Sandra Newman: Julia (részlet)
Fotó: Tima Miroshnichenko / Pexels
Sandra Newman: Julia (részlet)

Ahogy azt híreinkben olvashatták, a korábban nálunk is publikáló Sandra Newman megírta az 1984-et - csak ezúttal Winston Smith szerelmének, Juliának a nézőpontjából. A hamarosan a Helikon Kiadónál megjelenő regény felütése csak a 1749-en!

„Borongó” kezdte − Syme hívta így −, Borongó a Nyilvántartási Osztályról, bár amilyen kimért, mogorva, fensőséges, ógondoló káder volt, ezt maga sem vette észre.

Julia látásból ismerte. A Prózaellátó, a Nyilvántartási és a Kutatási Osztály dolgozói egy időben, tizenhárom órakor ebédeltek − mindig ugyanazok az arcok, könnyen megjegyzi az ember. De addig a bizonyos napig Julia csak Borongót látta Borongóban; úgy festett, mint aki lenyelt egy legyet, amúgy meg többet köhögött, mint beszélt. Smith volt a becsületes neve, Smith elvtárs, bár az „elvtárs” valahogy nem állt jól neki. Persze ha az ember hülyén érzi magát, amikor elvtársnak szólít valakit, akkor jobb, ha nem szólítja sehogy.

Törékeny testalkatú, világosszőke ember volt Smith. Jóképű – vagy az lehetett volna, ha nem vág mindig olyan savanyú képet. Soha senki nem látta mosolyogni, hacsak nem a párt iránti színlelt áhítatból. Julia egyszer elkövette azt a hibát, hogy rámosolygott, de Smith olyan pillantással viszonozta, mint aki véletlenül ecetet ivott. Kitűnő szakembernek tartották, de a pletyka szerint nem számíthatott előmenetelre, mert a szülei seszemélyek voltak. Feltehetően ettől keseredett meg annyira.

Syme-tól mégsem volt szép, hogy állandóan gyötörte. Syme az Igazságminisztérium Kutatási Osztályán dolgozott, ahol az újnyelv szavait kitalálták. Az új szavak elvileg arra szolgáltak, hogy megtisztítsák az emberi elmét, csakhogy kutya nehéz volt megtanulni őket. A legtöbben azért elboldogultak valahogy újnyelven, de Borongó még a „sejó” szót is úgy ejtette ki, mintha égetné a száját. Syme ebből merítette az ihletet, hogy a legjobb barát szerepében sündörögjön körülötte, és beszédét újnyelvi szavakkal fűszerezve figyelje áldozata kínos feszengését. Smithnek a nyilvános kivégzésekhez sem volt gyomra, Syme viszont egyet sem szalasztott el. Rendszeresen beszámolt Smithnek az akasztásokról, utánozta a fulladozó emberek által kibocsátott hangokat, és sosem felejtette el hozzátenni, hogy legjobban az akasztottak kilógó nyelve bűvölte el. Ilyenkor Smith határozottan elzöldült. Syme nagyon élvezte ezt.

Julia csak egyszer beszélgetett a mogorva emberrel, amikor véletlenül ugyanahhoz az asztalhoz kerültek a kantinban. Régóta remélte, hogy egyszer csak összejönnek. Kevés vonzó férfi dolgozott az Igazságminisztériumban, és Julia úgy vélte, Smith megfelelő szerelmi partnere lehetne, akivel egy unalmas nap után jól el lehet ütni az időt. Ezért csacsogott melegebb hangnemben, mint amilyet az új Hároméves Terv indokolt volna; hála a Nagy Testvérnek, új munkásokat kapott a Prózaellátó, hát a Nyilvántartás hogy bírja a gyűrődést?

Smith nem válaszolt, hanem – kerülve Julia pillantását – ő is kérdezett.

− Szóval az egyik regényírógépen dolgozol?

− Nem csak egyetlen gépen, elvtárs! − nevetett Julia. – Az összes gépet én javítom, ha elromlik. Micsoda gép lenne az, amit egy álló nap kell javítani!

− Mindig villáskulccsal látlak.

Smith Julia skarlátvörös selyemövére nézett, amely elárulta, hogy viselője az Ifjúsági Szexellenes Szövetség tagja, majd elkapta a tekintetét, mintha áramütés érte volna. Ez a szerencsétlen fél tőlem, döbbent rá Julia. Azt hiszi, följelenthetem szexbűnért – mintha belelátnék a fejébe, és tudnám, mennyi mocsok fortyog benne!

Nem volt értelme tovább erőltetni a beszélgetést. Némán fejezték be az ebédjüket.

A fordulópont egy kellemetlenül csípős, áprilisi délelőttön következett be − London recsegett-ropogott, nyögött az erős szélben, mintha mindjárt összedőlne. A Prózaellátóban pedig váratlanul megjelent O’Brien, az osztály felbolydult, mindenki meg akarta mutatni, milyen keményen dolgozik; csak valahogy Julia számára nem akadt feladat. Egész délelőtt a szerelőhídról leste, mikor emelkedik föl egy sárga zászló, jelezve, hogy valakinél elromlott valami. Máskor egymást érték a zászlók, és Julia egész nap ide-oda szaladgált, hogy orvosolja a szokásos panaszokat: „Elvtársnő, hallod, hogy kattog…? Tessék, erre most nem kattog! Azért megnéznéd?” A szervizt igénylők sokszor csak azért hívták, hogy kiosonhassanak egy kis beszélgetésre meg egy korty ginre, amihez Julia mindig partner volt; leállította a gépet, és úgy tett, mintha buzgón keresné a nem létező meghibásodás okát.

Aznap egyetlen gép sem kattogott. Mindenki félt – nehogy O’Brien szabotázst szimatoljon. Julia egész délelőtt a szerelőhidat rótta, és majd meghalt egy slukkért, de nem mert rágyújtani – néha ennyi is elég volt ahhoz, hogy valakit a semmittevés bűnével vádoljanak.

A Prózaellátó óriási ablaktalan gyár volt az Igazságminisztérium első két alagsori szintjén. A teret a nyolc óriási, csillogó fémdobozba zárt cselekménygyártó gépezet uralta. Belsejük elképesztő számú és fajtájú érzékelőt és fogaskereket rejtett. Csak Julia és kollégája, Essie tudta, hogyan lehet a sérülés veszélye nélkül kúszni-mászni benne. A kaleidoszkóp volt a szerkezet lelke. Tizenhat, karomban végződő karjával cselekményelemeket választott ki és helyezett át; kiszedett szövegrészek százait mozgatta meg és vetette el, míg össze nem állt egy olyan kombináció, amelynek alkotórészei illeszkedtek egymáshoz. A szerkezet kigyűjtötte a sikeres válogatást egy mágneses nyomólemezre. Ezt festékes tálcába mártotta, majd kiemelte, elforgatta, és rányomta a papírtekercsre. Levágta a tekercsről a nyomtatott papírrészt, a gyártásvezetőnek pedig annyi dolga maradt, hogy kivegye a gépből.

Az eredmény – egy tréfásan „bingószelvénynek” nevezett négyzethálós ábra – a készítendő könyv meghatározó elemeit: műfaját, fontosabb szereplőit, döntő jeleneteit tartalmazta kódolva. Valaki az átíróbrigádból egyszer megpróbálta elmagyarázni Juliának, hogyan kell értelmezni a kódot, de kudarcot vallott. Hiába töltött el Julia öt évet a Prózaellátó gyártósora mellett, tőle akár keletázsiai képírásos irkafirka is lehetett volna.

A gyártásvezető buzgón lengetett egy nyomtatott lapot, hogy megszáradjon rajta a festék. Majd összetekerte, belecsúsztatta egy zöld hengerbe, amelyet elhelyezett a sűrített levegővel működő csőpostarendszer nyílásában. Julia magasabban állt, így jól láthatta a henger útját, amint átsuhan a mennyezetre erősített, egymást kuszán keresztező, áttetsző műanyag csővezetékeken, és belepottyan a csarnok déli végében álló gyűjtőtartályba. Itt dolgoztak az átírók: hosszú sorokban ülő nők és férfiak, akik hangírójukba dünnyögték a bingószelvények alapján kiagyalt regényeket és novellákat. De ebben a munkafázisban már nem vettek részt gépek, így Juliának sem volt semmi keresnivalója ott.

A cselekménygyártó gépezet azonban lenyűgözte – nemcsak működésével, hanem meghibásodásának módozataival is. Tudta, hogyan készül a nyomdafesték, és élvezettel magyarázta, miért a kék komponens okozza a legtöbb bajt. Tudta, mi tartja helyén, mi gyűri föl vagy össze a papírt. Tévedhetetlenül érzékelte, mintha neki magának fájna, mikor érett meg a cserére egy alkatrész, és tudta, hogyan kell kérvényezni az újat, hogy az Állóeszköz-bizottság ne utasítsa el. De hogy mi van a kész termékként kikerülő könyvekben, arról fogalma sem volt, és ezt a legkevésbé sem bánta.

Egy átírómunkás egyszer bevallotta neki, hogy ő is így van ezzel, pedig korábban falta a könyveket. „Azt mondják, ha szereted a kolbászt, ne akard tudni, hogyan készül. Mert akkor megundorodsz tőle. Én így jártam a könyvekkel.” Ami Juliát illeti, rá nem volt egészen érvényes a mondás. Aggályoskodás nélkül készített és evett kolbászt. Fogadásból egyszer még nyersen is. De igaz volt, ha a kolbászt behelyettesítette a Győz a forradalommindent a Nagy Testvérért vagy a Nővérkék a háborúban VII: Larissa című regénnyel.

Miközben így tűnődött, azon kapta magát, hogy O’Brient figyeli. A csarnokot módszeresen bejárva O’Brien megállt itt-ott, kis szónoklatokat rögtönzött, érdeklődő kérdéseket tett föl, és mindenkit részesített nyájas mosolyából. A tőle távolabb álló munkások fejüket leszegve, üres arckifejezéssel dolgoztak. Igyekeztek olyan benyomást kelteni, mintha gépek lennének, és ez némelyiküknek meglepően jól sikerült. De ahol O’Brien járt, ott minden arc őfelé fordult, megélénkült, eltelt tétova reménnyel – mint a nap felé forduló virágok. Többen abbahagyták a munkát, hogy körülállják, és elragadtatottan igyák a szavait. Elvégre minden munkánál előbbre való, hogy mit mond egy belsőpárttag.

Juliának feltűnt, mennyire kirí O’Brien a hallgatóságából. Belsőpárttagokat megillető koromfekete kezeslábasa vastag amerikai pamutszövetből készült, és tökéletesen rá volt szabva; nyilván méretre készült. Az osztályon dolgozók mind külsőpárttagok voltak, és ennek megfelelően műszálas anyagú kék kezeslábast viseltek, amely vagy túl szűk, vagy nevetségesen bő volt rájuk. A kék overál már egyetlen használat után kitérdesedett, és mire hússzor felvette az ember, már jó párszor meg kellett stoppolni. Mosásban eresztette a színét, így mindegyik más árnyalatot mutatott, és foltosan fakult. O’Brien magas, erőteljes alkatú férfi volt, míg a prózaellátósok vagy szánalmasan cingárak, vagy pocakosak. Görnyedt, alázatos testtartást vettek föl, míg a bivalyerős O’Brien feszesen kihúzta magát. Az ember szinte odaképzelte a nagy lapátkezekre az ujjízületeken átszántó sebhelyet, tömpe orrára a törést, pedig O’Brient semmiféle sérülés nem csúfította el. És tudott bánni az emberekkel: a férfiakat kebelbéli barátjaként kezelte, a nőkkel éreztette, hogy fölfigyelt rájuk. Ez merő színlelés volt, mégis mindenkinek jólesett; az emberek kedvelték O’Brient.

Juliának egy film jutott eszébe róla, jobban mondva a film belsőpárttag főhőse, aki a Második Mezőgazdasági Körzetben megmenti a termést. Csak ő veszi észre ugyanis, hogy a gabona betegségét egy aprócska rovar okozza, amely belülről falja föl a szemeket. Éleslátását rendkívüli intellektusának köszönheti − amit az orra hegyén viselt csinos szemüveg jelképez. Ám amikor eljön az aratás ideje, elteszi a szemüveget a zsebébe, és hatalmas testi erejével kápráztatja el a parasztokat. Lányok ábrándoznak róla sóhajtozva, aratómunkások hahotáznak ízes viccein. O’Brien éppen ilyen az aranykeretes szemüvegével meg a sóhajtozó lányokkal. Most is ott áll mellette Margaret – Julia a szállóból ismerte −, és vörösesszőke hajába túrva, kipirult arccal kacag mindenen, amit O’Brien mond. Pedig Margaret nem itt dolgozik, aligha tudná megmagyarázni, mit keres a Prózaellátó Osztályon. Mögötte Syme és Ampleforth; akárcsak Margaret, ők is a tizedikről jöttek. Fülest kaphattak, hogy ha látni akarják O’Brient, itt lehet.

Julia bosszúsan elfordult, hiszen ő is szívesen cseverészett volna O’Briennel – no, nem a kék szeméért, hanem egy kis mellékes reményében: hátha elromlott nála valami, amit megjavíthatna. Belsőpártiak gyakran hívtak privát szerelőt; a hivatalos karbantartókra sokat kellett várni, és szinte sosem volt alkatrészük. Julia szakmai kihívásnak tekintette az otthoni javításokat, de természetesen számított arra az ötven dollárra is, amit a megrendelők ilyenkor általában a zsebébe csúsztattak. Emellett úgy vélte, belsőpárttagoknak fizetség nélkül is megéri dolgozni. Sőt, jobb, ha nem fizetnek. Mert akkor barátként kezelik. Márpedig ő nem egy esetről tud, amikor efféle barátságok jóvoltából kapott valaki rendes állást vagy lakást.

O’Brien eszményi „barát” lenne. Julia mégis a szerelőhídon maradt, arcán a kötelességtudó éberség maszkjával. Egész testén zsibbadtság vett erőt arra a gondolatra, hogy odamegy hozzá. O’Brien ugyanis a Szeretetminisztériumban dolgozott.

Ebben a pillanatban elsötétült a csarnok. Áram híján surrogva lassultak, majd nyögve leálltak a gépek – mintha fenevadak eresztették volna a földre hatalmas testüket. Süket csönd lett – mint amikor fájdalmasan bevágjuk a könyökünket, vagy bomba csapódik be mellettünk −, és ebbe csöndbe hasított bele a Kétperces Gyűlöletre hívó sípszó.

*

Sandra Newman regénye február 20-án jelenik meg Lukács Laura fordításában a Helikon Kiadónál.

A cikk szerzőjéről
Sandra Newman (1965)

Amerikai író. Legutóbbi kötete magyarul: Julia (Helikon, 2024)

A fordítóról
Lukács Laura (1958)

Műfordító, 2000 és 2016 között a Nagyvilág munkatársa. Legutóbbi fordítása: Sandra Newman: Julia (Helikon, 2024)

Kapcsolódó
Sandra Newman: Ló
Girl power a világirodalomban
Zelei Dávid (1985) | 2023.10.25.
Orwell mint zászlóvivő? (George Orwell: Miért írok?)
B. Kiss Mátyás (1993) | 2023.12.29.
Egy utóélet anatómiája (John Rodden: George Orwell – legenda és örökség)
Farkas Ákos (1956) | 2022.08.04.
Menetelés a kárhozatba (Sandra Newman: Julia)
Maczelka Csaba (1981) | 2024.06.08.