mindig megjátszom, hogy meglepődöm, mint egy gyerek.

– Tényleg? Ugyan, nem kellett volna!

– Tudom, hogy nem kellett volna, de mégis.

– Hát mit vettél nekem?

Ekkor a kincstárából, a nagy hálószobájából, a régmúlt idők mauzóleumából, ahová a gyerekeknek tilos a belépés, a levendulaillattal áthatott, visszataszító és kissé félelmetes félhomályból anyám előhoz egy dobozt. Hogy látsszon, hogy új, a kicsomagolt, majd pedánsan újra leragasztott kartonból kiemel egy párnát.

– Anatómiai. Kiárusításon volt, én meg összegyűjtöttem a pontokat, féláron megkaptam. Próbáld ki, feküdj le, meglátod, hogy jó lesz rajta pihenni.

Szorosan fogja a kezem, míg a kanapéhoz kísér, megigazítja a fejem alatt a párnát és a tenyerével nyomja a homlokom lefelé, hogy mélyen belesüppedjek a szintetikus anyagba.

– Látod, megmondtam. Pihenésre van szükséged. És este, ha lefekszel, elképzelheted, hogy az én karjaim közt pihensz.

Egy örökkévalóságig tartó pillanatig csak nézünk egymásra, elképzelem magam a hatalmas franciaágyon, ahogyan tagbaszakadtan, esetlenül fekszem, anyám karjai között. Ölelkezünk így, ő és én, egymás szemébe nézünk, mire végül megszólal:

– Amikor férjhez mentem, minden este elképzeltem anyám kezét az arcomon, a világon senki se tud úgy simogatni.

Továbbra is öleljük egymást, az én szorításom egyre erősebb, az övé gyengül, míg végül a teste teljesen elernyed.

Hirtelen felállok és visszagyömöszölöm a dobozba a párnát, az ölelés kapcsán kibontakozó gondolataimmal együtt.

– Indulunk? Ne vesztegessük az időt. – Az én anyám nem vesztegeti az időt, sohasem vesztegette, még most sem, amióta idő előtt nyugdíjazták és semmilyen kötelessége sincs, ő az időt nem vesztegeti. Előszedegeti az evőeszközt a dobozokból, a kristálypoharakat a regálból, példás rendszerességgel mossa a steppelt takarókat s tisztogatja fülpálcikával meg babaolajjal a fugát a fürdőszobai csempén. Ebből a guggoló testhelyzetből egyre nehezebben tud felemelkedni. Így találsz rám majd egyszer, mondja.

Beülünk az autóba.

Beteszem a csomagtartóba a mécseseket és a harmatcsepp-utánzat műanyagdarabkákkal díszített művirágot.

– Épp érdekel, megjavították-e vajon azt a csorba sírkövet? Minek is fizetjük őket évről évre? Hiszen ez a kötelességük, de persze senki se tudja már, mik a saját kötelességei.

A megcsorbult sírkő témája minden egyes alkalommal felmerül, mégpedig hosszabb fejtegetést igénylő tárgyként, mint ahogyan az is, hogy ezek, akik nem ismerik a saját kötelezettségeiket, pedig a temető fenntartásához ez is hozzátartozik, sose hordják el a kiégett mécseseket a kukába, nem tisztítják el a síremlékre hullott száraz leveleket, meg a jobb és bal felől fekvő sír, amelyekről szemmel láthatóan senki sem gondoskodik, s végül következik a mintegy mellékesen odavetett megjegyzés, hogy tarthatnék legalább egy kisseprűt a csomagtartóban, szükség esetére. Ezzel zárul az első menet a kötelességekről, melyekkel én nyilvánvalóan hadilábon állok.

Egyébként engem egyáltalán nem foglalkoztat a csorba sírkő problémája. Bár tudomásom van arról a törött kődarabról, amely már azóta, amióta leeresztették oda őt, kerek két éve megbontja aszimmetriájával a temető rendjét – a gondolataim mégis mindig a mélybe menekülnek. A sírgödörbe.

– Nagyiiii, a sír-ma-gába-zááár!

Fekszem a tollas dunyhák közé süppedve a régimódi franciaágyban, és ezzel a mondattal hívom oda magamhoz a nagymamát minden reggel, mikor felkelek. Több éven át naponta mondom ki ezeket a szavakat úgy, hogy közben nem gondolkodom a jelentésükön, egészen addig, míg iskolába nem indulok, ekkortól fogva már nem aludtam ott a nagyinál, meg is feledkezem a dologról, s csak nemrég jut újra az eszembe, ki is ráz tőle a hideg. Mindig, amikor ellátogatunk a temetőbe, általában évente kétszer, míg ott állok az előregörnyedő anyám mögött és nézem, hogyan mozognak a lapockái, olyankor a gondolataim befelé, lefelé menekülnek, még ha nem is akarom, akkor is, a sötét mélységben lejátszódó folyamatokra gondolok. Először volt sok, majd kevesebb, majd még kevesebb, mennyi maradt mostanra? És mi maradt igazából belőle, az ott benn, vagy ez itt kinn? Ő és én.

Lehunyom a szemem és látom a kivájt, sekély gödröket, néhány kilométernyi körzetben szerte mindenütt, a föld kérgén, mint egy röntgenfelvételen, úgy festenek, mint a méhkasok, nincs nevük és vezetéknevük, nincsenek kidíszítve olcsó, tarka műanyaggal, minden csupán kétdimenziós, üres – teli, nulla – egy, nulla – egy, mi fenn vagyunk, ők lenn, úgy állunk itt, mint gyulladásos elváltozások egy kamasz bőrén, a gyulladásaink újakat hoznak létre, majd sekély heg lesz belőlünk. A föld kérgén és valakinek az életében.

A sír ragyog. Lesöpörve, nedves ronggyal letörölgetve. Amikor a röntgen kihuny, újra felszikráznak a virágok természetellenes színei, az új csokor bogyócskái hozzá-hozzákoccannak a kőváza hasához, a mécsesek lengedező fénye beragyogja a hozzájuk rendelt körfelületeket, anyám felegyenesedik és keresztet vet. Mozognak az ajkai, a szeme félig lehunyva, ekkor beáll az a különleges csönd, utazásunk csúcspontja, amit az a pillanat követ, amikor szavak nélkül is közölhetjük egymással: letudtuk a temetőt. Ilyenkor anyám általában azt mondja: „Nna.” Utána könnyedebb léptekkel a széles kapu felé vesszük az irányt, útközben általában összefutunk néhány ismeretlen emberrel, de a velük váltott tekintetek és csendes üdvözlések elárulják, hogy értjük és ismerjük egymást, mélyen legbelül, de azt is, hogy soha és sehol máshol nem köszönnénk ezeknek az ismeretlen, idegen embereknek. De itt, a temetőben valami csodálatos módon olyan velük a kapcsolat, mintha egymásnak rendelt volna minket a sors. Anyám összeszedi, szatyrokba rakosgatja a dolgait, és a parcellánkról kifelé vezető ösvény felé indulna, de ezúttal én ott ragadok, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Csak akkor döbbent rá, hogy nem követem, amikor már eltávolodott néhány méternyire.

– Megyünk már? Mit állsz ott?

– Gyere csak vissza egy kicsit – anyám csodálkozva bámul rám, derékból hátrafordulva, kővé meredten.

– Kérlek – teszem hozzá.

– Mi történt? Csak nem vált le még egy darab? – visszatérvén megvizsgálja a sírkő minden sarkát, és miután nem talál rajta új károsodást, az arcomat kezdi fürkészni, válaszra várva.

– Mondj neki valamit.

– Kinek? – néz rám ámulva.

– Hát az anyádnak. Mondj neki valamit, most, hogy itt vagy.

– Mit mondjak neki, mi ütött beléd?

– Hát, mit tudom én, a te anyád. Mondd el neki, hogy sose értett meg téged, mondd el, hogy helyette is szégyelled magad, amiért fejen ütött egy cipővel, mert nem tudtál számolni, mondd el, hogyan mostad róla a szart két évvel ezelőtt, és egyszer sem köszönte meg neked. Mondd el, hogy néha gyűlölted, olyan tisztán, szépen és lángolóan, mint talán senki mást életedben. És hogy megkönnyebbülést éreztél, mikor meghalt, és gyűlölöd saját magadat emiatt. És azt is, hogy aznap te ő lettél, beléd költözött a szelleme – mondom egy szuszra.

– Te nem vagy normális – s menekül az ösvény felé, fut, kapar, de mégis mindvégig egyhelyben áll.

– Mondd el neki, hogy félsz a haláltól, hogy megbénít a rettegés attól a helytől, ahol ő fekszik odalenn, és ezért aggódsz folyton a kibaszott sírkő miatt. Mondd el neki, hogy az életed túl gyorsan elmúlt, és hogy túl sokat szenteltél belőle neki, és úgy gondolod, nem normális, hogy egyszer sem mondtad neki azt, hogy „te”. Menjetek mindketten a picsába, emlékszel-e rá, amikor egyszer összevesztetek? Ez az a hely, ahol őszintén tudsz beszélgetni vele, anya. Sőt, még csak válaszolni sem tud neked semmit.

Anyám nem ismer rám. Másmilyen lett a tekintete, nem a saját gyermekét látja többé bennem, hanem egy elfajult szörnyeteget, amely éveken át rejtőzött a lánya arca mögött, és most egyszerre rátámadt, az anyja sírjánál.

Üveges szemekkel fordít hátat, és a szél hozza hozzám a szavait – a kijáratnál leszek.

Tudom, hogy ősz van, mert a napsugár ferdén tűz a szemembe. Áthatol a párás levegőn, amely magasan lebeg a jegenyék koronája fölött és vakítóan ragyog a szempilláim között. Vonszolom magam a kapu felé vezető makadámúton, nem látok egyetlen élő lelket se a közelben, csak anyám összegörnyedt testét látom a padon, úgy fest, mint akit azonnal elnyel a föld. Amikor elhaladok mellette, a test felemelkedik és jön utánam. Beül a mellettem levő ülésre az autóban. A motor egyre hangosabban zúg, míg el nem éri a maximumát egy kilométerrel az autópálya-leágazás után. Többé már nem vezetek, hanem lebegek a két nő feje és az autó kárpitozott bádogtetője közötti húszcentiméternyi űrben. Világosan látom az utat, amely abban a pillanatban kezdődött, amikor egyikük kilépett a másikból, látom a megkettőződő evőeszköz-készletet, paplant, anatómiai párnát, aggodalmat, gyűlöletet és boldogtalanságot. Az utolsó, amit látok, az a szokatlanul óriási fémkerítés, a légypiszok a négyszögletes fényszórókon, amelyeket csodálkozva vizsgálgatok egészen közelről, s amelyek mélyén, ha nagyon sokáig nézem őket, valami fénylő, körkörös lépcsősorokat vélek felfedezni. Utána már semmi mást nem látok, mert többé már nem abban a húsz centiméternyi űrben vagyok, hanem újra a göcsörtös egy méter hetven centi és ötvenhét kilóban, amiből csorog valami kifelé több résen át. Ezer évnyi csend és nagy távolság után most látom az anyám szemeit. Ha jobban megnézem, annyi minden játszódik le bennük éppen, a kitörni vágyó élet, órákon át tudnám nézni, de mintha lassan kihunynának a fények, mint azoknál a kerek kapcsolóknál, amelyekkel a gyerekemet szórakoztattam, míg az egyik kezemmel pelenkáztam, a másikkal meg elfordítottam a kapcsolót. Varázslóhangon mondogattam: „Ha jó leszel, bekapcsolom a lámpát, ha rossz leszel, lekapcsolooom a lámpát”, csak azért, hogy lenyugodjon, csak, hogy nyugton feküdjön néhány percig, ámulva a sötétben, a fény megjelenése és eltűnése közepette. 

És még egy dolgot látok. Az apró válla fölött a nyaka előtt átfutó biztonsági övet, amely nem engedi levegőhöz jutni, én meg nem tudom megmozdítani a kezem. Szeretném, de nem bírom, vagy bírom, de nem szeretném. Egyetlen világos gondolat van a fejemben, megjavíttatom a sírkövet, ez lesz az első dolgom, ha kijutok innen.