Milyen elkötelezettséget vállalhat az irodalom a társadalmi megszólalás megszokott vagy épp kizárólagosnak vélt formáinak újraértelmezésében? Miként gondolhatja radikálisan újra  a társadalmi töltetű széppróza az elbeszélői nyelvet a klasszikus kánonhoz képest? Ezek a kérdések húzódnak végig Annie Ernaux A hely és Egy asszony című, egy kötetbe szerkesztett két kisregényén, amelyeket az első, 1997-es megjelenést követően a tavaly irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett szerző tiszteletére a Magvető Kiadó újra kiadott.[1] Az öt év különbséggel (1983-ban és 1988-ban) írt, a szerző édesapjának és édesanyjának alakját és élettörténetét megidéző művekre tökéletesen illenek azok a szavak, amelyekkel a Svéd Királyi Tudományos Akadémia az életműdíj odaítélését indokolta: bátran és éleslátóan tárja fel „a személyes emlékezet gyökereit, kollektív korlátait, ellentmondásait”. A nagy tekintélyű díj felől nézve ennek az „apa- és anyakönyvnek” az újrakiadását az írói pályán betöltött jelentősége is indokolja, nevezetesen az, hogy Ernaux legkorábbi, autofikciós műveit követően ezekben a származását történetbe foglaló filiációs elbeszélésekben fordul szembe határozottan a regényes elbeszélésmóddal, s hozza létre az 

írásművészete védjegyévé váló, az önéletírás és szociográfia határán egyensúlyozó kifejezésmódját.

Könyve a későbbiekben is gyakran ismételt műfaji kitétel szerint ugyanis: „nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociológia és a történetírás között”. (162)

Annie Ernaux szegény, vidéki közegből származik, melynek tagjai számára a második világháború előtt még az iskoláztatás sem volt elérhető, így a társadalmi felemelkedés szinte lehetetlen volt. Szülei elődeik nyomorúságánál többre vágyva paraszti sorból küzdötték fel magukat a munkások közé, majd a kiskereskedők világába, és mindent elkövettek azért, hogy lányuk magasabb társadalmi helyzetbe kerüljön. Erőfeszítéseik eredményeképpen a szorgalmas és tehetséges lány egyetemet végez, tanár és író lesz. 

Ernaux szülei halála után arra tesz kísérletet, hogy névtelenségben és jelentéktelenségben élt, feledésre ítélt felmenőinek emlékezetét feltámassza.

Egyfajta emlékezetmunkát olvashatunk tehát e könyvben, amely személyes érzelmi elköteleződése, valamint határozott és reflektált szándéka szerint az egyéni emlékezet társadalmi dimenzióba helyezésével magáról az emlékezetről akar tágabb és komplexebb képet nyújtani. Hogy őt idézzük: „az írásmód, melyről feltételezem, hogy az igazság irányába tart, segítségemre van abban, hogy kilépjek a személyes emlék magányából és homályából, hogy rátaláljak egy általánosabb jelentésre”. (97)

E regénypár tehát egyazon családtörténetet meséli el, előbb az apát, majd az anyát állítva az események középpontjába. A hely a nincstelenségből magát szatócsboltossá felküzdő apa életét ágyazza bele a történelem kontextusába. Remek portrét fest egy férfiról, akinek a provincializmus megtestesítőjeként egész életét végigkíséri a méltatlanság és alsóbbrendűség érzése, a „rettegés, hogy nincs a helyén, hogy megszégyeníthetik”. (37) Mindkét szülőben ott munkál a kiemelkedés vágya, de a férjjel szemben a büszke és erős anyában – „aki tisztán látta alacsony társadalmi helyzetét, de lázadt is ellene, nem tűrte, hogy csakis annak alapján ítéljék meg” (85) – sokkal kevesebb a félelem. A becsvágyó, könyveket szerető, tudásra nyitott asszony legmélyebb vágya az, hogy mindent megadjon a gyermekének, amit ő nem kapott meg, s akinek a társadalmi sztereotípiákkal is dacoló magatartása példaként szolgál lánya számára. A pszichologizálást kerülő, tényekre szorítkozó jellemzésben a szülők személyiségvonásai és cselekedetei nem önmagukban állnak, nemcsak az ún. jellemükből adódnak, hanem a társadalmi helyzetük által jórészt determinált történetükből is.

Ez a fajta (az életmű többi darabjában is megfigyelhető) nézőpont sokat köszönhet a szociológiai látásmódnak és módszernek (ahogy az Években olvashattuk, Ernaux egész generációjára döntő hatást gyakorolt Bourdieu munkássága), amely gyakran a társadalom által elhallgatott vagy akár szégyellt témákat dolgoz fel. 

A háború előtti, elmaradott és mélyszegény normandiai falucskában egy olyan világ tárul elénk, amely az Ernaux saját olvasmányaiban Proust és Mauriac által is megidézett korszakkal összehasonlítva mintha a középkort jelentené.

A felvillantott egyéni és közösségi életképeken keresztül nem csupán saját családja és Yvetot múltja elevenedik meg, hanem e téridő szociografikus rétegei is megnyílnak.

Ernaux az irodalom esszencializmusától elforduló, szociológiai ihletésű elkötelezettségével tehát egy olyan közeget jelenít meg, amely verbális eszköztelensége miatt nem tudja önmagát megszólaltatni. Innen nézve is hangsúlyosnak látszanak azok a gyerekkori élmények, amelyek a szülők nyelvhasználatához, az apa- és anyanyelv frusztrációihoz kapcsolódnak. Míg a nagyszülők még csakis a tájnyelvet beszélték, addig az apa már büszke arra, hogy sikerült megszabadulnia az alsóbbrendűséget kifejező nyelvváltozattól, ám rossz franciaságával a „jól” beszélő emberek társaságában alig mer megszólalni: „mindig óvatosan beszélt, iszonyatosan félt, hogy valamit rosszul mond, ami olyan, mint amikor az ember véletlenül elszellenti magát”. (40) Ahogy az elbeszélő megjegyzi, Proust azért idézhette elragadtatva cselédjük, Françoise régies szavait, nyelvtani hibáit, mert nem a szüleiről beszélt. A szülői nyelv kapcsán nem működik a tisztán esztétikai szempont, és hiteltelen bárminemű nosztalgia. Az átörökített, hibás nyelv leküzdéséhez, az iskolában javított helytelen beszédhez, a szabatos nyelv elsajátításához a kín emléke tapad: 

„Emlékeimben minden, ami a nyelvvel kapcsolatos, keserűség és fájdalmas megaláztatás”. (41)

Az osztálykülönbség nyelvi távolságot is teremt, ami egy író esetében poétikai következményekkel jár. Lehet-e regényesen írni egy olyan életről, melyet a szükségszerűségek irányítanak? Meddig terjed a művészi szabadság egy olyan világról szólva, amely a társadalmi determináció fogságában él? Ernaux alapvető esztétikai kérdései ezek, melyek az „apakönyv” írása közben vetődnek fel különös élességgel. Ekkor döbben rá ugyanis, hogy a „regény lehetetlen. Ha be akarok számolni egy olyan életről, amit a szükségszerűség határoz meg, nincs jogom művészkedni, valami »izgalmasat« vagy »meghatót« létrehozni. Összegyűjtöm apám szavait, mozdulatait, ítéleteit, életének meghatározó eseményeit, a tárgyilagos jeleit annak a létnek, melynek én is részese voltam. Az emlékek költészete, a diadalmaskodó gúnyolódás kizárva. Természetes gesztussal választom a lehető leglaposabb stílust, ugyanazt, amelyet annak idején a legfontosabb eseményekről beszámolva szüleimnek írott levelemben használtam”. (16–17)

A mindent megszépítő emlékezettel, a klasszikus regény műfajára jellemző szép nyelvvel szemben dolgozza ki tehát sajátos, mindenfajta irodalmiasságot kerülő, ún. „lapos” írását (écriture plate),

 tárgyilagos elbeszélésmódját, klinikai pontosságú „fehér” stílusát (écriture blanche).

Ez a megörökítés az egyértelműségre törekvő kifejezésmód mellett is alkalmas a szülő-gyermek kapcsolat összetettségének, ambivalenciájának közvetítésére. Az iskolás- és serdülőkort a szülőktől való fokozatos elidegenedés, az osztályváltás szégyene kíséri. Ez utóbbi (szintén Bourdieu által alaposan kielemzett) szociológiai jelenség az életmű egyik, az önéletírás radikalizálásához elvezető kulcsélménye. 

Az elbeszélő ugyanis árulásnak érzi, hogy értelmiségivé válva, belépve a művelt, polgári világba szégyelli szüleit,

azaz elfogadja azt az értékrendet, hogy a hozzájuk hasonló emberek alacsonyabb rendűek. Az írás, amely az első elbeszélés elé helyezett Genet-mottó értelmében „az áruló utolsó mentsvára” (7), mindazonáltal ezt az érzést és viszonyt szándékozik helyretenni, kitisztázni: „Írás közben pengeélen táncolok, egy alsóbbrendűnek tartott életforma becsültének visszaperlése és a vele járó elidegenedés megbélyegzése között. Mert ez az életmód a sajátunk volt, a boldogság is, sőt a helyzetünk megalázó korlátai is (a tudat, hogy »mégsem ez az igazi«): egyszerre szeretnék beszélni a boldogságról és elidegenedésről”.  (35)

Vagyis mégiscsak az irodalom tesz képessé arra, hogy a társadalmi felemelkedéssel járó megalázottságról, a személyes emlékezet elfojtott, szégyenletesnek gondolt emlékeiről, az örökség teljességéről beszélni lehessen. Az írás teszi lehetővé, hogy az életben áthidalhatatlan távolságok emlékké oldódjanak. Ernaux missziója szerint a szavak és eszmék uralta világban a történetté váló szülők rehabilitálása pedig egyfajta kollektív példaként is szolgálhat.

Annie Ernaux: A hely; Egy asszony. Fordította Szávai János. Budapest, Magvető, 2023. 136 oldal, 3699 forint

*

Jegyzet:

[1]A kötet első, 1997-es kiadásában A hely című kisregény még Árulás címen szerepel. A szövegben található idézetek és oldalszámaik az alábbi kiadásból valók: Annie Ernaux: A hely; Egy asszony. Fordította Szávai János. Budapest, Magvető, 2023.