1749: Először is szeretnék gratulálni a Budapest Nagydíjhoz, egyszersmind hadd jegyezzem meg, hogy jól állt az öltöny!

JS: Köszönöm! 

Ez volt az utolsó, hogy bárki engem nyakkendőben lásson a következő években.

1749: Láttam ám, hogy erről posztolt a BlueSky-on. Ehhez kapcsolódna az első kérdésem, ön elég aktív Twitter-használó volt az utóbbi években, apró történeteket írt, csevegősebb volt, most ez mintha átterelődött volna BlueSky-ra. Hogyan élte meg a Twitter átalakulását / zuhanását?

JS: Nyilván szomorú vagyok. Nagyon szerettem a Twitter formátumát. Nagyon sok barátom volt fent, ugye én nagyon messze lakom a legtöbb embertől, akit ismerek, így leginkább Twitteren beszéltem velük. Nyilván soha nem volt egy tökéletes médium, de ahogy Elon Musk átvette, és ahogyan ezt kezelte, az elég depresszív volt, hogy finoman fogalmazzak. A helyzet az, hogy… 1993 óta vagyok az interneten, láttam, ahogy jött és ment a Usenet, az AOL, a Friendster, a MySpace… mindegyiknek volt egy életíve. A Twitter már lefelé tart. Ez olyasmi, aminek nem kellett volna feltétlenül így történnie, de hát ez van.

Amit szeretek a BlueSky-ban, és amiért többet vagyok ott, az az, hogy a felépítése nem követeli meg, hogy influenszerként viselkedj, nem kell pózolni, hogy „de jó az életem!”, semmi ilyesmi, senkit nem érdekel ez. Azért vagyunk ott, hogy beszélgessünk és jól érezzük magunkat. És akik oda jöttek, nem azért tették, hogy eladják magukat. Mármint beszélek én is a könyveimről, dolgokról, amik történnek, de nem azért vagyok ott, inkább csak a beszélgetések miatt. És ez jól visszaadja azt, ami jó volt Twitteren. Örökké fog tartani? Nem. Semmi sem tart örökké. Kivéve a blogomat, ami már több mint huszonöt éves. De amíg tart, addig megpróbálom élvezni, és most jobban érzem ott magam, mint bármilyen másik közösségi felületen az elmúlt években.

1749: Ez lett volna a második kérdésem, amit említett, hogy most ünnepelte a blogja huszonötödik születésnapját – milyen kellemes emlékek fűződnek a blogoláshoz, illetve ön szerint mennek-e még a blogok manapság, van-e jövőjük?

JS: Igen, bizonyos értelemben még megy a dolog, még mindig csinálom. És persze szeretem, hogy van egy saját kis helyem. Ha a Twitter bukása taníthat valamire, az az, hogy a kreatív embereknek szükségük van egy saját helyre. Mert ha a Twitter véget ér, ott minden csak úgy eltűnik. Amikor a MySpace szétesett, minden beszélgetés, kapcsolat csak úgy megszakadt. Ugyanez a helyzet az AOL-lel, Usenettel, bármi mással. Ami megmarad, az a saját helyed. Bármi történjen, bármi legyen épp népszerű, az ember csak beírja a neved, és megtalálják a saját helyed. Mindegy, mi lesz majd a BlueSky-jal, a Mastodonnal, a Threads-szel, akármivel… ha beírod az interneten, hogy John Scalzi, odavisz a scalzi.com-ra. Minden nap írok oda, így az emberek mindig tudni fogják, mit csinálok, mire gondolok – vagy a lányom mire gondol, ő is ír oda. Csak a gondolat, hogy van ez a biztonságos kikötőm a változás tengerén… amíg élek, ott lesz, valószínűleg fizetni is fogok, hogy még tovább ott legyen, legalábbis elég sokáig, hogy archiválhassák.

Hogy a blogoknak lesz még valaha akkora erejük, mint 2010-ben? Nem! Az a pillanat már elmúlt. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne értékük, hogy ne lehetnének olyan helyek, amelyeket otthonunknak hívhatunk. És ez nekem fontos, bármi történjen, meglesz a saját helyem.

1749: Újabban nem csak emberek keresnek rá John Scalzi nevére, hanem a gépek is. Milyen érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy a mesterséges intelligencia betanítói szabadon szemezgetnek a szavaiból, könyveiből?

JS: Igen, volt ez a dolog a ChatGPT adatbázissal, hogy milyen anyagokból tanult, és hát… huszonegy könyvem ott van. Ami sok! Ironikus persze… rossz, hogy így használják a könyveimet, ugyanakkor még rosszabb lenne, ha nem tennék, nem igaz? Ezek szerint kellően fontos író vagyok [nevet]. De a helyzet az, hogy a személyiségemnek azt a részét, amelyik a technológiáért rajong, lenyűgözi ez a dolog. Ez nem intelligencia. 

A mesterséges intelligencia nem a megfelelő kifejezés. Mindig Ted Chiangot idézem ezzel, mert ő mondta, hogy ez alkalmazott statisztika.

Ugye? A gép ránéz egy csomó dologra, és kikövetkezteti, mi a következő logikus lépés. Nincs öntudata, nincsenek vágyai, csak kidobja az eredményt. Ami az új, innovatív dolgokat illeti, nem ez fogja megcsinálni. Ha valaha igazi mesterséges intelligencia jön létre, a fikció, amit az fog írni, nem lesz számunkra érdekes. Mert nem mi vagyunk. Egy ilyen intelligencia máshogy fejlődik. Olyan dolgokat fog írni, ami saját magának lesz érdekes, mi meg majd nézünk, hogy „Mi ez a szar?” Az az agy nem úgy működik majd, mint a miénk.

Amire viszont most használják, vagy legalábbis amire sok ember szeretné használni, az a kreatív társadalom félretaszítása. Hogy ne legyen szükség művészekre. Ne legyen szükség írókra.

 Legyen a generált anyag saját anélkül, hogy bárkit meg kelljen jelölni… Én lusta emberként örülnék, ha azt mondom neki, „Írj egy Scalzi-regényt!”, ő kicsap egyet, én jóváhagyom, és aztán nekem fizetnek érte. De persze végső soron semmi ilyesmi nem működik az emberi kreativitás nélkül. Anélkül, amiből tanulnak. Így hát a probléma az, hogy igen, ha továbbra is használni akarjuk a ChatGPT-t, a Midjourneyt, vagy ezeknek a zenei megfelelőjét, hogyan kompenzálod azokat az embereket, akiknek a műveiből ezek a rendszerek tanultak? Mert hát én egy sikeres író vagyok, nem éhezem, de ezzel az 1%-ba tartozom bármilyen kreatív területen. Az emberek nagy része, akik írnak, zenélnek, festenek… nekik szükségük van minden apró bevételre. És ez az egész tulajdonképpen ellopja azt a lehetséges bevételt. Ahogy használják az emberek, ahogy be van tanítva. Valamiféleképpen el kéne ismerni és kompenzálni azokat az alkotókat, akiktől elvesznek. A jogi része ennek még kérdéses, ezeket bíróságon kell majd eldönteni. Ami még fontos, hogy a mesterségesen generált dolgokat nem lehet jogvédetté tenni, és ez talán sokakat eltántorít majd attól, hogy sok MI-anyagot használjon. Ha mondjuk egy videojátékban az anyagokat nem lehet levédetni, akkor azokat az anyagokat mások is csak úgy kiszedhetik, és beletehetik a saját játékukba, és akkor mitől jobb a tiéd? Kell lennie valamiféle jogi védelemnek itt, ami a saját profitodat illeti, meg kell akadályozni másokat, hogy csak úgy elvegyék a te anyagaidat. Az írással is ez a helyzet. Ott vannak a Writers Guild of America [szakszervezet] írói. Nemrég [a sztrájkok után] született meg a megegyezés, hogy az MI-generált dolgok nem lehetnek forrásanyagok. Vagyis azt mostantól nem lehet megcsinálni, hogy azt mondja egy vezető, hogy „ChatGPT, írj nekem egy sztorit”, aztán odaadja az írónak, hogy „na, csináld jobbra, de ez az enyém”. Nem lehet jogvédetté tenni, most a filmstúdióknak és a könyvkiadóknak itt lesz valamiféle védelem, szóval… ahogy múlik az idő, lehet, hogy az lesz a vége, hogy le kell majd venni azokat az adatbázisokat, és akkor lehet kezdeni az egészet elölről. Ami persze érdekes lesz, mert ha nincs meg az a több százezer könyv, akkor teljesen máshogy fog kinézni, mint a mostani. Akárhogy is, izgalmas időket élünk. Ismét, én személy szerint nem aggódom annyira, hogy a MI elveszi a munkámat, mert én már húsz éve csinálom, és az emberek meg akarják venni a Scalzi-könyveket. De ha kezdő író lennék, aggódnék.

1749: Jó látni, hogy érdeklődik a technológia iránt, de hogy látja a mögötte álló pénzes embereket? A Kaidzsú Állatvédő Társaságban is egy gonosz milliárdos az antagonista…

JS: Mindenki, aki technológiával dolgozik, rossz! Félretéve a tréfát: a kilencvenes években én is dolgoztam különböző technológiai vállalatoknál, dolgoztam fejlesztőkkel, szóval benne voltam, legalábbis a kreatív oldalon. Ez is olyan, mint a többi hely, vannak jó emberek, szörnyű emberek, olyanok, akik csak a munkájukat szeretnék végezni, és persze olyanok is, akik csak azt kérdezik: „hogy csinálhatnék ebből pénzt”? A milliárdosokat irodalmi karakterként szórakoztató megírni, mert ők a mai társadalmi közeg királyai vagy kisistenei, akikre más szabályok vonatkoznak, mint bárki másra, legtöbbször védi őket a vagyonuk és hírnevük. Bármi, amit tesznek, hatással lesz több ezer, akár több millió ember életére. Az, hogy Elon Musk megvette a Twittert, 330 millió ember életére volt hatással. Az nagyjából annyi, mint az Egyesült Államok lakossága. Az már hatalom, akárhogy is nézzük. Így hát érdekesek gonosztevőként is. Ugyanakkor, ha milliárdos vagy, az életed nagyon más, mint egy átlagos emberé. Őket más dolgok aggasztják… nem mintha ne lennének továbbra is emberek, csak azok a dolgok, amelyek miatt neked, nekem és mindenkinek aggódni kell, őket nem érinti egyáltalán. Ezek a tulajdonságok érdekes karakterekké teszik őket.

Én szeretem a technológiát, igazi kocka vagyok, csak nézd meg otthon a számítógépemet, abban is van egy RTX 4090, meg minden jó cucc. Mostanában kezdtem zenegyártással is foglalkozni, mindenféle zeneprogramom van, senki nem nagyobb kocka nálam ezekben a dolgokban. De látom a veszélyét annak, hogy ha nagyon sok pénz koncentrálódik egy területen – márpedig ha valakinek van 200 milliárd dollárja annak nem kell gondolnia a tetteik következményeire.

1749: A legutóbbi két, magyarul megjelent könyve erősen köthető a COVID-hoz is, mondhatjuk, hogy ezek COVID-regények?

JS: A Kaidzsú Állatvédő Társaság biztosan, mert abban az időszakban játszódik, az Állati gonosznál pedig én kaptam el a COVID-ot, amikor írtam. Testileg rendben voltam, de megkavarta az agyamat. Két hónapig nem tudtam írni. 

Tudtam beszélgetni, emailekre válaszolni, kívülről úgy tűnhetett, mintha jól lennék, de amikor nekiálltam írni, ötletelni, az agyam nemet mondott.

Szóval, egész nagy adagot újra kellett írnom a regényből. Akkor írtam, amikor azt hittem, hogy nincs COVID-agyam, de kiderült, hogy igen, és rettenetes volt. Az egy érdekes élmény volt.

1749: A járvány időszaka megváltoztatta, hogyan áll az íráshoz?

JS: Igen, abban az értelemben, hogy amikor COVID-os lettem, azok a módszerek, amikkel megakadályoztam, hogy elterelődjön a figyelmem, többé nem működtek. Nagyon nehezen ment a koncentráció. Ez azt jelenti, hogy az írás, vagyis az, hogy na jó, kikapcsolom az internetet, és mostantól írok, ebben a formában már nem megy. És folyamatosan, most is azon vagyok, hogy újratanítsam az agyamat írni. Persze, írok, elégedett is vagyok, de mostanában nehezebb írni, mert ahogy az agyamat betanítottam, az már nem működik. Na, ez egy bosszantó dolog.

1749: Nézem ezeket az új könyveket, és bár ön inkább az űrben játszódó sci-fik miatt lett híres, most mintha több irányban próbálkozna. Ez továbbra is így lesz?

JS: Úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy azt írjak, amit csak akarok. Sok író ezt nem teheti meg. A kiadómmal tizenhárom kötetlen műfajú könyvre van szerződésem, de nem az van, hogy nem érdekel már az űropera, hiszen a Vének háborúja meg az Egyesülés is elég egyértelműen ehhez a zsánerhez tartozik, hanem az, hogy én mindig is érdeklődtem más irányokban is. Az első könyv, amit írtam, az Agent to the Stars például idegenekről szólt, akik idejöttek, hogy egy hollywoodi ügynököt kerítsenek maguknak. A Vörösingesek is elég más volt, nyert egy Hugo-díjat, jól fogyott – akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Scalzi-olvasók nem az űropera miatt jönnek, hanem az én írásaimra kíváncsiak, meg arra, hogy milyen új irányokba megyek. Persze van, akit csak a Vének háborúja érdekel, és van, akit az összes többi… 

Nekem bejött, hogy van egy pályaívem, ami kicsit ebből, kicsit abból épít, de nagyrészt tudományos-fantasztikum.

Szerencsésnek érzem magam. Vannak olyan írók, akik kénytelenek ugyanazt a sorozatot írni, mert az olvasóik a sorozat rajongói, nem pedig az íróé. És ezzel nincs is gond, ettől még lehet jó a karriered, de örülök, hogy az enyém nem ilyen. Bár senki sem hiszi el, mindig elmondom, mennyire örülök, hogy a Vének háborúja Hugo jelölésekor nem kaptam meg a díjat. Ha a Vének háborúja Hugót nyert volna, akkor csak azt akarná mindenki tőlem. Ami rendben is lenne, de így boldogabb vagyok, hogy néha írhatok egy Vének háborúja-regényt, majd pár ilyet, majd megint másfélét.

1749: Más zsánerek, mondjuk a horror és a fantasy is érdeklik? És van-e olyan, amit soha nem írna?

JS: Horrort írtam, egy kisregényt, a God Enginest. Nem túl vidám. És azt hiszem, nem igazán menne az erotikus irodalom. Nagyon rossz lenne.

1749: Hehe.

JS: Ugye? 

Mindig, amikor mondok egy olyat, hogy írnom kellene egy erotikus regényt, az emberek azt mondják, hogy „Ja, azt inkább ne.”

Rettenetes lenne. De igen, ezért szeretem a tudományos-fantasztikumot, abban írhatok rejtélyt, horrort, humort, kalandot. Ami csak az ember eszébe jut, meg lehet írni ezen a zsáneren belül. Egyszerűen csak szerencsés vagyok ezen a téren.

1749: Beszéljünk most az új könyvéről: az Állati gonosz csak most jelent meg, de máris érdekeseket és furcsákat olvasni róla. Beszélő macskák, vulkán-főhadiszállás, a gonoszság munkaügyi megközelítése… Hogyan jöttek össze ezek az ötletek egy könyvben?

JS: A Kaidzsú Állatvédő Társaság és az Állati gonosz egyaránt napjainkban játszódnak, de nagyszabásúak. Szupergonoszok, szörnyek… Mindig is érdekelt úgy ránézni mindenki által ismert alakokra, ahogy még senki nem tekintett rájuk. A kaidzsúk például mindig úgy vannak előttünk, mint akik épp városokat rombolnak – de mi van, ha megfordítjuk a dolgokat? Nézzünk meg egy bolygót, ahol szimplán a saját közegükben élnek. Ami pedig ezt az új könyvet illeti… ha megnézel egy James Bond-filmet, a gonosz másról sem beszél, mint hogy „uralni fogom a világot”. Oké, és utána? Uralod a világot, de mire jó ez neked? Mik a praktikus aspektusai a szupergonoszságnak? Mit nyersz ezzel? Miért csinálnál ilyesmit?

Tényleg ott akarsz ülni és beszélni a kukoricatermesztésről?

 Mert hát az is része a világuralomnak. Senki nem akarna ezzel foglalkozni, ha egyszer kinyilatkoztatást is tehet. Ez sosem érződött hitelesnek, és pont ez érdekes ezekben a könyvekben, a Vörösingeseket is idevéve: megnézni a következményeit ezeknek a nagy kulturális toposzoknak olyan szemszögből, amit a legtöbben nem vesznek észre. És ez elég szórakoztató. „Tessék, itt van valami, amiről még nem gondolkodtál el.”

1749: A könyveiben gyakran előfordulnak állatok, vannak háziállatai?

JS: Igen, van három macskám. Ami azt illeti, ezt a könyvet a macskáimnak ajánlom. Meg van egy kutyám is. Nem mondanám, hogy mondjuk állatjogi aktivista is lennék, de mindig is állatbarát voltam, mindig voltak állataim, macskáim, kutyáim. Az életed nagyszerű részei lehetnek, kapcsolódhatsz hozzájuk. Az emberek kedvelik őket. Ez a borító nagyobb hatást váltott ki, mint bármelyik másik könyvemé. Az emberek meglátták, és eszüket vesztették. „Ez egy rohadt jó borító!” Gyanítjuk, hogy 

egy csomó könyvet nem azért adtunk el, mert az emberek tudják, ki vagyok, hanem mert… egy macska van a borítón!

1749: Reggel nézegettem kritikákat, mindegyik említette a borítót.

JS: Igen, nagyon sikeres borító. Ez történik, akárhányszor egy kutyát vagy macskát teszek a történetbe. Van egy könyvem, az a címe, hogy Fuzzy Nation. Van benne egy Carl nevű kutya. Mindenkinek ő a kedvenc karaktere. Meg most a macska. Kell persze egy ok, hogy a könyvekbe kerüljenek, de ha ott vannak, garantálom, hogy az emberek szeretni fogják.

1749: Ha már beszéltünk a kaidzsúkról, melyik a kedvenc ilyen története?

JS: A kedvenceim azok, amelyeket a könyvben is említek. Az eredeti Godzilla 1954-ből, és a Tűzgyűrű Guillermo del Torotól. Az eredeti Godzilla azért, mert az az eredeti szörnyfilm, emblematikus, ahogy a japánok megpróbálják feldolgozni a nukleáris múltjukat.

A Tűzgyűrű meg király, nem? A kardok meg a színek, egyszerűen annyira szórakoztató!

 Emlékszem, amikor először láttam, ott volt a Jäger meg a kaidzsú, mentek egymásnak az égben, és csak huss! Jön a kard! Kettévágja! A földre zuhan, és bumm! Akkor a feleségem felé fordultam, és azt mondtam: „EZ MINDEN IDŐK LEGJOBB FILMJE!” Szóval valószínűleg ezek a kedvenceim. Vannak még mások is, nagyon szeretem például a legutóbbi, 2014-es angol nyelvű Godzillát is – úgy gondolom, azt nagyon jól megcsinálták, és egy nagyon jó megközelítése annak, mi is Godzilla.

1749: Négy évvel ezelőtt is járt Budapesten. Most máshogy éli meg, fedezett fel valami újat itt?

JS: Ma elmentem a Peter Falk-szoborhoz. Na várjunk csak, meg is tudom mutatni a telefonomon, tessék!

Forrás: John Scalzi/scalzi.com

1749: Gyönyörű.

JS: Totál dinka vagyok, nézd már. Szóval igen, ez történt, meg elmentünk a Margit-szigetre. Nagyon szép volt, csak sétálgattunk. Inkább a Könyvfesztivál miatt vagyok itt, azonnal vissza is kell mennem, mert könyvturnén vagyok az Egyesült Államokban. Egy hetes turné, itt vagyok négy napig, visszamegyek és ott is időpontokra megyek, szóval nem nagyon van időm nézelődni. De nagyon szeretem Budapestet. Akárhányszor jövök, mindenki nagyon kedves, gyönyörű a város, az Egyesült Államokban nincs ehhez hasonló. Egy teljesen másfajta élmény. És én nagyon csípem. Jó olyan helyen lenni, ami teljesen más, mint amihez hozzászoktam. Talán egy kicsit olyan, mint Chicago, vagyis nagyon sokan sétálgatnak. Chicagóban, amikor kijutsz a belvárosból, hirtelen minden emberi méretű lesz. És itt is hasonló, persze, itt is vannak emeletes házak, de nem érzed úgy, hogy föléd tornyosulnak… de persze ez itt nem Chicago, hanem egy sajátos hely, csak önmaga. Nekem nagyon tetszik Budapest, örülnék, ha visszajöhetnék csak úgy, nézelődni és emberekkel lógni!