Női győztest ünnepelhettünk a Hugo- és a spanyol Nemzeti-díj átadóján is, ausztrál és amerikai kiválóságok pedig épp megteremtik George Orwell valós és fiktív univerzumának eddig fájdalmasan hiányos női oldalát.
Bár George Orwellt több mint fél évszázada az irodalom nagy prófétái közt tartják számon, feministák legalább negyven éve reklamálják, hogy a brit író-publicista „teljesen vak” volt a nők társadalomban betöltött szerepére. Most viszont több párhuzamos projekt is igyekszik ezt a hiányt pótolni: az ausztrál Anna Funder például Mrs. Orwell (vagyis az 1945-ben mindössze negyvenévesen elhunyt Eileen O’Shaughnessy) alakját igyekszik kiszabadítani az örök homályból, ahová Orwell (kivétel nélkül férfi) biográfusai száműzték. (A legújabbról, David John Taylor kibővített életrajzáról László Ferenc kollégánk is beszámolt: itt azért jutott némi hely Orwell helyenként komikumba hajló szerelmi életének is.) Pedig Eileen története nemcsak az önfeladás klasszikus narratíváját aktiválja (otthagyta a London College pszichológia mesterszakját, hogy egy vezetékes víz nélküli vidéki vityillóban minden lehetséges módon támogassa író férjét, sőt, a spanyol polgárháborúba is utána ment), hanem a kreatív értelmiségiét is: nem csak legépelte, de szerkesztette is férje írásait, és Funder szerint komoly szerepe volt abban, hogy az Állatfarmból nem egy szimpla esszé, hanem generációkat befolyásoló disznófia disztópia lett.
A 1749-en is publikáló Sandra Newman ugyanakkor nem Orwell életét, hanem a művét bolygatta meg, mikor egy huszárvágással Winston Smith szerelme, Julia szemszögéből írta újra az 1984-et. A friss kritikák kiemelik, hogy Julia révén a totalitárius állam olyan női élettereibe nyerhetünk betekintést, amelyekbe a férfi főhősnek esélye sincs ellátni, a Julia lakhelyéül szolgáló női kollégiumban feltáruló jelenetekből pedig az is világossá válik, mennyire máshogy hat a megfigyelő állam a nőkre, mint a Winston képviselte férfiakra. Newman egyként elénk tárja Julia Orwellnél kifejtetlen elő- és utótörténetét, ebből pedig egy túlélésre fókuszáló, abúzustól terhelt, de az öröm jogához ragaszkodó nő képe rajzolódik ki. A Winstonnal közös elfogatást követő kínzások ugyanakkor a Guardian kritikusában inkább „Az éhezők viadalának performatív kegyetlenségét” idézték föl – ezekben a jelenetekben nincs meg az
az életszag, amit Orwell holokauszt- és gulágtúlélők beszámolóiból merített.
*
Október 21-én, a kínai Csengtuban megrendezett 81. Wordconon, illusztris díszvendégek (Cixin Liu, Szergej Lukjanyenko és Robert J. Sawyer) előtt jelentették be az idei Hugo-díjasokat. Az elismerés a legjobb sci-fi/fantasy megjelenéseket díjazza, nevét pedig a sci-fi kiadás pionírjának számító Amazing Stories magazin luxemburgi-amerikai alapító atyjáról, Hugo Gernsbackről kapta.
Nem csigázzuk az olvasót: a Hugo „királykategóriájában” (legjobb regény) idén T. Kingfisher Nettle & Bone című kötete nyert, megelőzve többek közt a nemrég Budapesten járt John Scalzi regényét, A Kaidzsú Állatvédő Társaságot. A győztes neve természetesen álnév: azt az Ursula Vernont rejti, aki valós nevén több mint ötven gyerekkönyvet jegyez, és illusztrátorként is ismert – a T. Kingfishert felnőttekre célzott könyveire tartogatja. A Japánban, amerikai katonacsaládba született 46 éves Vernonnak nem ez az első Hugo-díja: 2012-ben Digger című, legendás graphic noveléért, 2017-ben The Tomato Thief című kisregényéért, 2021-ben pedig Metal Like Blood in the Dark című novellájáért is kapott egyet, vagyis ez volt a negyedik (!) különböző kategória, amiben díjazták. Magyarul ugyanakkor egyelőre nincs kötete. Vajon meddig?
*
Az 52 éves Pilar Adón De bestias y aves című regénye nyerte a 30 ezer euróval járó Nemzeti Irodalmi Díjat Spanyolországban, melyet korábban rendszeres szerzőnk, Javier Cercas is elnyert. A három másik díjat (pl. a szintén neves Francisco Umbralt) is besöprő regény egy testvére elvesztése miatt traumatizált nő hol lírai, hol álomszerű menekülése a gyász elől. De mindezt csak fokozatosan tudjuk meg: ahogy az El País publicistája fogalmaz, eleinte csak annyit látunk, hogy egy nő „mobiltelefon és elegendő benzin nélkül vezet valahova. Sem az utazás okát, sem az úticélját nem ismerjük, de sejthető, hogy a főhősnő sem” – végül egy ősi kultuszt űző, utópisztikus nőközösségben, Betaniában köt ki, a világtól elzárva.
Adón különösen a döntnökök regénynyelvét dicsérő sorait hallván érezte langyos kacsazsírban fürösztve magát, mert, mint kiemelte, „számomra majdhogynem fontosabb, hogyan mesélünk el valamit, mint hogy mit mesélünk el”. Adónnak ez a negyedik regénye, magyarul ugyanakkor egyetlen sora sem volt olvasható – legalábbis legutóbbi mondatunk leírtáig.
