Írt-e bárki szebb mondatokat a szocializmusról, mint George Orwell? Az az Orwell, akit még ma is elkötelezett antikommunistaként, vagy épp a szocializmus árulójaként él sokak szemében. Az az Orwell, aki nem szűnt ostorozni a baloldal – vélt vagy valós – hibáit, s aki Katalóniában életét kockáztatta a fasiszták elleni harcban. Magyarországon visszafelé olvastuk őt: kései műveit, az 1984-et és az Állatfarmot mindenki ismeri, Hódolat Katalóniának című emlékiratait jóval kevesebben, egyéb munkáit alig valaki. Ma is afféle másfélkönyves írónak számít, noha angol életműkiadása húsz kötetre rúg. Az Open Books új Orwell-könyve (Miért írok? Írások politikáról, társadalomról) arra vállalkozik, hogy – javarészt magyarul eddig hozzá nem férhető – szövegei segítségével árnyalja Orwell-képünket, másrészt – egy bátor húzással – Orwellt mint rendszerkritikus baloldali szerzőt mutassa be az angol írót. A válogatás apropója tehát nem pusztán az, hogy Orwellnek bérelt helye van az angol esszé klasszikusai között, hanem az aktualitás lehetősége: hisz épp azért klasszikus, mert jelen korunk számára is érvényes mondanivalóval bírhat.

Az újbaloldali gondolkodás megalapozását célzó 

Bázis könyvsorozat a viharvert magyar könyvpiac egyik üdítő fejleménye:

a kisebb slágert jelentő új Debord-fordítás (A spektákulum társadalma) után Eric Olin Wright, Orwell és Rosa Luxemburg kötetei következtek. Az Orwell-kötet a kapitalizmussal, a fasizmussal és a sztálinizmussal egyaránt szembeszegülő író alakját domborítja ki. Ez nem hamisítás, hisz Orwell, aki a spanyol polgárháborúban fogott fegyvert a fasizmus ellen, később is a demokratikus szocializmus mellett kötelezte el magát – egy olyan szocializmus mellett, mely egyesíti a szabadságot és az egyenlőséget – az Állatfarm sem azért támadja a Szovjetuniót, mert szocialista, hanem, mert nem az.^[1] Semmi sem okozott akkora kárt a szocializmus eredeti eszméjének – állítja Orwell –, mint a tévhit, hogy Oroszországban szocializmus van. (150) A minimalista, ám annál hatásosabb, posztindusztriális ízlésünknek tökéletesen megfelelő borítón virító vörös zászló egyértelműen jelzi a kötet irányultságát. Éppen ezért kell föltennünk a kérdést:

csakugyan alkalmas Orwell a zászlóvivő szerepére?

Az Open Books kiváló érzékkel összeállított válogatáskötete – melynek egyik célkitűzése az életmű sokszínűségének felvillantása – sokféle műfajt vonultat föl (elbeszélő prózát, újságcikket, előszót, recenziót és esszét). E tudatosan vállalt és végigvitt eklektikából három központi témát szeretnék kiemelni: az első Orwell szellemi és művészi önéletrajza; a második politikai gondolkodása és társadalomkritikája; végül a nyelv és az írás viszonya.  A három persze ezer szálon kapcsolódik: a szellemi önéletrajz ad kulcsot a másik kettőhöz.

Valóban önéletrajz? A kötet írásaiból egy Bildungsroman töredékeit gyűjthetjük ki: az íróvá, mi több, elkötelezett íróvá nevelődés – és egyben önformálás – fontos állomásait. A kötet egyik legerősebb szövege, Az elefánt leterítése csakugyan felkínálja az olvasónak az önéletírói paktumot. A Burmában állomásozó fiatal rendőrtiszt, aki a peremvidékeken végzi a birodalom piszkos munkáját, meggyűlöli az imperializmust: 

„felismertem, hogy amikor a fehér ember zsarnok lesz, saját szabadságát semmisíti meg.”

(15) Ez az elemi erejű rádöbbenés egész pályájára rányomta bélyegét. Másfelől viszont túlegyszerűsítés volna kizárólag az önéletrajziság címkéje felől értelmezni a szöveget, ahogy túlegyszerűsítők a műveivel kapcsolatban gyakran használt „non-fiction” és „tényirodalom” címkék is, hisz Orwell gyakori eljárása épp az életrajzi „tény” és az írói lelemény egymásba játszatása.^[2] Amint Raymond Williams kiemeli, Az elefánt leterítése „irodalmi alkotás, nem dokumentum.”^[3] Vitatott, hogy Orwell csakugyan lőtt-e elefántot Burmában,^[4] de egy biztos: remek szöveget írt az egyszerre elnyomó és elnyomott ember örök dilemmájáról, aki fölismeri, hogy egy gonosz gépezet alkatrésze, ám – egyelőre – mégsem tud kilépni belőle.

Hosszú és küzdelmes volt az út, melynek során Eric Arthur Blair, az angol rendőrség burmai tisztje George Orwellé vált. Stációi a gyarmatok valósága, csavargás London és Párizs szegénynegyedeiben, a párizsi közkórház infernális állapotai, az angol bányák életének megismerése, Spanyolország lövészárkai, és végül a háború sújtotta Anglia. Orwell, a baloldali patrióta, aki az imperializmus végét várja, gondolkodás nélkül siet Anglia segítségére a legsötétebb órákban, s várja, hogy – előrehaladott tuberkulózisa ellenére – ő maga is fegyvert foghasson. (A jobb- vagy a baloldalon áll az országom?)

A másik kulcsélmény, ami nélkül Orwellt lehetetlen megérteni, Spanyolország.

Orwell már korábban is bizalmatlanul szemlélte a baloldali ortodoxiát, de csak a spanyol polgárháborúban szembesült a sztálinizmus igazi arcával. A spanyol sztálinisták ugyanis a fasiszták helyett inkább a trockisták levadászására összpontosítottak – ez kis híján Orwell  életébe került,^[5] aki nem volt trockista, csak épp rosszkor volt rossz helyen. „Nagy szerencsénk volt, hogy élve hazajutottunk Spanyolországból […] Sok barátunkat lelőtték, mások hosszú időt ültek börtönben, vagy egyszerűen eltűntek.” (147) Erről az időszakról ír Hódolat Katalóniának című csodás könyvében. A fronton, az anarchista és szocialista forradalmárok között töltött idő adott számára ízelítőt, milyen lehetne a szocializmus testvéri közössége: „A spanyol milíciák, amíg léteztek, egyfajta osztály nélküli mikrotársadalmat hoztak létre.”^[6] Ez az élmény tartotta fenn hitét a szocializmusban: „Olyan interregnum volt, amelyet azelőtt soha nem éltem meg, és minden valószínűség szerint a jövőben sem fogok”.^[7]

Ám az önéletrajzi töredékekből összeálló portré Orwellé, és nem annyira Blairé. Hiszen a legjelentősebb és legélőbb, legjobban megformált karakter, akit Blair alkotott, maga Orwell.^[8] Épp azért élő, mert ellentmondásos: 

szabadságot kíván a burmaiaknak, de haragszik rájuk, amiért zavarják munkáját; szocialista forradalmat akar, de tiszteli a brit hagyományokat; moralista ítéleteit cinikus irónia mögé rejti; szenvedélyes igazságkereső, aki saját oldalát kívánja megjavítani.

Hajlamosak vagyunk idealizálni Orwellt, s épp ez a kortárs Orwell-értékelés megkerülhetetlen problémája, hiszen épp azért, mert a hagyományossá vált felfogás szerint Orwell élete és műve szorosan összetartozik, nehezen tudunk mit kezdeni életrajzának újabban előbukkant sötétebb foltjaival – így például azzal a listával, melyet halála előtt a szovjetek bábjának vélt írótársairól állított össze. S még ha ez nem is minősül konkrét feljelentésnek, nehéz elfogadni, hogy a szólásszabadság bajnoka ilyen kisstílű tettre ragadtatta magát. A Miért írok? szerkesztői – szerencsére – nem akarták elkendőzni ezt. A kötet szerepelteti Robert Weaver jegyzetét, aki szerint a kései Orwell ezzel a tettel rémisztően közel került a későbbi mccarhytzmus gondolkodásmódjához, s ha megéri a red scare idejét, tán ő maga is átsorolt volna a konzervatív oldalra. (65)

Kevesebb izgalmat tartogat viszont a könyv második főtémája, pedig épp ez indokolja, hogy a könyv a Bázis sorozatban került az olvasók elé. 

Orwell ugyanis nem volt teoretikus alkat,

abban az értelemben, ahogy Lukács, Debord vagy Luxemburg: a túlságosan kerek, lezárt gondolatrendszereket távolságtartással szemlélte, ortodoxiát szimatolva. Ügyesen tapintott rá komplex elméletek sebezhető pontjaira – példa erre a Friedrich Hayek közgazdasági klasszikusát (Út a szolgasághoz) és a vele kontrasztba állított baloldali Konni Zilliacus könyvét egymás mellett szétszedő, kettős recenzió. Kiváló döntés volt e szöveg felvétele, hiszen a Hayekkel folytatott vitának számunkra is bőven lehet érvényes tanulsága.

Másfelől viszont némi töprengés és dilemmázás mutatkozik: bizonytalanság és tapogatás a kortárs jelenségek (például a pacifizmus) megítélésében. Raymond Williams meggyőzően érvelt amellett, hogy Orwell szigorú, „doktrínamentes szocializmusából”^[9] éppen az elméleti megalapozottság hiányzik, hogy társadalomkritikája elérhesse a komplexitás szükséges fokát, azaz hogy a kapitalizmust és az imperializmust ne pusztán morális rosszként, hanem egy bonyolult szocioökonómiai összefüggésrendszerként tárhassa föl. Egy baloldali olvasat nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy Williams kritikáját figyelmen kívül hagyja – akkor sem, ha a kultúraelmélet brit klasszikusa maga is hajlamos a bírálat túlhajtására (így például az 1984 hiperkriticista bírálatában). A másik hivatkozott Orwell-monográfiát, John Rodden az 1749-en is alaposan elemzett, nagy és részletgazdag könyvét szintén az intellektuális tisztesség jellemzi. Ám e könyvből épp a bíráló él hiányzik. A amerikai irodalomtörténész csak Orwell politikai kisajátításait és a köztudatban élő hamis „Orwell”-képet bontja le, ám az író életének és gondolkodásának ellentmondásairól nem sokat olvashatunk. S bár a személyes hang élvezetessé (bár kissé dagályossá) teszi a szöveget, Rodden túl gyakran csúszik át a rajongás beszédmódjába, ahol a kultusz tárgyául szolgáló személynek (Orwellnek mint „intellektuális nagytestvérnek”) magától értetődően mindig igaza van, ráadásul eközben a filozófiai és ideológiatörténeti fejtegetések is gyakran ellaposodnak.

Orwell szocializmusának alapja a morális felháborodás:

 a baloldali gondolkodásnak azt az ágát képviselte, amit TGM rousseau-i szocializmusnak nevezett. „Inkább azért lettem szocialistapárti, mert undorral töltött el, ahogy elnyomják és elhanyagolják az ipari munkások szegényebb rétegét, nem annyira azért, mert elméletben csodáltam volna a tervgazdaság szerint élő társadalmat.” (146–7) Ez a morális alapú felfogás immunis volt a korabeli baloldal betegségeivel, a skolasztikus doktrinériával és a vak tekintélytisztelettel szemben. Másfelől viszont, épp az elméleti megalapozatlanság miatt, az igazán elmélyült rendszerkritika szintjére nem juthatott el. Izgalmasabb ezért, ha Orwell társadalmi állásfoglalásának kérdését a nyelvvel összefüggésben vesszük szemügyre.

A nyelv és az írás kérdése Orwell számára magától értetődően a politikum felől vetődik fel. Elkötelezett írónak vallja magát, számára a társadalmi lelkiismeret, a világ megváltoztatásának vágya az elsődleges hajtóerő: „Egy gondolkodó embernek lehetetlen a miénkhez hasonló társadalomban élnie anélkül, hogy meg akarná változtatni.” (23) Miért írok? című esszéjében afféle „pamfletíró-féleségként” hivatkozik magára. (86) Mégsem kell készpénznek vennünk ezt a saját művészetét lekicsinylő minősítést, hisz azt is hozzáteszi: 

csak akkor írt élettelen könyvet, mikor nem volt politikai célja.

S aligha akad író, aki mélyebben ragadta volna meg, miként válik a nyelv a politikai manipuláció instrumentumává: a Hódolat Katalóniának, az Állatfarm és az 1984 utolérhetetlen klasszikusok. Ám épp ezért kellett olyan tiszta és logikus nyelvet teremtene, mely ellenáll az igazság (mert Orwell szemszögéből még létezett objektív igazság) szofisztikus csűrés-csavarásának. A tiszta és logikus stílus: a hamisítás legnagyobb ellensége. (127) „A jó próza olyan, mint az ablaküveg.” (90) A politika és az angol nyelv című esszé sem holmi műkedvelő nyelvőrködés miatt vált klasszikussá, hanem mert Orwell itt foglalja össze művészi krédóját: a jó próza ismérve a tisztaság. A homályos stílus gondolati homályt jelez. A cél a képzavar, a sallangok, az előregyártott nyelvi panelek (az ideológia és propaganda automatikusan működésbe lépő szófordulatai) kerülése. Nem az az érdekes, hogy Orwell mely szókapcsolatokat tartja elvetendőnek, hanem az attitűd, melyben az írást folytonos önbírálat, az „áttetsző” prózáért folytatott küzdelem.

Az új fordításból sajnos csupán az esszéista Orwell stilisztikai felfogását ismerhetjük meg – a stilisztai teljesítményt magyarul visszaadni talán lehetetlen is volna. Néhány kisebb fordítási hiba is akad, így például Orwell valójában nem az első világháború „tudatos ellenállóiról” beszél (31; conscientious objectors), hanem a lelkiismereti okból szolgálatmegtagadókról. Egy más helyen, az Orwell által idézett nyelvi példában szereplő petty bourgeoise sem a nyárspolgárokra, hanem a kispolgárokra vonatkozik (a korabeli baloldalon szokásos, szociologizáló értelemben). Nagy erősség viszont a válogatás, az életmű sokoldalúságát, s Orwell nézeteinek alakulását – sőt, ellentmondásait is! – kidomborító, jó értelemben vett eklekticizmus.

Ezen a ponton térhetünk vissza korábbi kérdésünkhöz: megtehetjük-e Orwellt baloldali zászlóvivőnek? Ez újabb túlegyszerűsítés volna, hisz éppen azt fedné el, milyen ellentmondásosan viszonyult a létező mozgalomhoz. Egyet kell értenünk Raymond Williams állításával: a legfőbb probléma épp az Orwell-paradoxon,^[10] a hírhedt lista nyilvánosságra kerülése sem zárta le, csak tovább bonyolította mindezt. Mert nem Orwell volt a vén zászlótartó – de ha szükségesnek látta, mégsem habozott fegyvert ragadni.

George Orwell: Miért írok? Írások politikáról, társadalomról. Fordította Szatmári Zsófia. Budapest, Open Books, 2022. 152 oldal, 3200 forint

*

Jegyzetek:

^[1] Vö. John Rodden: George Orwell. Legenda és örökség. Fordította Csuhai István. Budapest, Európa, 2021. 263. (Ez az észrevétel Orwell egyik első, magyar származású recenzensétől, Adam de Hegedustől származik.)

^[2] Raymond Williams: Orwell. Fordította Bizám Lenke. Budapest, Gondolat, 1989. 56.

^[3] Uo., 67.

^[4] Rodden: i. m., 95.  

^[5] Utóbb előkerült dokumentumok szerint elfogásuk esetén feleségével együtt trockista kémekként végeztek volna velük: Uo., 52.

^[6] George Orwell: Hódolat Katalóniának. Fordította Bethlen János – Tóth László. Budapest, Interart, 1989. 118.

^[7] Uo., 117.

^[8] Ebben egyetértés mutatkozik Williams és Rodden között (vö. Williams: i. m., 66–67; 71 és  Rodden: i. m., 25)

^[9] Williams: i. m., 75.

^[10] Williams: i. m., 118.