Az e heti beszámoló értelemszerűen nem kezdődhet mással, mint a

„kedden, július 11-én 94 esztendős korában elhunyt Milan Kundera”

említésével. A halálhír közzététele óta eltelt néhány nap a gyásszal párhuzamosan, sőt azzal szoros összefüggésben nyilvánvalóvá tett valamit, ami jószerint reményt ébreszthet az irodalom jelenkori fontosságát gyakorta kétségbe vonó művelt közönségben. Kundera esetében ugyanis megtapasztalhattuk, hogy még mindig van (volt) olyan író, akinek a művei kultúrákon, nyelvhatárokon és nemzedékeken átívelő és persze meghatározó hatást gyakorolnak az olvasókra, s akinek a halálhíre ilyeténképp kitör a kultúrrovatok szűk rekeszéből, át a fő hírek és a Twitter-trendek közegébe.

„Április elsején születtem. Ennek megvan a maga metafizikai jelentősége.” Így fogalmazott egy 1967-es interjújában Milan Kundera, immár túl költői indulásán, sőt teljes költői pályaszakaszán, épp első regénye, a Žert, vagyis a Tréfa irodalmi szenzációt és politikai botrányt kiváltó megjelenésének – köztörténetileg is oly turbulens – időszakában. S hogy a cseh(szlovák)-francia író utóbb is hű maradt születése napjának metafizikai vonzatához, azt megannyi más műve mellett, helyesebben azok nyomában az elmúlt napok nekrológjai is érzékletesen bizonyítják. Mert ahogyan az például a Libération teljes pályaképet adó nekrológjában áll: „Kundera számára az irónia és a szarkasztikus humor volt az utolsó fegyver a kétségbeeséssel szemben.” Éppígy említik most egybehangzóan a búcsúztatások Kundera nagy témáját, emberlétünk szorongató állapotát is, például idézve ezt az írói megfogalmazást: „A jelentéktelenség a létezés lényege.” Méghozzá innen és túl a szocialista Csehszlovákia bornírt világán, ezért is tudott oly sok és oly sokféle olvasó rezonálni – például A lét elviselhetetlen könnyűsége témájára és e regény alakjainak sorsára és felismeréseire. Mely utóbbiakkal kapcsolatban az itt kattintható BBC-interjúrészletet ajánlom megtekintésre.

*

Az élet egyszeriségével persze az irodalom és az irodalomtörténet térfogatában némiképp más a helyzet, s éppenséggel ezért történhet meg, hogy Kundera búcsúztatásáról

„ egy olyan író újrafelfedezésére térhetünk át, akit jószerint már a halála előtt teljesen elfelejtettek.”

Alston Anderson (1924–2008) ez a szerző, aki Panamában jamaikai szülők családjába született, majd az Egyesült Államokban nevelkedett. Katonáskodott a második világháborúban, leszerelése után pedig élt az amerikai veteránok tömegei előtt megnyíló továbbtanulás lehetőségével: a Columbia Egyetem után még a Sorbonne-ra is eljutva. 1959-ben jelent meg Lover Man című elbeszéléskötete, ám ezt a maga korában érdemi feltűnést és reményeket keltő könyvet utóbb nem követték hasonló sikerek. S hogy mennyire kihullott a köztudatból az önpusztító életmódja dacára is hosszú életű, jazzkritikusként is tevékeny afroamerikai író, azt kellőképpen bizonyíthatja az a banális tény, hogy a Wikipedián nem lelni Alston Anderson-szócikket. Ebből a majdnem reménytelen helyzetből, amelyet a The New York Times egy 2011-es írása alaposan okadatolt pesszimizmussal tárt fel, most az említett első kötet újrakiadása emelheti ki az elsüllyedt szerzőt.

Igaz, amint erre a Lover Man kurrens recenziói rendre utalnak is, az írói utóélet e nem várt és egyelőre még csupán körvonalazódó fordulatához nélkülözhetetlen a nagylelkű újraértékelés általános klímája, amely az Egyesült Államok (elit)kultúráját manapság jellemzi. Az amerikai déli kisvárosi meg az északi nagyvárosok gettóéletét jelenetező, változó elbeszélőkkel operáló és az egyes történetek között szoros szálakat teremtő Anderson-kötet úgy válik most újraolvasás és -értelmezés tárgyává, hogy szerzőt és művét beillesztik a huszadik századi afroamerikai irodalmi tradíció, illetve az amerikai irodalom afroamerikai témáinak és ábrázolásmódjainak tágabb közegébe. Erről tanúskodik például a The New York Review of Books tágas horizontú írása is, amely a „black talk” témájának mintegy történeti áttekintését kínálja. Kezdve mindjárt a dialektusban való megszólalás (illetve a dialektusban való megszólaltatás) oly kényes és izgalmas témájával. Hiszen itt olyan álláspontok érintkeztek és ütköztek meg egymással a múlt század első felében, mint egyfelől James Weldon Johnson véleménye, mely szerint az afroamerikai alakok dialektusa csak a komikum és a pátosz modalitását képes megteremteni, másfelől Zora Neale Hurston nézete, aki a legtágabban értelmezett folklórt az emberi életek kifőtt levének nevezte. S akkor még a fehér szerzők által megteremtett és beszéltetett fekete szereplők megszólalásairól vagy épp a huszadik századi afroamerikai irodalom önéletrajzi hangjáról – és annak csapdáiról – még csak említést sem tettünk.

*

Végezetül egy most megjelent írásból, amely az Al Jazeera internetes felületén olvasható,

„a vigasztalan afganisztáni könyves helyzetről”

értesülhetünk. A tálib uralom alatt élő ország drasztikus átalakulásának ugyanis az is része, hogy a valaha figyelemre méltóan sikeres ágazatként működő afgán könyvkiadás mára majdnem teljesen elsorvadt. S amint erről a cikket jegyző, személyében is érintett és ezért érthetően elkeseredett kolléga ugyancsak beszámol: túl a könyvkiadást ellehetetlenítő cenzúrán, Kabul könyvesboltjainak többsége bezárt, de még a könyvtárak is elveszítették olvasóik túlnyomó részét, hiszen a tanulástól immár a nők milliói, s hozzá férfiak tömegei is el vannak zárva. S ahol a tanulás tilos, a szabad és önálló gondolkodás pedig életveszélyes, ott a könyvek sorsa is csak mostohán alakulhat.