Az idei irodalmi jubileumok közül ugyan bizonyára nem a legkerekebb és nem is a legzajosabban ünnepelt

„Georges Simenon születésének 120. évfordulója,”

ám francia nyelvterületen ez a kronológiai tény így is hálás alkalmat kínál a megemlékezésre és a rejtélyek kikutatására. Merthogy Simenon és életműve körül jócskán akadnak talányok, amelyek fontosabbak és nehezebben is megoldhatók a születés napját pár évtizeden át övező apró bizonytalanságnál: az 1903. február 13-án (pénteken) világra jött gyermeket ugyanis apja – biztos, ami biztos – 12-i dátummal anyakönyveztette. Most épp a (piac)vezető francia katolikus orgánum, a La Croix heti magazinja járja körül ezt a talányosságot, jellemző módon e cím alatt: L’énigme Simenon.

A vallásos hitét még 13 esztendős korában maga mögött hagyó, elvszerűen promiszkuus író kapcsán persze kaján értetlenséggel akár azt is megfejtésre váró rejtélynek nevezhetnénk, hogy vajha emlékezete miért is fontos egy katolikus lap számára? De az már valósággal az életmű centrumához elvezető és a La Croix hasábjain is nyomatékkal taglalt kérdés, hogy miként vált Simenon leghíresebb teremtménye, vagyis Maigret felügyelő a krimiirodalom vonzáskörzetén messze túl is idolként tisztelt regényalakká? Simenon, akit pályakezdő korában épp az olykor bizony csipkézett stílusú Colette intett a túlzott jelzőhasználat és egyáltalán az irodalmiasság teljes mellőzésére („Csak semmi irodalom, kis Sim, semmi irodalom!”), a szülővárosában, Liège-ben, majd Párizsban is spongyaként szívta be magába a hétköznapi közeget, amelyhez, tudjuk, a visszatérően nyirkos-ködös idő is olyannyira hozzátartozik. Ezt a világot már előbb a magáévá írta a kivételes munkabírású, naponta akár nyolcvanoldalas (!) tempóval haladó Simenon, amikorra Jules Maigret felügyelő a harmincas évek elején elfoglalta abban a helyét. Az empatikus, szófukar és örökkön az utcákat rovó felügyelő első pillantásra már-már zavarba ejtően banális alak, akinek – annyi más mesterdetektívtől eltérően – nincs semmiféle módszere. Van ellenben körüljárható egyénisége, amely Simenon korán elhalt apjától éppúgy örökölt plasztikus vonásokat, akárcsak magától a pipás írótól. Hogy aztán az enigmatikusság jegyében idővel visszájára forduljon ez a reláció, amint Simenon saját teremtményének árnyékába húzódott – és olykor szinte az alakmásává hasonult.  

*

Boom – ez az angol szó, amely úgy másfélszáz éve szolgál a fellendülés, a konjunktúra leírására, a világirodalom latin-amerikai ágazatában egy múlt századi nagy generációs áttörést jelöl. Azt a hatvanas évekre tehető berobbanást jelenti, amelynek révén Julio Cortázar, Carlos Fuentes, Gabriel García Márquez és Mario Vargas Llosa írásművészete ismertté vált és megújította a spanyol nyelvű prózát csakúgy, mint a regény egyetemes műfaját. Eme irodalomtörténeti jelentőségű nemzedéki siker fontos és izgalmas dokumentumgyűjteményének ígérkezik az a szeptemberben megjelenendő kötet, amely Las cartas del Boom címen

„gazdag válogatást kínál Cortázar, Fuentes, García Márquez és Vargas Llosa diadalmas négyesének 1959 és 1975 közötti levelezéséből.”

S hogy e megjelenést csak még felcsigázottabban várhassuk, a spanyol-mexikói folyóirat, a Letras Libres internetes felületén már most ott lelhetünk e levélantológiából két becses dokumentumot: Carlos Fuentes egy 1964-es és egy 1966-os levelét, az előbbit Vargas Llosának, az utóbbit García Márqueznek címezve.

A mexikói nagyság e két levele most bizalmas betekintést enged e körbe, s így jószerint működés közben láthatjuk azt a csoportszolidaritást és generációs önérzetet, amelyet persze (s ez korántsem mellékes!) teljességgel visszaigazolt az egykorú világirodalom csakúgy, mint a hálás utókor. Hiszen Fuentes a perui kolléga első regényéről 1964 februárjában, vagyis azon melegében, alig pár hónappal A város és a kutyák megjelenése után többek közt ezt írta:

„…ez a legjobb latin-amerikai regény a serdülőkorról, egyszersmind nagyszerű, egyetemes érvényű regény az ígéret fájdalmas mítoszáról, a fiatalságról…”

Ugyanitt Fuentes rámutat arra is, hogy Vargas Llosa és éppígy az argentin Cortázar (ekkor szintén vadonatúj regényében, a Rayuelában) a nyugati értelmiség körében időszerűtlennek vélt tragikum, a tragikus téma létjogát bizonyítja – ezzel új utat kínálva a kortárs regény számára. S persze éppily figyelemreméltó – és ráadásul meghatóan mulatságos az is, ahogy a „Csodálatos mester!” megszólítással induló, García Márqueznek küldött levél első mondatában ezt találjuk:

„A Száz év magány első hetven oldala mesteri, és aki mást mond vagy ennek az ellenkezőjét sugallja, az egy kurafi, akinek a fiatal gótikus író, C. Fuentes véres kardja előtt kell majd felelnie ezért.”

*

Végezetül két távoli, e rovatban ritkán említett tájékra vessünk röpke tekintetet: Dél-Koreára és a sci-fi műfajára. Néhány napja ugyanis

„ interjú készült Dél-Korea első számú sci-fi szerzőjével, Djunával,”

aki – hogy visszakössünk heti első témánkhoz – még Georges Simenonnál is nagyobb enigma. Mert az 1990-es évek közepe óta rejtély, hogy ki is rejtőzik a mondott művész- és álnév mögött, amelyet részint az amerikai írónő, Djuna Barnes, részint pedig Ellery Queen (ugyancsak komplex álnév) egyik regényalakjának neve ihletett. A titokteljes létezés jegyében a Wired magazin online felületén most megjelent interjú is szigorúan email útján készülhetett, ám Djuna révén így is sok mindent megtudhatunk az ázsiai ország sci-fi szcénájáról, amely éppoly kiterjedt és gazdagon rétegzett, akár a K-pop vagy épp a dél-koreai sorozatok univerzuma. S ahol, mint ez most az interjúból is kiderül, az álnevesség igazán nem számít szokatlannak. Mert ahogy azt a legújabban angol nyelvterületen is ismertté váló Djuna megannyi témát érintő interjújában elmondta, azazhogy megírta, a Korean Sci-fi Award webregény kategóriájában például tavaly egy kivétellel csupa álneves szerző versengett.