Michel Houllebecq, aki 2001-es regénye, a Plateforme (A csúcson) megjelenése óta az iszlám, illetve az iszlamista törekvések egyik legismertebb kritikusának számít, nemrég kijelentéseivel újra heves vitát gerjesztett a franciaországi nyilvánosságban. Az író ugyanis még tavaly augusztus végén a nyilvánosságnak szánt beszélgetést folytatott a szuverenista folyóirat, a Front Populaire alapítójával, a filozófus Michel Onfray-vel, s a lap november 29-én megjelent különszáma nem kevesebb mint 144 oldalnyi terjedelemben tárta az olvasók elé kettejük eszmecseréjét. Sok egyéb, aggasztónak vélhető megállapítás mellett Houllebecq többek közt így fogalmazott:

„Úgy gondolom, hogy a francia bennszülött lakosság vágya, ahogy mondani szokás, nem az, hogy a muszlimok asszimilálódjanak, hanem az, hogy azok ne lopjanak tőlük és ne támadják őket, egyszóval az erőszakosságuk csökkenjen, tiszteljék a törvényt és az embereket. Vagy a másik jó megoldás: hogy elmenjenek. […] Azt már most láthatjuk, hogy az emberek felfegyverkeznek. Fegyvert szereznek, leckéket vesznek a lőtéren. És ők nem a forrófejűek. Amikor egész területek iszlamista ellenőrzés alatt állnak, úgy gondolom, aktív ellenállás várható Lesznek támadások és lövöldözések a mecsetekben, a muszlimok által látogatott kávézókban, röviden szólva: fordított Bataclanok [utalás a 2015-ös párizsi terrortámadás legtöbb áldozatot követelő akciójára – L. F.] várhatóak.”

Aligha meglepő, hogy a szövegkörnyezetükből azonmód kiragadott, ám azzal valójában harmonizáló mondatok nagy feltűnést keltettek a francia és a nemzetközi nyilvánosságban. Aminthogy érdemi meglepetést az sem válthatott ki, hogy a Soumission (Behódolás) szerzője ily sötéten látja hazája kilátásait. Számosan azonban úgy vélték, hogy az író ezúttal végképp átlépett egy határt, s hogy az idézett és az idézettekhez hasonló Houllebecq-mondatok nem annyira leíró, hanem inkább sugalmazó, sőt felbujtó jellegűek. A párizsi nagymecset képviselői pedig a „megdöbbentő és brutális” kijelentések miatt feljelentést is tettek, gyűlöletkeltéssel vádolva az írót.

Akadtak azonban olyan francia entellektüelek is, akik Houllebecq védelmére keltek, mint például a hozzá hasonlóan ugyancsak rég heves és igen változatos bírálatok kereszttüzében álló Alain Finkielkraut. E filozófus ugyanis így értelmezte a legtöbbet cincált mondatot: „Amikor [Houllebecq] fordított Bataclanról beszél, akkor a legrosszabbat képzeli el – de nem vágyik rá.” A konzervatív hetilap, a Le Point múlt csütörtöki számában pedig maga Houllebecq is válaszolt a vádakra, közelebbről a faji uszítás és gyűlöletkeltés „idióta” vádjára, amellyel az említett nagymecset illetékesei először húsz éve citálták őt bíróság elé. Reagálását pedig többek közt így zárja: „Fárasztó bizonyított dolgokat kommentálni. Mind szívesebben írnánk könnyed, meglepő, fantasztikus bekezdéseket…”

*

Mindeközben a brit, illetve az angolszász irodalmi közösség egy másképp keresetlenül nyílt alkotót, a normákat áthágó-átformáló szókimondó hölgyet gyászol. Múlt szerdán ugyanis 91 esztendős korában elhunyt Fay Weldon, akit itthon leginkább filmek és tévésorozatok révén (nem) ismerünk. Mert bár a többé-kevésbé az ő 1983-as regényén (The Life and Loves of a She-Devil) alapuló amerikai fekete komédia, a Nőstényördög sokunk kedvence, ám az alapmű éppoly kevéssé meghitt ismerősünk, mint az az angol sorozat, az Upstairs Downstairs, amely nélkül pedig alkalmasint sem a Downton Abbey, sem a Csengetett, Mylord? nem készülhetett volna el. Fay Weldon sok egyéb mellett az említett úttörő érdemű sorozat díjazott forgatókönyvírója is volt, tevékenységének legnagyobb érdeme mégsem az edwardiánus korszak középpontba állítása, hanem a jelenkori hétköznapi és egyszersmind túlsúlyos nők világának felfedeztetése volt. 1967-es első regénye egyenesen a The Fat Woman’s Joke címet viselte, s az öngúnnyal és feminista elkötelezettséggel egyaránt gazdagon megáldott írónő utóbb is markánsan, sőt állhatatosan képviselte a házassági piac (meg a férfi megszerzésének és megtartásának) bűvköréből immár kiszakadt női tömegeket. S eközben leszámolt olyan mítoszokkal is, mint amilyen a nőket támogató férfi hozzátartozók önzetlensége.

Fay Weldon tevékeny és termékeny írói működésén túl egyszersmind népszerű, valósággal közszeretetnek örvendő eredeti jelenség, remek pódiumszereplő és nagyszívű kolléga volt, s ez utóbbit érzékletesen bizonyítják a halálhírre reagáló pályatársak megrendült nyilatkozatai is. Pedig a feminista írónő idős korában sem kerülte a kényes témákat és a nyílt kommunikációt, amint arról az a genderpolitika túlhajtásait is emlegető interjú is tanúskodhat, amelyet 2017-ben adott a Guardian munkatársának.