Ahhoz képest, hogy Michel Houellebecq már bő félévtizede adott egy legutolsó gyanánt beharangozott interjút, a francia sztár- és botrányíró azóta sem tartózkodik éppenséggel a nagyívű és vihart kavaró nyilatkozatoktól. Ilyen volt az a tavaly november végén megjelentetett 144 oldalnyi terjedelmű eszmecsere, amelyet Houellebecq a filozófus Michel Onfray-vel, a Front Populaire alapítójával folytatott, s amely a nevezett szuverenista folyóirat különszáma gyanánt került a francia olvasóközönség elé. Ehhez az – e rovatban is emlegetett – kimerítő beszélgetéshez képest első pillantásra szinte röpkén elnagyoltnak vélhető az a mindössze 16 oldalas címlap-interjú, amelyet most Houellebecq újra csak egy felettébb jobboldali orgánum, a beszédes nevű L’Incorrect munkatársainak adott. Az kétségtelen, hogy a „jobboldal jobboldalát” képviselő magazinban az író épp az irodalomról viszonylag keveset beszélt, bár e témában is lelhetni néhány érdekes, még ha nem is kifejezetten önkritikus mondatot az interjúban. Például ezt:

„Elgondolkodtam azon, hogy nincs-e túlságosan sok ideológia a regényeimben, de aztán Balzacot olvasva némiképp megnyugodtam.”

Ehhez képest számottevően többet olvashatunk a személyét érintő legutóbbi botrányok merőben szubjektív, de igen koncepciózus értelmezéséről (a holland KIRAC csoport filmjében való szerepvállalásáról, majd a vonatkozó pereskedésről ugyancsak írtunk már, illetve a francia kultúráról és történelemről, no meg a napi politikáról. Így most gyors ugrásokkal és en passant észbe vehetjük, hogy az író Napóleont a francia történelem katasztrófájának tartja, s hogy komoly fenntartásai vannak De Gaulle-lal kapcsolatban is. Ellenben a legelismerőbben nyilatkozik XIII. Lajosról és Richelieu bíborosról, aminthogy III. Napóleont is sokkal többre becsüli, mint világhódító nagybátyját. De éppígy olvashatunk arról is, hogy a mecsetek és minaretek Houellebecq szerint Bécs barokkos városképébe sokkal jobban beleillenének, mint a francia közegbe. Továbbá véleménye szerint Franciaország sokat veszít európai uniós szerepvállalásával, Ukrajnát pedig nem egy szomszédja, hanem a volt birtokosa támadta meg, s ilyesformán ez „többé-kevésbé a volt Szovjetunió belső problémája”. E téma kapcsán pedig azt a meghökkentően kevéssé eredeti nézetét is kifejti, miszerint Trump után Amerika újra felfedezte a távoli háborúk kirobbantásának és finanszírozásának örömét.

*

Múlt szerdán 92 esztendős korában elhunyt Robert Gottlieb, az amerikai irodalmi élet egyik méltán tisztelt, sőt bálványozott apafigurája. E férfiú több könyv szerzője volt, így utolsó könyve (Garbo, 2021) például Greta Garbo filmes életművét és legendáját tárgyalta, ám

ércnél maradóbbnak alkalmasint szerkesztői működése, annak emlékezete fog bizonyulni.

Úgyannyira, hogy Gottlieb részint magazin-, részint kiadói szerkesztői működéséről éppenséggel ebben a rovatban is esett már szó, mikoron beharangoztuk azt a Turn Every Page című dokumentumfilmet, amelyet a most elhunyt irodalmár lánya, Lizzie Gottlieb forgatott apja és Robert Caro, az oknyomozó újságírás és a politikai biográfia kiválósága több évtizedes munkakapcsolatáról, barátságáról. Ez a kapcsolat úgy indult, hogy Caro első könyvének kéziratából kihúzott, illetve kihúzatott 350 ezer szót, és ez a tény máris jelezheti számunkra, hogy a The New Yorker magazin, illetve a Simon & Schuster és az Alfred A. Knopf könyvkiadók szerkesztője mindenkor határozott kézzel gyakorolta munkáját. Markáns – és kongeniális szerkesztő volt, ezt olyan szerzők ragaszkodása igazolta, mint Doris Lessing, Chaim Potok vagy épp Joseph Heller, akinek első regénye, „A 18-as csapdája” Gottlieb hasznos tanácsára nyerte el A 22-es csapdája címet. S persze ezt bizonyították most a halálhírre reagáló nyilatkozatok is, amelyek e nagy szerkesztő elkötelezettsége, ízlése, imponáló műveltsége és szinte félelmetes olvasói teljesítménye előtt tisztelegtek az elmúlt napokban.

*

Habár a jelentős literátorok nemcsak mind meghalnak egyszer, de előtte rendszerint meg is születnek, a dolgok természetéből fakadóan az efféle hírcikkek kizárólag a halálozásokról számolhatnak be. Ám ha születésekről nem is, legalább születésnapokról beszámolhatunk olykor, mint most is, amikor hírt adunk Andrzej Sapkowski szerdán, június 21-én elérkező 75. születésnapjáról. Łódź büszkesége, akit kissé léhán úgy jellemezhetnénk, mint a lengyel fantasy Stanisław Lemjét (vagy közhelyesebben: mint a lengyel Tolkient), gyakorló közgazdászból vált íróvá a nyolcvanas évek közepén. A szláv mitológiától megihletetten ekkor kezdte megalkotni a Wiedźmin-, angolul a Witcher-, magyarul a Vaják-univerzumot, a középpontjában Ríviai Geralttal, aztán Cirillával, Venderbergi Yenneferrel és a többiekkel. Ez az univerzum pedig nemcsak a dark fantasy elbeszélések és regények sorozata révén kikerekedő világot jelenti, hanem a Vaják-kultuszt és -franchise-t is, hiszen alig néhány év leforgása alatt videójátékká, filmmé és persze Netflix-sorozattá is átlényegült mindaz, amit Sapkowski megteremtett. Olyannyira így volt ez, hogy mihozzánk például előbb érkezett el a videójáték-formátum, mint az első regényfordítás, ám ma már persze könyveket olvasva is tömjénezhetünk a Vaják-kultusz oltárán. Mi több, Hermann Péter fordításában immár Sapkowskinak a 2000-es évek elején megírt Huszita trilógiája is kézbe vehető: az épp születőfélben lévő mítoszok közege után az 1420-as évek késő középkori világának életre keltője gyanánt mutatva meg számunkra a fantasy lengyel mesterét.