„Brazíliavárosban van füvészkert? És állatkert van?
Hiányzik, mert nem csak emberrel él az ember.
Az állat igen lényeges.” (Clarice Lispector)

Clarice Lispector szövegei tele vannak állatokkal. Majmok, lovak, szárnyasok, bivalyok, kutyák és különböző ízeltlábúak népesítik be a brazil írónő összetéveszthetetlenül jellegzetes fikcionális univerzumát. Az állatok nyugtalanító módon nem a szöveg perifériáján ólálkodnak, hanem ott vannak a novellák, a regények és az interjúk központjában, a lakásokban, a hálószobákban, a fiókokban és az ágyakban, így az animalitás kérdése minden kétséget kizáróan a lispectori próza egyik kitüntetett tematikája, mely nemcsak végigvonul az életművön, de mintegy szintetizálja is a szövegekben lépten-nyomon terítékre kerülő témákat: az őrület, a kitaszítottság, a szegénység, a nőiség, a perverzió és a test kérdéseit, illetve a felsorolt fogalmakban megnyilvánuló ideológiákat és elfojtómechanizmusokat.

Természet és kultúra, állat és ember ősdichotómiáinak szövevényes viszonyrendszere az Újvilág „felfedezése” óta kísérti Latin-Amerika társadalmi, történelmi és antropológiai tudatát. Az európai ember találkozása az őslakos indiánnal nemcsak olyan új, hibrid kultúrák és nemzetek kialakulásához vezetett, mint Brazília, de egyúttal masszívan hozzájárult a modern európai szubjektum kiemelkedéséhez és évszázadokon át fennálló, megkérdőjelezhetetlenül domináns politikai, gazdasági és kulturális pozíciójának megszilárdításához. Az önmagát felsőbbrendűként, egy kifinomultabb és magasabb civilizáció és faj képviselőjeként reprezentáló európai ember tudata és öntudata az őslakos radikális másságával szemben képződött meg, pontosabban fogalmazva képezte meg önmagát. Identitásának kialakításához szüksége volt egy addig ismeretlen antropológiai és kulturális valóság alteritására. A modernitás emberképe, valamint kulturális és antropológiai öntudata az Újvilág őslakosával szemben tudta önmagát egy fejlettebb civilizáció abszolút letéteményeseként meghatározni. Az indián másságának segítségével megalapozott faji és diszkurzív felsőbbrendűség így nemcsak a modern európai ember képét és felsőbbrendű pozícióját szavatolta, hanem egyúttal magát a gyarmatosítás kegyetlen folyamatát is legitimálta. A kolonizáció gépezete az őslakost az állattal azonosította, megfosztotta humánumától, száműzte a kultúrából, bestializálta, ezzel teremtve létokot önmagának a helyi lakosság (és a természet) gátlástalan kizsákmányolására, domesztikálására és civilizálására. 

Az indiánok animalizálása, állatokhoz való hasonlítása az Újvilágról szóló útleírások és tudósítások egyik jellegzetes ideológiai és retorikai eleme volt.

Ott találjuk már az első, Brazíliáról informáló szövegben, Pêro Vaz de Caminhának a portugál királyhoz írt híres levelében, és azóta is kísérti az ország és a kontinens társadalmi és antropológiai tudatát, elég, ha csak felidézzük Brazília jelenlegi elnökének pár éve elhangzott döbbenetes mondatát, mely szerint a rezervátumokban élő indiánok olyanok, mint az állatok az állatkertben. Az Afrikából behurcolt rabszolgatömegeknek köszönhetően Brazília etnikailag még inkább diverzifikálódott, a bestializáció ideológiája pedig gyorsan kiterjedt az ültetvényeken dolgozó fekete lakosságra, majd az őslakosok, az afrikai rabszolgák és az európai származású fehér gyarmatosítók keveredéséből születő meszticekre, zambókra és mulattokra. A fehérek és feketék utódaira használt kifejezés mellesleg meg is mutatja a koloniális elit által működtetett animalizációs logikát, mivel a szó etimológiailag a mulára, azaz a szamár és a ló keresztezéséből származó öszvérre vezethető vissza. Az állat és az állatiság, valamint az ember és az állat kapcsolatának kérdése tehát mélyen beágyazódott Brazília antropológiai és kulturális valóságába, és egészen a mai napig elválaszthatatlan a faj, a bőrszín és az osztály politikai kérdéseitől. A jellemzően fehér kulturális és gazdasági elit integritását és pozícióját részben a fajilag elkülönböző rétegek már említett diszkurzív bestializálásának (és sokszor ezzel párhuzamos erotizálásának) segítségével tartja fenn immáron több száz éve. Bár a tizenkilencedik századi pozitivista fajelméletek uralmát megtörő, történetileg tagadhatatlan fontosságú elgondolások a hibriditás produktív, nemzetkonstituáló erejéről és a hibrid társadalom értékes sokoldalúságáról (Sérgio Buarque de Holanda, Oswald de Andrade, Gilberto Freyre, Darcy Ribeiro, Eduardo Viveiros de Castro, Boaventura de Sousa Santos) hozzájárultak a koloniális korból megörökölt struktúrák és szeparációs vonalak fellazításához, azokat eltörölni nem tudták. Az indiánok, a feketék és a különböző hibridek a gazdasági és politikai hatalmat birtokló vezető réteg perspektívájából továbbra is a kulturálatlanság, a civilizálatlanság, a vadság és a primitívség bélyegét viselik, kiszoríttatnak a politikából és a kultúrából.

Mindennek fényében talán nem véletlen, hogy egy, a brazil társadalomba olyan mélyen beágyazódott szerző esetében, mint Lispector, az állat központi jelentőségre tesz szert. Az állat és az animalitás különböző formái és megnyilvánulásai (ide tartozik többek közt A legkisebb nő a világon című novella pigmeuslánya, az Alma a sötétben című regény végén a nyelvből és a logoszból az artikulálatlan nyüszítésbe kihátráló Martim figurája, valamint az életmű mitikus záróköveként számon tartott A csillag órája főszereplője, a büdös, mosdatlan, szerencsétlen és csúnya vidéki lány, Macabéa) rendre a gyarmatosítás óta fennálló, fajilag, kulturálisan és higiéniailag erőteljesen hierarchizált társadalmi rend működésének módját zavarja meg és ássa alá. Az európai modernitás periferikus imitációiként ható, sokszor kényszeres módon higiénizált és domesztikált polgári tereibe betörő állat a kolonizáció folyamatában megképzett civilizáció és a kultúra elnyomott másikjának fenyegető visszatérését jelöli, és egyrészt a társadalmi egyensúlyt fenntartó dichotómiák mesterséges jellegére, konstruáltságára és ingatagságára hívja fel a figyelmet, másrészt pedig azzal szembesít, hogy a kulturális és társadalmi rend megképzése során elfojtott és elzárt létezők nem lettek teljesen kiiktatva, bármikor felbukkanhatnak a szimbolikus tér közepén, és szétfeszíthetik mind a modern polgári életvilág, mind a szimbolikus által életre hívott szubjektumok és identitások határait. Az állatok így arra figyelmeztetnek, hogy természet és kultúra hierarchizált szembenállása meglehetősen bizonytalan, az elnyomott rész folyamatosan ott kísért, és bármikor megnyilvánulhat, hogy felmutassa a szimbolikus struktúrák ingatagságát. 

Ez a nyugtalanító fenyegetés és kísértés Lispectornál jellegzetesen mindig „belülről” jön: az állat nem a természetből, a vadonból támad, nem kívülről érkezik, mint a brazil regionalista próza világában, hanem már eleve ott van a gardróbokban, a fürdőszobákban, a lefolyókban, az ágyak alatt és a ruhásszekrények fiókjaiban.

Lispector bestiáriumában minden kétséget kizáróan kitüntetett szerepet kap a csótány. Az emberi formáktól legtávolabb álló, a domesztikációs folyamatoknak maximálisan ellenálló csótányban koncentrálódik a maga legnyilvánvalóbb formájában az állatiság abjekt jellege. A meglehetősen jelentéses Idegenlégió című novelláskötet egyik központi szövegében a női narrátor lakását minden éjszaka megszállják a csótányok. „A csótányok nappal láthatatlanok voltak, és senki nem hitte el, hogy férgek őrlik belülről ezt a nyugalmas házat.”[1] A tisztán tartott polgári otthont éjjel lepik el a metonimikusan a higiénia hiányával, a szeméttel és a mocsokkal társított rovarok. Nem véletlen, hogy az ész és a humánum hatalmát megkérdőjelező betolakodók éjjel rajzanak ki, az ész homályában, mikor a racionális rend és gondolkodás helyét átveszi az éjszaka sötétjének formátlansága. Szomszédnőjének tanácsára az elbeszélő liszt, cukor és gipsz keverékét önti ki a lakásban, melynek eredményeképpen reggel bizarr látvány fogadja: a gipsz megkötött a haldokló csótányok hasában, melyek így apró szobrokká, az abjekció emlékműveivé váltak. „A hajnali félhomályban, a távolságokat megnyújtó lilás fényben árnyakat és fehéres foltokat veszek észre a lábam körül: mintha több tucat apró szobor heverne szerteszét. A belülről megkövesedett csótányok.”[2] A rovarok szoborrá változtatása tulajdonképpen egyfajta domesztikációs kísérlet a fenyegető elnyomott kordában tartására. A modern polgári szubjektum az esztétizálás által próbálja meg felfüggeszteni a „nyugalmas ház” racionális, tiszta és világos tere ellen indított éjszakai támadást. A csótányok antik szoborrá merevítése azonban csak átmeneti megoldás, hiszen az „idegenlégió” minden éjszaka újult erővel szállja meg a lakást, így újra és újra szét kell szórni a halálos mérget. A ház és a szubjektum közötti egyértelmű párhuzamot maga a szöveg is megerősíti az utolsó előtti bekezdésben: „Ma a szívemre titokban kifüggesztem a dicsőségtáblát: »Ebben a házban rovarirtást végeztek.«”[3]

Tulajdonképpen ezt a párhuzamot és a novella felvetéseit gondolja tovább Lispector G. H. Passiója (A Paixão segundo G. H.) című regénye, melynek főhőse egy hasonlóan mélyen higiénizált polgári szettingben, a váratlanul távozó fekete cselédlány szobájába belépve találkozik a csótánnyal. A politikai tétek ezúttal egyértelműek, hiszen a cselédszoba tere a lenézett és elnyomott afrobrazil alkalmazott nyomaival telített – a csótány a fiatal fekete lány helyén és helyett tűnik fel. A női narrátor ezúttal azonban nem a rovarirtás, a tisztítás, a kiűzés, a likvidálás és az esztétizálás mellett dönt, tehát nem performálja újra a gyarmatosítás kultúrateremtő alapelzárásait, hanem egy jóval radikálisabb utat választva elfogyasztja az ijedtében lecsapott rovar testéből kibuggyanó fehér anyagot. Az abjekt rész, az alantas matéria itt már nem kerül elutasításra, a főszereplő nem akarja eltüntetni, felfüggeszteni, kizárni és elfojtani azt, ami megelőzi az embert, a szubjektumot, a kultúrát, a társadalmi rend szimbolikus törvényeit és határvonalait.

A narrátor a széttrancsírozott csótány tetemét vizsgálgatva végül úgy dönt, hogy bekebelezi az ízeltlábú formátlan szelvényeiből feltárulkozó, undorító fehér plazmát: azonosul vele. 

A bataille-i plethorára, a formákon túlburjánzó élet feltartóztathatatlan termelődésére emlékeztető massza elfogyasztása tulajdonképpen nem más, mint radikális kihátrálás a modern emberfogalom, az identitás, a szubjektum és a primordiális elválasztásokat működtető társadalmi rendszer korlátai közül, egyfajta belépés a formátlan birodalmába, az elnyomottak idegenlégiójába, ahol nincs se arc, se én, se hatalom, csak a puszta élet organikus és erőviszonyokat nem ismerő utópikus áradása. A főszereplő, G.H. engimatikus monogramjának egyik lehetséges feloldása mindennek fényében a género humano, az emberi faj, hiszen a narrátor épp magáról a humánumról, a modern emberkép ideológiákkal átszőtt világáról mond le, hogy belépjen a nem hierarchizált létezők eljövendő közösségébe.

Jegyzetek: 

[1] Clarice Lispector: „Az ötödik történet”. Fordította Pál Ferenc. In: Minden történet. Fordította Bense Mónika et al. Budapest, Magvető, 2018. 313.

[2] Uo., 314.

[3] Uo., 315.