Minden összefut – állította egykor novelláskötetének címével Flannery O’Connor, most lezáruló sorozatunk egyik védőszentje, és ha minden talán nem is, a Southern Gothic zsánerében kétségtelenül megannyi érdekfeszítő találkozás regisztrálható. Az összeérő múlt és jelen, az egymásba botló elevenek és holtak, a líraival összekapaszkodó groteszk, a szenthez simuló profán és a profánt betakaró szent irányzata ez, nincs mit csodálkozni hát, hogy konkrét szövegek között is szálak látszanak kifeszülni a sűrű (és forró, Déli) irodalmi légtérben. Mint például William Faulkner Akkor este – eredetiben: That Evening Sun – című novellája és William Gay I Hate to See That Evening Sun Go Down c. rövidprózája között. De vajon mit akar ez a két szerző – egymástól, a választott tereptől és attól a bizonyos lemenő naptól?

Kezdjük a történet időben hozzánk közelebb eső végével – már csak azért is, mert míg William Faulkner mifelénk is a nagy XX. századi klasszikusoknak kijáró elbánásban részesült (jó fordítók, megannyi kiadás, decens reputáció), addig William Gaynek még egyetlen könyve sem jelent meg magyarul, és nálunk lényegében ismeretlen szerzőnek számít. Aminek semmiképp sem a minőség lehet az oka: az irodalmi nyilvánosság elé 1998-ban, szokatlanul későn, 57 évesen kilépő, addig kétkezi munkásként, többnyire építkezéseken dolgozó író műveit regényektől novellákig melegen fogadták hazájában (nagyjából a Cormac McCarthy-csillagrendszer kisebb-nagyobb, sajátos flórát és faunát is felmutató bolygóiként szemlélve őket) – sőt sikerszériájának még 2012-ben bekövetkezett halála sem tudott véget vetni, hiszen a hagyatékból azóta már négy további regény és egy novelláskötet is hálás olvasói elé került.

A szöveg, amelyre most ráfókuszálunk, Gay azonos című, első, 2002-es, lenyűgöző novelláskötetében olvasható, és bár a cím afféle direkt hommage-t sejtet, valójában szubtilisebb újraalkotásról beszélhetünk, amelyben a változások odarajzolnak egy újabb történetet az addig olvasottak alá vagy fölé. Valójában a különbségek már a novellák nagyon hasonló címének alaposabb vizsgálatakor elkezdenek kitűnni. Noha mindkettő az 1920-as évekből való populáris dalszerzemény szövegére utal, méghozzá ugyanazon okból (hogy egyből az elején vitát nem tűrően komor atmoszférával burkolja be a szövegvilágot), a két dal valójában nem ugyanaz. Az eredetileg 1931-ben megjelent Akkor este címe a szöveg megjelenése idején népszerű Saint Louis Bluesra kacsingat, W. C. Handy szerzeményére, amely Bessie Smith és Louis Armstrong változatában formálódott slágerré 1925-ben. Gay novellája felett ellenben Jimmie Rodgers Blue Yodel No 3. (Evening Sun Yodel) című száma ragyog, amely konkrétan elő is keveredik egy jelenetben, régi, poros, 78-as fordulatszámú kislemezen – amelyet 1928-ban, vagyis az Armstrong/Smith-kesergő megjelenése után adtak ki, feltehetően nem függetlenül annak sikerétől. Mindkét dal bukástörténetet énekel meg, ahol a szerelmi kudarc összefonódik a halállal, amit a lemenő nap motívuma szimbolizál: sok jóra tehát egyik novellában sem számíthatunk. Ám míg az egyik dalt fekete zenészek adták elő (a még mélyen szegregált korszak szabályai szerint tehát: feketékről és feketéknek), addig Rodgers countrysabb verziója a fehér vásárlókat célozta meg – és ezzel már a két novella közegfestésénél is járunk.

William Faulkner írása abban az időben játszódik, amikor – a XX. század elején – már bőven látni lehetett, hogy örökre vége van a Dél nagy, arisztokratikus, gazdag és nem mellesleg a rabszolgák kizsákmányolására is épült korszakának, ám e kor árnyékai még szabad szemmel is jól láthatóan kirajzolódtak a földutakon. A más Faulkner-szövegekben (így A hang és a tébolyban és a Fiam, Absolon!-ban) is előtűnő, ütemesen deklasszálódó Compson család háza táján, valahol Mississippi államban a fekete bőrű állampolgárokat semmiképp sem tekintik a fehérekkel egyenrangúnak: Nancyt, a családnál besegítő mosónőt például a felelősségre vonás fenyegetése nélkül arcba rúghatja a nyílt utcán Mr. Stovall, a helyi bank pénztárosa, amikor a nő – kétségtelenül kevéssé disztingvált módon – emlékezteti rá, hogy már háromszor nem fizetett neki, könnyen kitalálható, miféle szolgáltatásokért. Nancy teherbe is esett az egyik alkalommal, és ezt férje, Jézus is tudja, Nancy pedig halálosan retteg a férfi bosszújától – lényegében ez a rettegés áll a szöveg fókuszában, illetve a mód, ahogyan az egyébként távolról sem gonosz és/vagy bántóan rasszista Compson család felnőtt és még inkább gyermek tagjai erre a félelemre reagálnak. Meglehetős közömbösséggel – pedig előbb az olvasó, aztán pedig már a gyerekek is megérzik az asszony kunyhója körül a furcsa vibrálást, a levegőt mintegy megülő, fenyegető rosszat.

William Gay novellájában, a szomszédos Tennesse államban, a Faulkner által életre álmodott Yoknapatawpha megyéhez hasonlóan fiktív, bár nagyon is földszagú Ackerman’s Field nevű városka környezetében, valamikor a ’70-es és ’80-as évek fordulója táján már nem látunk kisemmizett feketéket, ám az érzelmi és anyagi nyomor ettől még megmaradt, és úgyszólván állandósult a környéken, mintha a talaj ennek kitermesztésére volna ott a legalkalmasabb. Etnikai háttértől függetlenül itt sem tudnak valóságosan szót érteni egymással az emberek: noha az öregek otthonából kiszökő, régi házához visszakocsizó Meecham ha nyersen is, de igazán világosan kifejti akaratát, bánatát és óhajait, a házában most élő, Compsonéknál már az osztálylétrán két-három lépcsővel lejjebb egyensúlyozó Choat família tagjai egyszerűen kellemetlen vén hülyének nézik, és lényegében így tesz saját egyetlen fia is. A jellemfestést Faulkner metódusához hasonlóan a leginkább vadul eleven dialógusokkal elvégző novellában az öreg Meechamet ugyanakkor nem a hús-vér emberekben fel-feléledő ördög, hanem inkább saját múltjának közeledése gyötri, illetve amit ez a közeledés megmutat neki; ez egyébként ugyanaz, ami Faulkner novellájában Nancy előtt is áll keserű perspektívaként: az út legeslegvége.

A remegve szorongó Nancyt egyszerűen csak magára hagyják ezen a ponton (erős művészi gesztusként nemcsak a többi szereplő, hanem az író és így persze az erre kényszerített olvasó is elfordul tőle), Meecham viszont aktívan tesz érte, hogy átlépjen a határok határán: fegyvert tölt, benzint locsol, és – mélyen faulkneri módon, illetve a Southern Gothicban már-már parodisztikus kikerülhetetlenséggel – lángra lobbant egy házat, benne saját magával.

De talán még érdekesebb a rájuk boruló ég, amely alatt ez a sok mállás, zuhanás, fonnyadás, üszkösödés és porosodás bekövetkezik. Mert mintha mások lennének némiképp a két korszakban az alkony fokozatai. Noha Faulkner szövegéből csak úgy sugárzik a régi nagyság, a nemesség mint emberi kvalitás elvesztése felett érzett bánat, ha William Gay műve felől olvassuk, még mindig észlelhetünk (a visszavágyás legcsekélyebb igénye nélkül) némi értéktöbbletet: az Akkor este gyarló szereplői még tudnak bűnről és bűnhődésről, még képesek olykor szemüket a házak kéményánél magasabbra emelni, vagy legalábbis tisztában vannak a választható irányokkal. Gay novellájából ellenben a leggorombább módon hiányzik a metafizika, és azt is jól láthatjuk, hogy nem nagyon sikerült semmi másnak betöltenie a helyén támadt, megalázó űrt. Minden sivár, olcsó és bántóan jelentéstelen, mint a kitömött kutya ostoba szeme, amit Meecham a többiek bosszantására maga mellé ültet az udvaron. Mondhatni, ide, ebbe a szürke, rideg világba – ahol az öregek otthona „egy gyár, ahol halott népeket gyártanak”  – jutottak el a Compson-gyerekek unokái. Isten irgalmazzon nekik – mondták volna még Faulkner alakjai, de mi már tudjuk, hogy az Isten az elsők között lépte át távoztában a megyehatárt.

*

Az Akkor este Kosztolányi Dezső fordításában több kötetben, így a Hajnali hatjóvadászat című Faulkner-gyűjteményeseben (Magyar Helikon, 1968), vagy a Barn Burning / Gyújtogató-ban (Noran, 1998) is megtalálható. William Gay felbukkanása, mint fentebb már jeleztük, még várat magára a magyar könyvpiacon.